Folytatás következik

Kedves olvasók!

Sajnálom, hogy abbahagytam a Tiltott Zóna írását. 

Nincs rá mentségem. Azonban ma újraolvastam az egész történetet az elejétől a végéig valamint minden egyes hozzászólást és véleményt is.

Látva mennyien szerettétek és vártátok a részeket, úgy döntöttem tovább írom a blogot.

A pontos dátumát a folytatásnak még nem tudom megmondani, mert ma kezdek neki az írásnak újra.

Feltéve, ha van még rá igény. Sok meglepetést tartogatok még a tarsolyomban.

Még egyszer bocsánatot kerek, amiért befejeztem az írását. Remélem további izgalmas fejezetekkel jóvá tehetem.

25.rész

- Sz-e-r-e-t-l-e-k.

Megfagyott az ereimben a vér. A szívverésem felgyorsult, nem hittem a fülemnek. Szemembe könny szökött, s nem tudtam megfékezni őket. Pár pillanat múlva már patakokban folytak lefelé az arcomon.

Jungkookot tovább verték annak ellenére, hogy a fiú nem tudott ellenállni, csak tehetetlenül tűrni a fájdalmas rúgásokat. Vezérük felemelt kezével jelzett társainak. A támadók vették a lapot, s azonnal abbahagyták a fiú kínzását, majd hátrébb álltak utat engedve főnöküknek.

- Még mindig nem beszélsz? - a földön fekvő fiúhoz lépett, letérdelt mellé, majd megragadta Kook fekete haját, mely összetapadt alvadt vérétől, s segítségével hátrafeszítette a fejét. - Meg akarsz halni? Az is egy lehetőség, de szerintem mindketten jobban járunk, ha elmondod, amit tudni szeretnék - közelhajolt a füléhez és suttogva folytatta, így nem hallottam a végét.

Jungkook kihívó, mindenre elszánt tekintete megváltozott, s helyébe mintha félelem költözött volna. Halálra vált arccal tekintett egyenesen rám. Szólásra nyitotta a száját, ám végül mégsem mondott semmit.

- Úgy tűnik nincs más választásunk - nevetett fel a vezér - Ha te nem, majd talán a csinos kis barátnőd elárulja, hol van az a féreg NamJoon.

- Hozzá ne merj érni! - üvöltött fel JungKook még mielőtt eljuthatott volna a tudatomig, ami az imént hangzott el.

- Akkor bökd ki végre! Hol van az a szemét?! - a főnök visszafordult Kookhoz, s a lendületet kihasználva még egyszer fejbe rúgta a fiút. JungKook egy métert repült arrébb, háta nekivágódott az egyik mennyezetet tartó oszlopnak, s a szék, amihez még mindig hozzá volt kötve darabokra tört az ütés erejétől. Remegve ülőhelyzetbe tornázta magát, majd tekintetét ismét a vezető férfira szegezte. Szemében újra elszántság tükröződött.

- Sosem fogom elárulni a társaimat - hangja a helyzet ellenére teljesen higgadtan csengett.

A főnök egyik arcizma megrándult, s ijesztő vigyorra húzta a szájat.

- Te akartad – hátat fordított a fiúnak és fenyegető léptekkel indult el felém.

Rémülten tekintettem körbe, ám a védekezésre semmilyen esélyt nem láttam. Kezeimet hátrakötötték, a lábaimnak pedig abban a pillanatban semmi hasznát nem vettem volna, így az egyetlen út, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, az volt, hogy elmondom nekik, hol vannak a többiek. - A NamJoon valószínűleg valamelyikkőjük valódi neve lehetett. Legalábbis erre következtettem. - Már csak pár méter választotta el tőlem a vezért, mikor J-Hope valahonnan a hátam mögül felkiáltott.

- Hé! Húgyagyúak! Engem miért nem kérdeztetek meg? - a szemem sarkából éppen hogy csak ráláttam a kötekedő fiúra, de ő mereven bámulta a főnököt – Elmondom, hol van NamJoon. De cserébe ígérjétek meg, hogy rajta kívül senkinek - körbepillantott a teremben - Ismétlem senkinek nem esik bántódása.

A főnök töprengett egy rövid ideig az ajánlaton, majd jól láthatóan meghozta a döntését. Intett két társának, hogy hozzák közelebb J-Hope-ot, amint ez megtörtént kételkedve ingatta a fejét, s a fiú mellé sétált.

- Elárulnád a társaidat? - kérdezte gúnyos hangon.

- Társaimat? Először is, egyetlen emberről van szó. Másodszor pedig, - gyilkos tekintettel bámult a vezetőre - NamJoon nem a társam!

Egy pillanatra döbbenet ült ki a főnök arcára, ám ez hamar el is tűnt, helyébe ismét a már megszokott önelégült vigyor ült ki.

- Ebben az esetben, megegyeztünk - leguggolt Hope mellé - Nem bántok senkit, NamJoon kivételével. Mondd el, hol van az a féreg és végeztünk is.

J-Hope becsukta a szemét, hosszasan gondolkodott, majd nehezen ugyan, de rábólintott a dologra.

- Itt van - felnézett - itt az épületben. Velünk jött Sugáékért.

A főnök szeme megvillant.

- Azt akarod mondani, hogy mindvégig itt volt?! Míg én belőletek próbáltam kiszedni, hogy hol van, ő végig az épületben tartózkodott?!

- Ahogy mondod. Pontosabban a Keleti szárnyat kutatja át éppen, - biccentett az említett irányba - de ez már részletkérdés. Én elmondtam, amit igértem. Most te jössz!

- Nem bántottam eddig senkit, és ha NamJoon tényleg ott van ahol állítottad, akkor nem is fogok. Ez már csak azon múlik, hogy mennyire igaz, amit mondtál - elfordult Hope-tól és magához hívta az emereit.

- Én és ti - mutatott a teremben tartózkodó öt legméretesebb verőemberére - megkeressük őket. A többiek itt maradnak és felügyelnek a foglyokra.

Amint kiadta a parancsokat társai máris felfegyverkeztek, mely személyenként két fegyverből, - a fajtájukat nem tudtam meghatározni - pár kisebb gránátból és egy ütött kopott golyóálló mellényből állt. Némelyikük még baseballütött is magához vett. Pár perc múlva teljes harci felszerelésben várták az újabb utasításokat.

A vezérük ismertette velük a tervét, melyet valószínűleg menetközben talált ki. Ez gyors észjárásra vallott, amit egyáltalán nem néztem volna ki abból a férfiból. Körülbelül J-Hope-al lehetett egy magas. Fiatalabb volt társainál, ennek ellenére feltétel nélkül követték a parancsait. Kifinomult, előkelő vonásainak megfelelően, új fekete öltönyt viselt. Nem úgy festett, mint aki minden napját egy elhagyatott gyárban tölti. Ha az utcán találkoznék vele inkább egy gazdag üzletember elkényeztetett fiának nézném, mint egy veszélyes, mindenre kész banda vezérének.

- Seung! Ajánlom, hogy mire visszaérünk, mindenkit ugyanott találjunk, mint ahol most vannak - JungKookra pillantott, s közben szeméből megvetés és gyűlölet áradt - Azt a kölyköt is kösd ki valamelyik oszlophoz.

