16.rész

- Mira szemszöge –

- Rendbe fog jönni? – egy ismerős hang szólalt meg közvetlen mellettem.

- Ha minden jól megy, akkor valószínűleg pár héten belül felépül.

Az hang tulajdonosa megszorította kezemet, s végigsimított az arcomon. Az érintése nyomán iszonyatosan sajgott a bőröm.

- Ne félj. Az orvos is megmondta, hogy hamarosan jobban leszel.

Rap Monster. A hirtelen felismeréstől vezényelve résnyire nyitottam a szemeimet. Valóban igazam volt. A napszemüveges fiú egy széken ült az ágyam mellett, s lehajtott fejjel meredt maga elé. Rég láttam őt utoljára. Talán aznap, mikor...megcsókolt.

Elfordítottam tekintetemet Rap Mon-ról és körülnéztem a szobában. Nem olyan nagy, de így is ketten osztoztunk rajta. Közvetlen mellettem feküdt valaki más is. Sötétbarna haja teljesen eltakarta az arcát, ám azt meg tudtam állapítani, hogy az illető egy lány. A falakat hófehérre festették, s a makulátlan világos padló szinte világított. Egy tipikus kórteremben voltam.

Óvatosan felültem, megböktem Monster vállát és egy mosolyt erőltettem az arcomra, de minden egyes mozdulat elviselhetetlen fájdalommal járt.

- Mira, te... - őszinte döbbenet ült a fiú arcán.

- Mi történt? - huppantam vissza a párnák közé, mert nem bírtam magam megtartani.

- Pihenj! Ha jobban leszel, elmondok mindent! - a nyakamig felhúzta rajtam a takarót.

- De én most akarom tudni!

Furcsálltam Rap Mon viselkedését, ám abban a pillanatban nem értem rá ilyenekkel foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt az, hogy hogyan éltem túl a zombi támadást. Ott és akkor, azt hittem meghalok. Feladtam mindent. Csak vártam a halált. Most pedig itt fekszem egy kórházban, Rap Monster társaságában és fogalmam sincs róla, mi lett velem.

- Semmi különös nem történt. Megláttam, ahogy azok a dögök rád támadnak és egyszerűen nem hagyhattalak ott egyedül. - egy apró szünetet tartott, s rám pillantott – De miattad kárba ment a szarvas, amit lőttem. Becsüld meg magad! - nevetett fel.

- Köszönöm. – bár este még az életemről is lemondtam, mégis örülök, hogy Rap Mon éppen akkor arra járt. Nélküle biztos felfaltak volna zombik.

- És mondd csak... - levette magáról a napszemüvegét, majd sötét tekintetével engem pásztázott – Te mit kerestél ott olyan későn? Ráadásul egyedül?

Minden felelevenedett lelki szemeim előtt. Ismét a sírás határán álltam, ám Monster előtt nem bőghettem el magam. Elfordultam a sráctól és megpróbáltam másra terelni a szót.

- Nincs itt véletlenül valami kaja? Borzasztóan éhes vagyok.

- Mindjárt hozok, de még nem válaszoltál a kérdésemre. - megragadta az államat, s a sajátja felé fordította a fejemet.

Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem a történetbe, és ahogy az tőlem elvárható már a legelején elsírtam magam.

Rap Monster arca elkomorult.

- Tudtam, hogy egy pöcs az a gyerek. Na, de, hogy ennyire? - felpattant mellőlem - Várj meg itt! - Azzal már el is hagyta a szobát.

Ezt úgy mondta, mintha tehettem volna mást is azon kívül, hogy egyhelyben ülök.

- Jó reggelt. - szólalt meg halkan a mellettem fekvő lány néhány perc elteltével.

- Öm...szia. - feleltem bizonytalanul, mert nem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél.

Válaszom hallatán elmosolyodott. Gyönyörű volt. Nem az a fajta szépség, mint akiket a címlapfotókon látni. Hosszú egyenes haja a derekáig ért. Szemei szinte ragyogtak, de alattuk sötét karikák éktelenkedtek. Világos bőre tökéletesen illett a szoba hangulatához. Még a hálóingjében is csodásan festett.

Váratlanul kinyílt a kórterem ajtaja, s egy fehérköpenyes férfi lépett be rajta.

- Lia, - odasétált a lány ágya mellé egy nővér kíséretében - megkezdhetjük a rutin vizsgálatot?

- Nincs más választásom. - vonta meg a vállát.

Az orvos rám pillantott, majd egyetlen mozdulattal elhúzta a függönyt előttem, így semmit sem láttam (mint kiderült) Lia "vizsgálatából".Csigalassúsággal telt az idő. Közben a túloldalról néha-néha fájdalmas nyögések szűrődtek át. A férfi csak fél óra elteltével hagyta el a szobát, s távozása után egyből Lia-hoz fordultam.

- Te miért vagy kórházban?

- Az egy nagyon hosszú történet. - biggyesztette le ajkait.

- Nem sietek sehova. - mosolyogtam rá biztatóan.

Kifújta az összes levegőt tüdejéből, majd vett egy mély lélegzetet és belekezdett.

- Körülbelül hat éves lehettem, mikor diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan betegséget. Eleinte azt sem tudtam miről van szó. Ám ahogy az évek teltek és én egyre idősebb lettem, úgy nőttek velem együtt a tünetek is. Már képes voltam felfogni, nekem nincs jövőm. Az orvosok pár évet jósoltak, de megcáfoltam őket, mert még most is élek. - egy hatalmas könnycsepp gördült végig porcelán arcán - Csak azt nem tudom meddig. Az édesapám már rég lemondott rólam. Bár még fizet a kórháznak azért, hogy ellássanak, de ki tudja meddig. Hisz ezek a gépek tartanak életben. - erősen beleütött az említett tárgyba, majd szaporán törölgetni kezdte szemeit - És veled mi a helyzet? Miért vagy itt?

A szívem belesajdult szegény lány sorsába. Hozzá képest, amit J-Hope művelt velem, az semmi. Úgy segítettem volna rajta, de ötletem sem volt, hogy hogyan.

- Hahó! Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan.

- Persze, csak elgondolkoztam.

- Értem. - valószínűleg rájött arra, hogy rá gondoltam, mert gyorsan témát váltott - Szóval, veled mi történt?

Némán hallgattam. Nem mesélhetek neki a zombikról. Úgy sem hinné el.

- Elestem biciklivel. - füllentettem.

Ebben a pillanatban kivágódott a kórterem ajtaja, s egy dühös, villogó szempárral találtam szembe magam. Egyenesen az ágyamhoz rohant.

- Miért?! Miért kellett a szívbajt hoznod rám?! Azt hittem meghaltál! - J-Hope arcán pattanásig feszültek az idegek.