17.rész

- JiNa szemszöge -

J-Hope jó ideje elment, hogy megkeresse Mira-t, de még mindig nem ért vissza. Távozása után a szobában tartózkodók hallgatásba burkolóztak, s egyhelyben ültek maguk elé meredve. Egyedül V járkált (inkább táncolt) össze-vissza megállás nélkül. Követtem tekintetemmel a fiú minden egyes mozdulatát, a szemem már kezdett begolyózni, mikor Hope váratlanul benyitott az ajtón. Arcán valami furcsa bűntudatra emlékeztető dolog tükröződött.

Kihagyott egy ütemet a szívverésem. Nem! Mira nem halhatott meg! Azt nem!

- Sajnálom. Az én hibám. - suttogta alig hallhatóan.

- Tessék?! Azt akarod mondani, hogy-

- Igen! Meghalt! Azok a rohadt dögök felfalták! - vágott közbe.

Szívembe éktelen fájdalom hasított. Mintha kitéptek volna egy darabot belőle. Éreztem, ahogy megerednek a könnycseppek, s patakokban folynak le az arcomon. A látásom elhomályosult, mint minden más is, ami körülöttem zajlott. A srácok értetlenkedő kiabálása sem jutott el a tudatomig. Minden érzékszervem leállt. Egyedül a belül mardosó kínt éreztem, de azt túlságosan jól.

Az egész az én hibám volt. Ha nem iszok, és végig Mira mellett maradok, talán meg sem történik mind ez.

Kábulatomból Jungkook szoros ölelése ébresztett fel.

- Ne okold magad. Nyugodj meg. - mintha olvasott volna a gondolataimban.

Még jobban magához húzott. Kezével szüntelenül simogatta a hátamat, arcát a hajamba fúrta, s ott szuszogott. Óvatosan átkaroltam a fiú derekát és a pólójába temetkezve folytattam tovább a zokogást. Nem akartam feldolgozni a tényt, hogy Mira nincs többé. A csapat nagy része elfogadta Mira halálát, egyedül Hope és én tartózkodtunk tőle. Az a lány, akit ismerek, kemény, kitartó és nem hal meg holmi mászkáló hullák miatt.

Az idő hihetetlen lassúsággal telt. A percek óráknak tűntek, s az órák napoknak. Felálltam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de abban a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja és egy szemüveges, égnek meredő, fekete hajú fiú lépett be rajta.

Rap Monster. Nagyon régen láttam utoljára. Azt sem tudtam hova ment el aznap, mikor megmentettek minket. Azóta egy szót se hallottam felőle.

Most sietős léptekkel haladt J-Hope felé, megtorpant a fiútól mindössze egy lépésnyire, majd meglendítette öklét és telibe találta Hope képét.

- Te teljesen hülye vagy?! Hogy lehet valaki egy akkora pöcs, mint te?! - üvöltötte a tőle megszokott mély hangján.

Először nem értettem mire céloz, ám viszonylag hamar rájöttem, Mira-ra gondolt. De ő mégis honnan tud róla? Nem volt itt, mikor J-Hope elmondta a szörnyű hírt.

- Igen. Igazad van. - sütötte le a szemét Hope a földről feltápászkodva, mert az ütés erejétől hátraesett.

- Ennyi?! Itt itatjátok az egereket?! Másra nem vagytok képesek?!

- Mit kéne még tennünk? Meghalt. - Jimin félénken válaszolt Rap Mon-nak, hisz azért még mindig tartott a sráctól.

- Meghalt? - kacagott fel hangosan a szemüveges fiú - Ha rajtatok múlt volna, akkor biztos.

- Ezt hogy érted? - kerekedett el a szemem.

- Ott fekszik a városszéli kórházban, már stabil az állapota, de nem sokon múlt az élete. - vetett egy megvető pillantást J-Hope-ra, majd a szekrényhez sétált és kivett belőle pár szendvicset. - Most megyek vissza hozzá - felemelte a kezében tartott zsemlét - kajával, mert éhes.

Mindenki lefagyott. Kellett egy kis idő mire eljutott a tudatunkig, amit mondott. A fiúk velem együtt futásnak eredtek, nekem fogalmam se volt róla merre kell mennem, így csak követtem őket. Hope leg elől futott, hihetetlen gyorsasággal.

Fülig ért a szám. Nem tudtam leplezni a boldogságom, de nem is akartam. Csak rohantam Mira-hoz.

- Mira szemszöge –

- Miért kellet a szívbajt hoznom rád? Te küldtél el! Emlékszel?! Azt mondtad nincs rám szükséged! Nem értelek! - vettem egy mély lélegzetet - Most akkor mégis mi van?! - kigördültek azok az átkozott könnycseppek.

- Én - nem tudta befejezni, mert időközben a többiek is megjöttek a kórterembe.

JiNa azonnal a nyakamba borult és sírásban tört fel.

- Azt hittem megha-haltál. - szipogta.

Átöleltem a vállát. Nagyon jól esett, hogy aggódott értem, de a tegnap esti túlzásba vitt ivása miatt még mindig haragszom rá. Sorban ültek le az ágyam mellé a fiúk is. Furcsa volt, hogy mind eljöttek csak miattam. Pedig néhány napja még kikötözve tartottak fogva minket a kollégiumban.