- Mira szemszöge –

- Meddig bolyongunk még itt? - szegeztem a kérdést Rap Monsternek már vagy húszadszorra, ám a válasz most is ugyan olyan rövidre és tömörre sikerült, mint mindig.

- Ameddig meg nem találjuk őket.

- Ha szabad megjegyeznem-

- Téged mégis mikor érdekelt, hogy mit szabad és mit nem? - vágott közbe a napszemüveges fiú.

- Rendben, de ez most más. Féltem Liát és meg szeretném menteni.

- Én is Sugát. De türelmesnek kell lennünk. Biztos vagyok benne, hogy JungKook értesíteni fog, ha bármit találtak - feltűnés nélkül, bizonytalanul hátra pillantott - Értesíteni fog. Mi pedig folytatjuk a keresést az épület ránk kiosztott részében és nincs kifogás!

Komor léptekkel haladt tovább, ismét csak a feladatra koncentrált.

Valahogy furcsának találtam a viselkedését, mikor először találkoztunk erőszakosnak és olyannak ismertem meg, akit magán kívül senki más nem érdekel. Azonban most szöges ellentéte akkori önmagának. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg?

Rap Mon kérésére tovább folytattuk a keresést, ám mint ez idáig, most sem találtunk semmit. Elhagyatott szobákon és folyosókon haladtunk át. A félhomály miatt az átlag tempónknál lassabban tudtunk csak menni. Ráadásul a rendetlenség, amit hatra hagytak az itt dolgozók, mikor lezárták a gyárat, csak még jobban akadályozott minket a kutatásban.

Bár Rap Monster bizton állította, hogy Kook értesíteni fog, én még mindig kételkedtem ebben. Mivel mi eddig nem találtunk itt senkit, minden bizonnyal a másik szárnyban tartják őket fogva. Ám JungKookék még nem jelentkeztek, ez vagy azt jelenti, hogy soha nem is voltak itt, vagy pedig azt, hogy történt velük valami. S ha ez valóban így van, akkor a semmiért menetelünk itt a korom sötétben, inkább azonnal vissza kéne mennünk, segíteni nekik.

És nekem valamiért az az érzésem, hogy igazam van. Elég sok idő telt el az óta mióta elválltunk, már JungKookék is biztosan átkutatták a Nyugati szárnyat és mivel itt nem találtunk Liáékra, vagy ott kell lenniük vagy sehol. Abban az esetben pedig az lenne a helyén való, ha lelépnénk innen végre és máshol folytatnánk a keresést.

Halk léptek zaja csapta meg a fülemet, ezzel kiszakítva gondolkozás menetemből. Megtorpantam, s fülelni kezdtem hátha ismét meghallom őket, ám csalódnom kellett. Kíváncsian Rap Mon felé fordultam, érdekelt vajon neki is feltűnt e. A fiú egy pillanatig csak csendben várakozott, majd valószínűleg hallott valamit, mert az arca megmerevedett, s a fal mellé intett bennünket.

Nem sokkal később ő is csatlakozott hozzánk, s ekkor már beszélgetés foszlányokat is sikerült elcsípnünk valahonnan a közelből.

A szívem hevesen vert, féltem. Nagyon féltem. Nem azért, mert attól rettegtem, mi történhet velem. Hanem a többiek miatt. Ha jól gondoltam és JungKookékat tényleg elkapták vagy rosszabb, akkor mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek még tenni valamit.

Mindannyian feszülten figyeltünk, Rap Mon mutatóujját a szája elé emelte, majd óvatosan kinézett a fal biztonságot nyújtó fedezéke mögül, ám egyből meg is bánta. Azonnal visszarántotta fejét, s arca mintha egy fokkal halványabb színt vett volna fel.

Kétségbeeseten tekintettem a fiúra. Szólásra nyitottam a szám, de Rap Monster gyorsabbnak bizonyult nálam. Szorosan a számra tapasztotta tenyerét, majd a fülemhez hajolt.

- Meg ne szólalj - suttogta - Kérlek. Jelenleg mindannyiunk élete veszélyben forog.

A fiú szemüvegéhez nyúlt, s óvatosan - mióta ismertem először - levette azt.

Elállt a lélegzetem.

Rap Monster szeme könnytől csillogott a félhomályban, mit bátran felvállalt előttünk. Mereven bámult maga elé, miközben egy hatalmas csepp gördült végig az arcán, s ért földet a koszos padlón.

24.rész

- JiNa szemszöge –

- Az a rohadék! Direkt csinálta! Egyszer még biztosan kinyuvasztom ezért! – fújtatott J-Hope legelöl, s lábát minden egyes lépésnél jó hangosan a földhöz csapta, akár egy 5 éves durcás kisfiú.

- Hope! Mi lenne, ha befognád a szádat? Meg kell találnunk Liáékat, mielőtt minket vesznek észre, ám ha így folytatod, nem csak bennünket buktatsz le, de lőttek az egész akciónak is. – teremtettem le.

Még saját magamat is megleptem a heves reakciómm

al. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes lesz bárki is ennyire kihozni a sodromból. Ám J-Hope-nak sikerült, sőt ha ez nem lett volna elég még fokozta is a biztonság kedvéért.

- Te nekem ne mondd meg, hogy mit tegyek! Teljesen tisztában vagyok azzal, mit is csinálok éppen! Nincs szükségem egy kislány tanácsaira!

Némán pislogtam és figyeltem az egyre jobban távolodó fiú után. Ez az alak egyszerűen-! Már értem Mira miért utálja annyira…

- Gyere, érjük utol, mielőtt leráz minket. – csúsztatta hűvös kezét Jungkook a hátamra.

Teljesen beleborzongtam gyengéd érintésébe. Mindig ez történik, ha csak egyetlen egy ujjal is hozzám ér. Elvörösödök és egy értelmes szót sem vagyok képes kinyögni anélkül, hogy bele ne remegne a hangom. Hálaégnek ebben a sötétben még az orrom hegyéig sem láttam el, nem még hogy Kook észrevegye rákvörös arcomat.

Az épület Nyugati szárnya nagyobbnak bizonyult, mint hittem. Hosszú végeláthatatlan folyosókon haladtunk, jobb- és baloldalról vasajtók nyíltak, melyeken ablaknak nyoma sem volt, így vakon kellett találgatnunk, vajon melyik mögött tartják fogva Sugáékat.

Hope nem időzött sokat a gondolkozással, sorban belökte az ajtókat, melyek hangosan csapódtak neki az omladozó falnak, leszedve ezzel a maradék vakolatot is róla. Minden egyes szoba szinte teljesen egyformának tűnt. Üres fémpolcok sorakoztak a fal mellé tolva, vagy csupán szanaszét rendezetlenül. Némelyiket még fel is borították, így a rajtuk egykor tárolt dobozok kiborultak, s tartalmuk – mely kimerült pár régi könyvben – porosan hevert a földön. A polcoktól nem messze, a fal mellé ismeretlen tartalmú hordókat pakoltak egymásra.

Az egész épületet belepte a por és a mocsok. A levegőben doh-, s a penész téveszthetetlen szaga terjengett. Ez a hely még a Tiltott Zónában lévő kollégiumnál is rosszabb volt.

Már lassan fél óra eltelt, s mi még mindig Liáék után kutattunk, eddig eredmények nélkül. Semmi, még egy apró ruhadarab vagy egy elhagyott tárgy, de még egy vérfolt sem segített a nyomukra bukkanni. Úgy tűnt csak tűt keresünk a szénakazalban.

- Hol a szarban vannak már?! – Hope idegesen rontott be sorban az összes raktárhelységbe.

- Nyugodj le! Meg fogjuk találni őket! Biztos vagyok benne! Csak idő kérdése! – két kezemmel én is neki kezdtem az egyik ajtó kinyitásának, ám J-Hope-al ellentétben nekem nagyobb megpróbáltatást jelentett megmozdítani azt, mint hittem. – És amint meglesznek, azonnal mehetünk is haza. – nagy nehezen végre sikerült megtolnom a hatalmas vasajtót, mely nyikorogva tárult ki előttem.

A hirtelen támadt érős fény egy pillanatra megvakított, majd szépen lassan hozzászokott a szemem, s tisztulni kezdett a látásom. Végre! Fény! Ez azt jelenti, hogy valakinek muszáj bent lennie! Ám mielőtt elindultam volna, Jungkook elém került, s maga mögé parancsolt.

J-Hope-al együtt elrántották fegyverüket, majd óvatosan befelé kezdtek araszolgatni pisztolyukat védekezőn maguk elé tartva. Minden lépésükre gondosan odafigyeltek, nehogy véletlen valami zajt csapjanak. Nekem csupán egy tompa konyhakést adtak fegyver gyanánt, de ez is több volt a semminél. Két kezemmel megfogtam a fából faragott markolatát, s lassan a fiúk után indultam a falhoz lapulva.

A szívem a torkomban dobogott, szinte remegtem a félelemtől. Levegőt venni sem mertem, lábaim a földbe gyökereztek, hiába próbáltam mozgásra bírni őket, mintha nem engedelmeskedtek volna nekem. Végül a kényszerhelyzet miatt mégis erőt vettem magamon, majd sietős léptekkel felzárkózni készültem Kookékhoz, akik egy nagyobb hordó mögött gubbasztottak, ám félúton megbotlottam valamiben, s neki estem egy fémpolcnak, mely hangos csörömpöléssel ért földet.

- Mi a szar?! - kiáltott fel hirtelen egy ismerős hang - JiNa?! Te meg - körülnézett, s valószínűleg észrevette a mögöttem érkező barátait is, mert kijavította előző mondatát - Ti meg mit kerestek itt?

- Nem egyértelmű? - intéztem felé egy barátságos mosolyt, s nagy nehezen feltápászkodtam a sok szemét közül, leporoltam a ruhámat, majd az előttem meglepetten pislogó fiúra tekintettem.

Arcát rengeteg seb csúfította, két szeme alatt egy egy hatalmas lilás zöld monokli éktelenkedett, szája sarka felhasadt, s vér szivárgott belőle. Megviselt ábrázatától összeszorult a szívem.

- Suga... - nem találtam a megfelelő szavakat.

Azonnal letérdeltem mellé, a csuklójára jó szorosan ráerősített kötéltől próbáltam megszabadítani, miközben J-Hope Jungkookkal együtt végre mellénk ért.

- Mi történt veled? - kérdeztem aggodalmasan.

- Kérlek, JiNa! - rántotta el a kezét Suga, mielőtt befejezhettem volna, amit elkezdtem - Ne nekem segíts, hanem Liának! Neki most nagyobb szüksége van rád! - remegve a szoba másik felébe mutatott.

Ez a terem valamivel kisebbnek tűnt a többinél. A bejáratot néhány egymás mellé állított vaspolccal, üres hordóval különítették el a szobától, így létrehozva egy aprócska előszobára emlékeztető helységet. A terem közepe szinte teljesen üresnek bizonyult, elvétve néhány hordót és raklapot. A mennyezetet, mely itt-ott már leomlott vastag fém oszlopok segítségével tartották eredeti helyén. Ha nem lettek volna, biztosan ránk szakadna az egész pillanatokon belül. Egy ilyen vastag, vasoszlophoz kötötték ki Sugát, s mint kiderült Liát is.

A szoba sarkában egy raklap mellett kuporodott a lány, nem volt rajta semmi, csupán egy vékony szakadt ing.

- Úristen! Lia! - felpattantam és azonnal a lányhoz rohantam - J-jól vagy?

Ahogy ott feküdt a porban olyan volt, akár egy törékeny porcelánbaba. Hosszú, sötét fürtjei a verejtéktől összetapadtak, hófehér bőrét néhol megsebezték és az ő arcát is egy véraláfutásos monokli csúfította. Mikor észrevett bennünket vékony karjaival megpróbálta magát ülésbe tornázni, ám megingott, s visszaesett a koszos padlóra.

- Maradj nyugton, mindjárt kiviszünk benneteket innen. – ígértem meg neki, ám magam sem voltam teljesen biztos benne, hogy sikerülni fog. Lekaptam magamról a pulóveremet, s Liára terítettem - Ne aggódj, most már minden rendben lesz.

- Mi a szar folyik itt?! - egy éles, reszelős férfihang kiáltott mögöttünk.

Azonnal felkaptam a fejemet. Ám nem hagytak időt arra, hogy felfogjam a történteket. J-Hope-ot és Kook-ot egyszerre ütötték le két oldalról az érkezők, majd felém közeledtek. A félelem miatt, egy hang sem jött ki a torkomon. Csak bámultam őket, miközben ők lassan mellém értek. A végtagjaim nem mozdultak, s hirtelen, akár egy villámcsapás, az egyik férfi meglendítette a kezében tartott baseball ütőt, majd a körülöttem lévő koszos tárgyak, emberek, Lia, a földön fekvő Hope és Jungkook egyszerre sötétültek el.

Már nem hallottam és nem is láttam semmit sem.

- Mira szemszöge –

Az épület ránk kiosztott szárnya nem különbözött sokban, attól, amit elképzeltem. A koszos falak nagy része már leomlott az évek folyamán, mindenhol csupán a merevítő oszlopok tartották meg felettünk a mennyezetet. Mégis az egész úgy tűnt bármely pillanatban ránk dőlhet. A törött ablakokon át alig jutott be a fény, így a folyosó vége mindvégig rejtve maradt előttünk. Hiába próbáltam másra terelni a gondolataimat, rettegés fogott el, ha csak elképzeltem, mi bújhat meg ott.

Megkettőztem a lépteimet, s igyekeztem felzárkózni az előttem lazán, zsebre dugott kézzel haladó, ám mégis minden apró rezdülésre, reccsenésre odafigyelő Rap Monsterhez. Jimin mögöttünk lépdelt komótosan, kezében ott szorongatta fegyverét, s idegesen kapkodta tekintetét ellenség után kutatva.