J-Hope arrébb araszolt, egészen addig, míg neki ment Hana-nak. A lány felkuncogott, s átkarolta volna a fiút, ha ő el nem húzódik.

- Lia szemszöge –

A mellettem fekvő lányhoz sorjában jöttek a látogatók. Nagyon boldognak tűnt. Végül is ki ne örülne annak, ha a barátai bejönnének hozzá, s a hogylétéről érdeklődnének. Számomra teljesen idegen ez a dolog. A szociális kapcsolataim sosem voltak valami fényesek és azzal, hogy kórházba kerültem megszakadt még az a kevés is.

Édesanyám belehalt a szülésbe, így apámmal éltem, aki mindig elfoglalt volt a munkája miatt, ám rám mindig szakított egy kis időt. De mióta diagnosztizálták a betegségem és kórházba kerültem, csak két hónaponta jár be hozzám mindössze egy-két órára.

Így ez a tömeg, ami összegyűlt a kicsi kórteremben nagyon rendkívüli a számomra. Örültem, mert végre nem kellett egyedül tengetnem a napjaimat, ám valamiért mégis kirekesztetnek éreztem magam.

- Te ki vagy? - a hang közvetlen mellőlem érkezett.

Ijedtemben felugrottam, majd óvatosan az illető felé fordultam, mikor megláttam a szemeim

elkerekedtek. Barna kócos haja kikandikált a sapkája alól, mosolygós sötét tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. Egy szó sem hagyta el a torkom.

- Milyen vörös lett valaki - nevetett fel.

Majd' elsüllyedtem szégyenemben. A takarót két szélénél fogva magamra rántottam. Nem akartam, hogy a fiú lássa a zavaromat.

- Hagyd már békén Lia-t, Suga! - kiabálta Mira a szomszédos ágyból.

- Á! Szóval Lia - tartott egy hosszú szünetet. Azt hittem nem fogja tovább folytatni a mondandóját, így kibújtam a paplan alól.

- Szép név - kacsintott rám.

Azzal a lendülettel húztam vissza magamra.

Délutánra mindenki elhagyta a kórtermünket és Mira is elaludt. Ismerős csend vette át a jókedvű nevetések helyét. Hallottam a saját légvételeimet is. Lehunytam a szemem, s a délelőtti srác arca jelent meg előttem. A nevetése, a pajkos mosolya és a lelkig hatoló mély tekintete. Még az emlékébe is beleborzongtam. Csak Suga járt a fejemben. Sejtelmem sincs, miért van rám ilyen hatással, hisz még csak egyszer láttam és akkor is kigúnyolt.

Váratlanul az ajtó nyikorogva kitárult, s egy alacsony fiú lépett be rajta. Valamit tartott a jobb kezében, de a szobánkban uralkodó sötétség miatt alig láttam, hogy mi az. Mira ágyához sétált és azt a bizonyos tárgyat a lány éjjeliszekrényére helyezte. Már épp elindult volna kifelé, mikor megtorpant mellettem. Először rám, majd a szekrényem tetején éktelenkedő elhervadt virágokkal teli vázára tekintett. Elvigyorodott. Nagyon ismerős volt.

Nem telt bele öt percbe, s az idegen ismét egy ugyanolyan dologgal tért vissza, mint amilyennel az előbb is, ám most nem Mira-hoz ment, hanem egyenes hozzám.

A szívverésem a háromszorosára gyorsult. A lemenő nap fénye megvilágította a fiú arcát, s tisztán láthatóvá váltak tőle a tökéletes vonásai.

- Gondoltam hozok neked újat. - nevetett és a hervadt helyére egy gyönyörű, friss és élénk színekkel tarkított csokrot tett.

Egy műanyag széket húzott az ágyam mellé, leült rá és rám mosolygott. Apró pillangók röpködtek a gyomromban. A fiú figyelmessége melegséggel töltött el. A saját apám sem képes nekem virágot hozni, még a születésnapom alkalmából se. Erre ez a vadidegen, kedves srác beállít eggyel, pedig senki nem kérte rá.

Bámultam hatalmasra nyílt szemekkel és egy "köszönöm"-öt sem tudtam kinyögni.

- Nem vagy valami beszédes – biggyesztette le az ajkait.

- De! Én szoktam beszélni…elég sokat – próbáltam felülni, de elég nehezen ment. Suga hirtelen benyúlt a hátam alá és felsegített – Csak hát…most egy kicsit furcsa nekem ez a helyzet.

- Milyen helyzet? – Suga szemöldöke felszaladt a homlokáig.

- Régen volt társaságom.

- Hogy-hogy? – elhallgatott, majd szemeit mélyen az enyémbe fúrta – Miért vagy kórházban?

Mira-nak simán mertem mesélni az életemről, ám ez a fiú valamiért más. Előtte minden egyes szavamat meg kell fontolnom.

Végig gondoltam a mondandómat, majd belekezdtem. Suga szótlanul próbálta befogadni a rengeteg új információt. Néha bólogatott, jelezvén érti, amit mondok.

Mikor a történetem végére értem Suga felpattant és kirohant a kórteremből.

Pár perc múlva egy kerekesszékkel tért vissza. Az ágy végéhez tolta, meg sem várva a reakciómat kitakart, kezeit alám csúsztatta, felemelt a matracról és óvatosan a tolószékbe helyezett.

- Kirándulunk egyet.