Bejártuk szinte már az egész Keleti szárnyat, ám sem Lia, sem Suga nyomára nem bukkantunk. Jimin arcáról lerítt az aggodalom, míg Rap Mon még mindig teljesen higgadtnak tűnt. Nagyon rossz érzés fogott el. Ha eddig nem találtunk rájuk, ezután sem fogunk. Valószínűleg az épület másik szárnyában tartják őket fogva, s mi mindvégig feleslegesen kutattunk utánuk. Óvatosan megkíséreltem felhívni magamra az előttem nyugodtan sétáló fiú figyelmét.

- Rap Mon... - egyik kezemmel kicsit meghúzogattam pulóverének szélét, mire durcásan hátra fordult, s bár nem láttam a szemüvegén keresztül, de biztosra vettem, hogy szúrós szemekkel fürkészett. Melytől kicsit elbizonytalanodtam. - Szerintem forduljunk vissza...

- Arról ne is álmodj. Továbbmegyünk! Csak akkor megyünk esetleg vissza, ha Jungkookék jeleznek a walkytalky segítségével, hogy megtalálták Sugát.

- És Liát! - egészítettem ki.
- Ja, igen persze őt is... - hangja egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek, ám egyelőre fontosabb dolgunk is akadt, minthogy ilyen apróságon fent akadjak. Amint megleljük Sugát, Lia is meglesz és így Rap Monnak esélye sem fog nyílni arra, hogy lelépjen a lány megkeresése nélkül. Ha mégis eszébe jutna JiNa és én biztosan itt maradnánk, hogy megtaláljuk. Ebben biztos vagyok.

- JiNa szemszöge –

Valami hideghez nyomódott a hátam, karjaimat bárhogy próbáltam, sehogy sem tudtam megmozdítani, pilláim olyan nehezek voltak, akár az ólom, meg sem kíséreltem, a kinyitásukkal bajlódni. Az idő elteltével végre rendesen magamhoz tértem. Sikerült némi életet lehelnem elernyedt végtagjaimba. Próbálkozásképp óvatosan mozgatni kezdtem kezeimet, ám csuklóimon erős szorítást éreztem, így feladtam minden további felesleges erőfeszítést. Talán egy kötél. Vagy rosszabb.

Miközben azon agyaltam vajon mi történhetett velem, valaki hangosan kivágott egy ajtót, besietett a terembe, s mérhetetlen gúnnyal a hangjában kiáltotta Jungkook nevét.

- Jungkook! Kis taknyos! Rég találkoztunk! - felröhögött, majd jól hallhatóan közelebb sétált, valószínűleg a fiúhoz, ami csak annyit jelenthetett, hogy Kook a közelemben van. A remény halvány szikrája lobbant bennem. Talán még nincs veszve minden. Még van esélyünk! Akármilyen kevés is, de legalább van!

Rendes ülőhelyzetbe tornáztam magamat, majd lassan kinyitottam a szemem. Az erős fény ismét megnehezítette a látásom, ám amilyen hirtelen jött úgy is ment. Körbetekintettem, a polcok, a hordók, Lia és Suga mind ugyanott voltak, mint azelőtt, hogy a fegyveres férfiak bejöttek volna. Magamban nyugtáztam, mekkora szerencse, hogy nem vittek minket külön szobába. Így több lehetőségünk nyílhat a szökésre. Kicsivel arrébb ugyan, de egy Liáékhoz közeli oszlophoz kötöttek engem. Ez némiképp megnyugtatott. Tekintetemet végig futattam a terem többi részén. A fogva tartóink raklapokon, illetve a földön helyezték magukat kényelembe, vezetőjük – a viselkedéséből ítélve erre következtettem – egy szék mellett állt karba tett kézzel, s a széken egy fiú foglalt helyet. Egy fiú, kinek kezeit több kötél segítségével is a támlához erősítették. Lábait szintúgy. Bárhol felismertem volna ezt a fiút, még így hátulról is.

- Jungkook… - suttogtam a nevét.

- Mit kerestek ti itt?! És ha te itt vagy, hol a faszban van Namjoon?!– üvöltött fel a Kookkal szemző férfi, majd minden jel nélkül meglendítette öklét, s egyenesen a védekezni képtelen srác arcát találta telibe. A fiú feje félrebillent az ütés erejétől, ám csak halkan felnevetett, s egy kevés vért köpött a földre.

- Neked azt nem kell tudnod. – visszafordult a vezetőhöz – Úgysem mondok semmit, akár fel is adhatnád már most.

- Beszélni fogsz. – ijesztő vigyor kúszott a támadó arcára – Ha kell, a hulládból rugdosom ki a válaszokat! – ismét meglendítette karját, ám ezúttal gyomorszájon vágta Jungkookot. A fiú egy pillanatra összerogyott, felsőtestével a combjaira hajlott, folyamatosan levegő után kapkodott szemmel láthatóan borzalmas fájdalmakat élt át, de még most is azzal foglalkozott, hogy valami káromkodás félét próbáljon kinyögni.

- Nem volt még elég? – nevetett fel – Tessék? Nem hallom tisztán? – kezét a füléhez emelte, mint akit tényleg érdekelt, mit is akar neki mondani a másik – Kérsz még egyet? Kérésed számomra parancs! – tettetett udvariassággal meghajolt, majd felemelte lábát, s saras bakancsával képen rúgta a még mindig összegörnyedt fiút. A szék megimbolygott, aztán Kookkal együtt felborult, a fiú feje pedig keményen a koszos betonnak csapódott.

Hangos sikítás hagyta el a torkomat. Kook! Nem, nem hagyom, hogy ezt tegyék vele! Erőtlenül rángattam béklyóimat, de azok nem engedtek szabadulni. Tehetetlenül kellett végignéznem, amint a férfi intett a társainak, kik azonnal felpattantak, majd kíméletlenül rugdosni, s taposni kezdték a fiút, ahol csak érték.

Jungkook miközben, szótlanul tűrte a fájdalmat, óvatosan rám nézett, majd halványan elmosolyodott, s betűket formált szájával: Sz-e-r-e-t-l-e-k.

23.rész

A szívverésem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam, és nem is akartam felfogni, hogy mit mondott Jimin az előbb. Egyszerűen nem jutott el a tudatomig az előbb elhangzott mondat.

- Szóljunk a többieknek! - Hope nem habozott, karon ragadott, végighúzott a folyosón és berontottunk a szobába, ahol a többiek már lefeküdni készültek.

- Van azon a kibaszott ajtón kilincs is! - háborodott fel Rap Monster és szúrós szemekkel méregette Hope-ot.

- Leszarom az ajtót! Van most fontosabb is annál! - vágott vissza a fiú – Ha érdekel, elárulom, hogy Suga-t elrabolták a kórházas kis barátnőjével együtt!

A teremben megfagyott a levegő, szinte érezhető volt a feszültség az apró helyiségben. Mindenki hatalmasra tágult szemekkel meredt ránk.

Rap Monster felállt és gyors léptekkel közeledett J-Hope felé, majd megragadta a fiú torkát és a falhoz szorította.

- Hova vitték?! És mégis kicsodák?! - szűrte a fogai közt – Nyögd ki, mielőtt eltöröm a nyakad!

Hoseok-nak még ideje sem volt felkészülni, kezével megpróbálta lefejteni Rap Mon ujjait a torkáról, kevés sikerrel, így inkább Jimin felé mutogatott. A szemüveges srác vette a lapot, elengedte az egyre jobban liluló fejű Hope-ot és Jimin-hez fordult.

- Nem tudom kik voltak azok, de követtem őket egészen a rejtekhelyükig! Megjegyeztem az odavezető utat! - előzte meg az újabb fojtogatást Jimin, amit ezúttal az ő torka bánt volna.

- Indulunk! Most! - iramodott meg Rap Monster a kijárat felé.

- Nem kéne valamilyen terv?! - pattant fel Jungkook, aki eddig némán hallgatta az eseményeket – Terv nélkül, csak úgy berontani oda, egyenlő lenne a tömeges öngyilkosság-

- Bemegyünk és kihozzuk! - szakította félbe a fiatal srácot.

- Jungkook-nak igaza van! - szóltam rá hirtelen felindulásból, az ajtón kilépni készülő Rap Monster-re, de amint kimondtam, már meg is bántam. Reszketve összeszorított fogakkal vártam, hogy az én torkomat is kezelésbe vegye.

- Jin! Találj ki gyorsan valami használható tervet! - a szemüveges fiú visszafordult és letelepedett az egyik matrac szélére.

Leesett állal figyeltem, ahogy Rap Mon Jin segítségével kidolgoz egy ésszerű és talán hatásos tervet. Mi történt vele? Normális esetben minimum leordította volna a fejemet. Most meg szó nélkül hagyta, amit mondtam neki, sőt, mi több még hallgatott is rám.

- Rendben. Ki marad itthon és ki az, aki jön? - áll fel a szemüveges vezető.

- Én maradok. - mosolyodott el Jin – Valakinek vigyáznia kell a kolira is.

Csendben néztem, Rap Mon-t és a többieket. Jó volt látni, hogy vészhelyzet esetén milyen jól össze tudnak dolgozni. Mindent előkészítettek az indulásra. Lő és szúrófegyverek, kötelek, walkytalky-k, és még a jól ismert bilincs is bele került a hatalmas, fekete sporttáskába.

Végül Jin és V döntöttek úgy, hogy maradnak és felügyelik az épületet. A többiek Jimin-nel az élükön – ő tudta egyedül merre kell menniük- elindultak az ajtó felé.

Ekkor döbbentem rá. Minket itt akarnak hagyni?! Nem! Azt nem hagyom!

- Hé! - ragadtam meg a hozzám legközelebb álló, J-Hope karját – Ugye nem gondoltátok, hogy ölbe tett kézzel fogok itt várni?! Veletek megyek!

- Ki van zárva kicsi szívem – nevetett fel Hope – Kislányoknak ez nem való.

Kislány?

- Lia a barátom. Muszáj segítenem neki! És amúgy sem bíznám rátok... - mértem végig őket.

- Miért nem? - vigyorodott el perverzen Hoseok, majd egy pillanat alatt elkomorult az arca – Viccet félretéve, nem jöhetsz és-

- Te is gyere akkor. De nem vállalok felelősséget érted! - szakította félbe Rap Monster J-Hope mondatát.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Nem tudom mi történt Rap Mon-nal, de nem is baj. Tetszik ez a változás.

- Várj...mi? Ez most komoly? - J-Hope teljesen meg volt döbbenve – Rap Mon! Ezt nem mondhatod komolyan!

- Miért ne mondhatnám? Jön és kész. Vita lezárva.

Hope vetett rám egy durcás pillantást majd követte Rap Monster-t.

Önelégült vigyorral hagytam el a szobát. Jó érzéssel töltött el, hogy végre valami nem úgy történt, mint ahogy az a lófejű, nagyképű alak akarta.

- Várjatok! - kiáltott egy ismerős hang a hátunk mögül.

- JiNa?! - pördült meg a tengelye körül Jungkook – Miért nem maradtál Jin-ékkel?!

- Veletek kell mennem!

J-Hope hangosan felnevetett, majd szó nélkül átbújt a kapu alatt és megállt a Tiltott Zóna határán kívül.

- Nem érünk rá veszekedni. Jöhetsz te is. - Rap Mon-t látszólag csak az érdekelte jelen helyzetben, hogy Suga-t megmentsük.

- Nem! Nem hagyom! - ragadta meg Kook barátnőm karját – Kérlek! Nem bírnám ki, ha neked bármi bajod esne...

- Ne félj – mosolyodott el JiNa – szívósabb vagyok, mint hinnéd.

- Biztosan ez az az épület? - nézett kérdőn Jimin-re Rap Mon.

Egy hatalmas régi gyárépület magasodott előttünk. Néhol az ablakokat betörtét, a szürkés fal szinte mindenhol omladozott, úgy tűnt bármelyik pillanatban összeomolhat. A kerítést már régen lebontották, még a figyelmeztető táblákat is elvitték. Nem tudom, hogy a sötét miatt, vagy csak a szimpla tudattól, hogy odabent bármire képes gyilkosok vannak, de féltem. Rosszelőérzetem támadt ettől a helytől.

- Ezer százalék. - húzta ki magát a fiú és intett, hogy kövessük.

Minden porcikám tiltakozott ellene, ám kénytelen voltam Jimin-ék után menni. Meg kell mentenünk Lia-ékat!

Egy kétszárnyú vasajtón keresztül vezetett az út, amit Jungkook J-Hope segítségével nehezen ugyan, de szétfeszítettek. Szépen, lassan, síri csendben haladtunk egyre beljebb a gyár kihalt folyosóin. A korom sötétben semmit sem láttunk. Tapogatóznunk kellett a falak mentén és igyekeznünk nem elesni semmiben. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint hittem. A lábaimat csigalassúsággal csúsztattam a földön, figyelve mindenre, amiben esetleg elbukhatnék. Sikeresen átléptem minden egyes utamba kerülő tárgyat. Elégedetten mosolyodtam el. Nem is olyan nehéz ez.

Hirtelen erős fájdalom hasított a homlokomba, valamit lefejeltem, ami jó hangosan visszhangzott a koszos gyárépületben, s az ütés erejétől elterültem a földön.

- Mira! - kiáltott Hope – Jól vagy?

Kezemmel egyből a fejemhez kaptam, egy kis sebből vér szivárgott, de nem volt annyira vészes, mint gondoltam.

- Semmi bajom, menjünk tovább! - tornáztam magam állásba. J-Hope azonnal megragadta a karomat és közelebb húzott magához.

- Maradj mellettem! - szorította meg a kezemet – És legközelebb figyelj jobban! - teremtett le.

Csendben sétáltam tovább Hope mellett. A fiú úgy fogta a kezemet, mintha attól félt volna, hogy ha elereszti, elszaladok. Ám ebben a helyzetben inkább a nyakába másztam volna, minthogy elfussak. Most nem gondoltam azokra a dolgokra, amiket tett velem. Egyszerűen élveztem a biztonságot nyújtó közelségét.

Egy bizonyos pontig minden út egy irányba vezetett, ám egy nagyobb oszlopos csarnoknál kétfelé ágazott a folyosó.

- Faszom... - motyogta Rap Monster – Muszáj kettéválnunk! Nem tudhatjuk melyik irányban vannak, és időnk sincs arra, hogy mindkettő szárnyat külön-külön átkutassuk...

- Két lány nem lesz egy csoportban az fix. - szólalt meg Jimin - Túlerőben lennének azok a nyomorékok.

- Nem szívesen mondok ilyet, de Jimin-nek igaza van. - röhögött fel, majd rám vigyorgott – Túl gyengék vagytok, ismerjük be...

- Hogy az a-

- Most nincs időnk ezen veszekedni! - teremtett le minket Rap Monster – Mira, te velem jössz, hogy elkerüljük az e féle vitákat. J-Hope pedig a másik csapatban lesz JiNa-val. - intett a szemüveges srác barátnőmnek, aki kérdés nélkül engedelmeskedett neki – Kook? Jimin?

- Én vigyázok JiNa-ra! - ajánlkozott fel egyből Jungkook.

Rendben akkor ez el van döntve. - zárta le az ügyet Rap Mon – Induljunk! Tiétek a Nyugatiszárny, miénk a Keleti!

22.rész

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - megperdült a tengelye körül és ismét rátámadt az állát simogató férfira.

- Próbáld csak meg! - nevetett fel, majd állásba tornázta magát.

Suga egyenesen nekirontott. Ettől a férfi ismét hátra esett, majd fölé térdelt és ott ütötte ahol csak érte. Szájából vér szivárgott, s az arca kissé megduzzadt. Sajnálni akartam, de nem ment. Valami azt súgta, hogy megérdemelte azt, amit kapott.

- Basszátok meg! Segítsetek már! - üvöltött torka szakadtából társaira.

S azok, mint az engedelmes pincsikutyák, ugrottak a főnökük szavára. Megragadták Suga-t a karjainál fogva, lerángatták róla és nekivágták a falnak.

Segíteni akartam rajta, de a végtagjaim lefagytak. Meg sem bírtam mozdulni.

Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne kelljen látnom, de a hangokat sajnos nem tudtam kizárni. Suga fájdalmas üvöltése, a támadóim örömittas röhögése még több könnyet csalt a szemembe. Ez mind az én hibám. Suga-t miattam bántják.

- Jimin szemszöge –

Hangos kiáltás hallatszott valahonnan a távolból, majd a zacskó, amit Suga-ra bíztam a földön kötött ki. Konzervek és gyümölcsök gurultak szanaszét. Leesett állal figyeltem, ahogy egyre jobban távolodik tőlem Suga.

A rohadt életbe! Most mehetek utána!

Mire utolértem volna befordult egy sötét utcán. Miért kell neki most hirtelen hőst játszania?

A falhoz lapultam, s óvatosan közeledtem a hangforrása felé. Nem fogok olyan felelőtlenül berohanni, mint Suga. Nincs kedvem egy ismeretlenért az életemet áldozni.

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - üvöltötte teli torokból Suga.

Minden idegszálam megfeszült.

- Próbáld csak meg! - érkezett rá a válasz egy rekedtes, mély hangon.

Egy hajszál választott el attól, hogy berohanjak, de türtőztettem magam, s füleltem. Simán leszűrhető volt, hogy heves verekedésbe kezdtek.

- Basszátok meg! Segítsetek már! - kiáltott ismét a férfi.

A következő pillanatban pedig Suga szitkozódni és üvölteni kezdett majd hirtelen elhallgatott, s ellenfelei röhögésben törtek ki.

- Kellett neked a nagyok dolgába ütnöd az orrod. - puff - Legközelebb majd meggondolod, kibe kötsz bele. - puff - Kwan fogjátok meg! Elvisszük őket egy csendesebb helyre, ahol lerendezhetjük a dolgokat. Ennyivel nem ússza meg a kis pöcs!

Micsoda?! Azt nem hagyom! Bemegyek!

Még időben sikerült megkapaszkodnom a falban, így megakadályoztam, hogy egy hatalmas hibát kövessek el. Egyedül semmire sem megyek! Csak engem is kinyírnának.

Hirtelen remek ötletem támadt. Ha legyőzni nem, legalább követni tudom őket. Megjegyzem az utat és a helyet, majd leadom a drótot J-Hope-éknak. És velük együtt fél kézzel elbánunk ezekkel a puhapöcsű nyomorékokkal.

- Mira szemszöge –

- Hol vannak már Suga-ék?! – Rap Monster fel-alá járkált a szobában – Már vagy két órája elmentek. Általában félórán belül vissza szoktak érni.

- Nyugodj már le. Biztos benéztek egy kocsmába hazafele jövet. – ült le a földre J-Hope, majd azonnal csatlakozott hozzá kuncogva Hana is.

Teljesen megfeledkeztem a lányról az elmúlt hetekben. Egyszer sem jött be a kórházba meglátogatni. (Miért is tette volna.) Még a fiúk sem beszéltek róla. De sajnos vissza kell térnem a valóságba. Ő itt van. Ráadásul Hopa-al.

Megráztam a fejem. Nem érdekel, ha J-Hope-al van! Legyenek csak boldogok! Óvatosan vetettem egy pillantást a fiúra, ám azonnal feltűnt neki, s egy perverz mosolyt villantott rám. Gyorsan elkaptam a fejemet és kibámultam az ablakon.

A nap már rég lenyugodott, helyette a hold, s apró csillagok világították be az eget. Lelki szemeim előtt felvillant a kép, mikor J-Hope a kórteremben majdnem megerőszakolt. "Most pedig hagyd, hogy emlékeztesselek az irántam való érzelmeidre." A szavai most is ott visszhangoztak a fejemben. Vajon mit értett ez alatt? És miért velem-

- Mira! - szakított ki J-Hope a gondolataimból.

Feltekintettem a fiúra, aki immár előttem állt. Fekete kócos haja kuszán, összevissza meredt az ég felé. Sötét szemeivel engem pásztázott. Olyan volt, mintha csupán a pillantásával megpróbált volna levetkőztetni. Zavartan kaptam el a fejem, s nagy nehezen állásba tornáztam magam.

- Figyelj, Mira! Beszélnünk kell! - meg próbálta megragadni a karomat, de még időben elrántottam, s kisiettem a szobából.

Legyen csak a hőn szeretett barátnőjével, engem pedig hagyjon békén. Elegem van belőle!

Mérgesen, fújtatva vonultam a sötét folyosókon céltalanul. Egyedül akartam lenni. A szobában mindenki boldognak és felszabadultnak tűnt. Csak én érzem rosszul magam. Alig pár órája váltunk el Lia-tól, de valamiért mégis úgy tűnik mintha egy hete lett volna. Ráadásul ötcsillagos helyről nézhettem J-Hope és Hana romantikus pillanatait. Remek.

Nem tudom miért vagyok ezen még mindig fennakadva, hisz Hope világosan a tudtomra adta, hogy nincs rám szüksége és csak addig voltam jó, míg a szőke kígyó vissza nem tért.

Hirtelen valaki a vállaimnál fogva a falhoz szorított. Hideg ujjai bilincsként fonódtak a karom köré és nem engedtek mozdulni.

Pár percig némán így álltunk. Az illető alig hagyott köztünk távolságot, ezért tisztán hallottam lélegzetvételeit, s a hangos szívdobbanásait is.

- Mira, tényleg beszélnünk kell.

J-Hope.

- Nem akarok veled semmiről sem beszélni! – eszeveszetten rángattam a karomat, de nem sikerült megszabadítanom magamat a hűvös kezének szorításától – Eressz már el!

- Nem! Most nem! Végig fogsz hallgatni, mert valami nagyon fontosat akarok elmondani neked, amit már rég meg kellett volna tennem. – szeme elszántan csillogott a halványan beszűrődő holdfényében.

- Most az egyszer. – adtam be a derekam – De utoljára!

- Köszönöm – elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját, ám hangos léptek zaja csapta meg a fülünket.

A folyosó vége felől közeledett valaki, egyre gyorsabban rohanva. Megfagyott az ereimben a vér. Nem! Nem akarom, hogy megint egy zom-

- HOSEOK! – kiáltotta rekedt hangon a futó alak – Segítenetek kell! Suga-t és… – végre mellénk ért, megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, majd feltekintett ránk.

- Ne húzd az időt Jimin! Nyögd már ki mi van! – kiáltott rá Hoseok. (?) Jimin végül is így nevezte az előbb.

- Suga-t és Lia-t! Elrabolták!

21.rész

Patakokban folytak az arcomon a könnyek. A saját apám annyi év után visszajön csak azért, az életemnek véget vessen, habár az egész szánalmas is volt. Pár nappal ezelőtt még önként dalolva fogadtam volna el a sorsomat. De most, miután megismertem Suga-t, Mira-t és a többieket végre úgy érzem, hogy van értelme az életemnek. Nem akarok meghalni! Még nem!

Megvártam, míg édesapám és Park doktor elhagyják a folyosót, majd óvatosan kiosontam a szobámból. Az egész kórházban síri csend honolt. Tökéletes alkalom a szökésre. A falhoz lapultam, s hang nélkül a kijárat felé igyekeztem.

Az ügyeletes nővér a telefonja kijelzőjét bámulta. Mellette akár atombomba is robbanhatna, akkor sem nézne fel. Így könnyedén kijutottam a főkapun, vissza se néztem, csak futottam. Az utcákon alig mászkált pár ember, elvétve talán egy-kettő, de ők is igyekeztek haza a meleg, biztonságot nyújtó otthonukba. Az éjszakai világítás nem sokat javított a látási viszonyokon. Jóformán az orromig se láttam.

A hűvös tavaszi szellő befújt a hálóingem alá, s meglengette hosszú, sötét fürtjeimet. Elmerültem a fantasztikus érzésben, mely valamiért a szabadságot jutatta eszembe.

- Hé! Te! - megdermedtem - Van egy kis tüzed, cica?

A lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam mit, vagy, hogy kéne, reagáljak. Próbáltam úgy tenni mintha nem hallottam volna semmit. Apránként sikerült mozgásra bírnom a lábaimat. Megszaporáztam a lépteimet és igyekeztem minél távolabb kerülni a mögöttem egyre hangosabban kiabáló férfiaktól. Lehettek vagy öten a hangzavarból ítélve.

- Hé, várj már! Ne szaladj el cicus, nem bántunk. - gúnyolódott az egyik.

- Sajnálom..., de...nincs...tüzem - minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt a pár szót ki tudjam nyögni.

- Tessék? Nem értettem tisztán. - röhögött - Gyere közelebb és suttogd a fülembe.

Hatalmasat nyeltem. Soha sem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülhetek. Lehet, hogy mégis csak a kórházban kellett volna maradnom. Akkor most talán nem lennék-

Nem! Nincs időm ilyeneken gondolkozni! Cselekednem kell, méghozzá most azonnal!

Mély lélegzetet vettem, majd - ahogy tőlem telt - futásnak eredtem. Hideg talajtól csonttá fagytak a lábujjaim, de most ez sem akadályozhatott meg semmiben.

- Ne hagyjátok megszökni! Kapjátok el a kis ribancot! - üvöltött az egyik férfi társaira.

A leggyorsabb tempómra kapcsoltam, s mint aki az életéért - tulajdonképpen azért - küzd rohantam egy főutat keresve. Olyan helyre kell jutnom ahol sok az ember, mert ott könnyedén elrejtőzhetek vagy segítséget kérhetek.

A főút messzebb volt, mint gondoltam. Mikor végre elértem hatalmas megkönnyebbülés fogott el. Megálltam egy pillanatra kifújni a levegőt, de amint meghallottam a mögöttem még mindig kitartóan futó férfiak hangját gyorsan befurakodtam az emberek közé. A viszonylag alacsony termetemnek köszönhetően egyszerűen elrejtőzhettem a tömegben. Egészen addig ott is maradtam, míg az üldözőim biztos távolságba nem kerültek tőlem.

Ezt most megúsztam. De ki tudja legközelebb mi lesz.

A lábaim iszonyatosan sajogtak, mintha száz apró tű szúródott volna beléjük egyszerre. Minden maradék erőmet össze kellett szednem, hogy ismét útnak tudjak indulni. Meg kell találnom Mira-ékat! Ők talán megértenek és befogadnak. Ha mégsem akkor legalább láthatom őket még egyszer utoljára.

Hirtelen erős kezek tapadtak a számra, s berántottak az egyik mellékutcába. Eszeveszettül kapálózni és rugdosódni kezdtem mindhiába, a támadóm erősebbnek bizonyult nálam.

- Meg vagy te kis vadmacska. - duruzsolta mély reszelős hangon a fülembe.

- Eressz el! - üvöltöttem, de a férfi számra tapasztott kezétől csak halk nyöszörgésnek tűnt.

- Szép volt, ember! - lépett elénk az egyik tagja az engem üldöző csoportnak - Gyertek fiúk Seung elkapta ezt a kis szukát. - belemarkolt a hajamba, s iszonyatos erővel hátrarántotta a fejemet - Jó éjszakának nézünk elébe. - nyalta végig ajkait.

- Neee! - sikerült megszabadítanom magam a támadóm kezétől, így hangosan kiabálni kezdtem - Eresszenek el! Kérem! Most azonnal! Vagy különben-

- Különben mi lesz? - megragadta a torkomat, s kissé elemelt a földtől. A karomat erősen tartó ember elengedett és hagyta, hogy - nagy valószínűséggel - a főnöke nyakamnál fogva a falhoz szorítson. A teljes súlyával rám nehezedett. Ajkaival a fülemet cirógatta. - Ha nem csinálsz semmi hülyeséget épp bőrrel megúszod ezt az egészet. Csupán csak annyi a dolgod, hogy csendben tűröd, míg mindenki - elhallgatott, majd végignézett a körülöttünk álló társain. Jól gondoltam tényleg öten vannak. A legtöbbjük kezében, de minimum az övükre csatolva különböző szúró- és lőfegyverek voltak felcsatolva. Körülbelül mindannyian a harmincas éveik elején járhattak. Arcukat, s karjaikat különböző méretű és mélységű sebek, hegek fedték. Biztosan rengeteg zűrös ügyben benne voltak.

- A lényeg csak annyi, hogy kussban tűrd, míg mindenki szépen sorban - végignyalta az arcomat - keményen megdug.

A szívem hevesen kalapált. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hogy keveredhettem ilyen helyzetbe? Minden nő retteg attól, hogy...megerőszakoljak. Hatalmasat nyeltem. Nem! Nem akarom!

- Én kezdek! - vakkantotta hátra társainak a még mindig torkomat szorító férfi, mintha egy teljesen hétköznapi dologról lenne szó. Belegondolni se mertem hány lánnyal tehették meg azt előttem.

A férfi kezét a nyakamról a lábaim közé csúsztatta, s egyetlen gyors mozdulattal kettészakította a - nem volt időm átöltözni a kórházban - hálóingemet az aljánál fogva.

- A kórházból jöttél szívem? - biccentett a csupasz alfelem felé. (Ugyanis a kórházban nem szokás fehérneműt - főleg bugyit - hordani.)

- Nem baj. - perverz vigyorra húzta ajkait - Annál kevesebb dolgom lesz.

Hirtelen minden jel nélkül belém tolta egyszerre mind két ujját. Iszonyatos fájdalom hasított az alfelembe. Leírhatatlan volt. Könnybe lábadtak a szemeim. Nem akarom! Valaki! Segítsen!

- Ahh. - kihúzta belőlem vastag ujját, s megszemlélte. Vér színezte vörösre. Az én vérem. - Szűzzel van dolgunk! Kész főnyeremény! - kiáltott hátra ismét a társainak.

Kihasználtam az alkalmat. Gyomorszájon rúgtam a férfit, majd megiramodtam, ám nem jutottam messzire, mert a társai megragadtak, s szorosan tartottak. Moccanni sem bírtam.

- Én szóltam. - fenyegetően indult el felém a vezetőjük - De te nem hallgattál rám. Ezért büntetés jár - szűrte a fogai közt, majd egy jól célzott ütéssel arcon talált. Ha nem tartottak volna meg állva, biztosan összeestem volna. Éreztem, hogy vér szivárog a keletkezett sebből. Ez kevésbé fájt, mint a tudat, hogy mit akarnak tenni velem.

- Most pedig - ismét belém vezette az ujjait, ám ezúttal még mélyebbre - Meg. Foglak. Dugni. - kíméletlenül mozgatni kezdte bennem - Keményen.

- Neeee!!! - sikoltottam torkom szakadtából.

- Kuss! - tapasztotta a számra kezét, s folytatta a gyötrésemet.

Patakokban folytak arcomon a könnyek.

- Suga szemszöge –

- Nem hiszem el, hogy annak a pöcs Hope-nak pont a Tiltott Zóna határánál jutott az eszébe, hogy nincs otthon semmi kaja! Hogy a tökömben volt képes elfelejteni?!- puffogott magában Jimin - Főleg úgy. hogy még bevásárló listát is írt!

Mióta visszafordultunk egyfolytában megállás nélkül káromkodott és szidta Hoseok-ot. Normál esetben én is kiakadtam volna. Sőt el se jöttem volna. De most valahogy semmi kedvem sem volt vitatkozni.

- Suga! - kiáltott rám Jimin.

- Mi az?

- Egész úton meg sem szólaltál. Mi a fene bajod van?

- Semmi…

Bár szinte olyan, mintha a tulajdon testvérem lenne, nem fogom az orrára kötni. Még nem. Hisz azt sem tudom, látom e még valaha Lia-t.

Ez első éjjelnappaliba, amibe botlottunk egyből bementünk. Hála égnek Hope volt olyan kedves és egy jó hosszú listát írt. A sárga légycsapótól kezdve volt ott minden, amire az égvilágon semmi szükségünk sincs. Legközelebb Jin-re bízzuk a lista megírását az biztos.

Sokkal gyorsabban végeztünk, mint gondoltam. Félórával később már óriási megpakolt zacskókkal léptünk ki az ajtón. Jimin megtorpant a küszöbön és a bevásárló listát szorongatta a kezében.

- A rózsaszín gumikesztyűt még megértem, de mégis mi a faszért kell Hoseok-nak egy gumikacsa?!

- Ne nyavalyogj már! Inkább menjünk! - kikerültem a magában fortyogó Jimin-t, s kisétáltam a főútra.

Meglepően sok ember mászkált céltalanul kisebb nagyobb csoportokba verődve. Csak lézengtek az utcákon, mintha semmi dolguk nem lett volna. Szerelmes párok kézen fogva, nevetgélve vonultak, míg az öregebbek csak komótosan a megszokott életritmusukat követve siettek haza a meleg otthonukba a családjaikhoz.

Család. Milyen régen hallottam ezt a szót. Talán hat évvel ezelőtt. Akkor még egy 15 éves kis pöcs voltam. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra. A szüleim folytonos veszekedéseire. Az éjszakákba nyúló üvöltözésre. Mindenre. Egészen addig a napig míg-

-  Neee!

Az alig hallható kiáltásra felkaptam a fejemet és elhessegettem gondolataimból a szomorú múltam emlékeit.

Valaki - minden bizonnyal egy lány - bajban van. Muszáj segítenem neki, bárki is legyen az.

Elhajítottam a zacskókat, s futásnak eredtem. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy be tudjam mérni a hang forrásának helyét. Sajnos ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. A rengeteg sötét utca közül bármelyik lehetett az. Segítség reményében a körülöttem sétáló emberekre tekintettem. Nem lehetnek annyira süketek, biztosan ők is hallották a sikoltást.

- Elnézést, hölgyem nem tud- próbálkoztam egy járókelő leszólításával, de ő csak felhúzta az orrát és félbeszakított.

- Hagyj békén! Mit képzelsz te magadról?! Csavargó létedre egy hozzám hasonlótól akarsz pénzt kicsalni?! Takarodj innen! - egy pillanat alatt elviharzott mellettem. Felfogni sem volt időm rendesen.

Na ezért utálom az ilyen vén picsákat.

- Neeee!!!!- most az előbbinél hangosabban sikoltott a lány. Kellett egy kis idő mire felocsúdtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam megiramodtam a hang irányába.

Jó pár ember felfigyelt rá, de úgy tettek mintha semmi sem történt volna. Csak sétáltak tovább. Undorító.

- Lia szemszöge –

- Nem kell sírni. - törölgette a könnyeimet - Ha jó kislány leszel, gyengéden csinálom. - kezét még mindig szorosan a számra tapasztotta. Ujjaival cirógatni kezdte a bőrömet. Az érintése szinte égetett.

Lenyúlt, lassan kigombolta a nadrágját, majd lenyomott a földre. Előtte térdeltem, reszketve a földön. Teljesen kiszolgáltatva.

- Most pedig-

- Most pedig kinyírlak te undorító, kanos pöcs! - hirtelen a semmiből valaki képen vágta a támadómat, aki az ütés erejétől elterült a földön.

- Legközelebb a saját súlycsoportoddal kezdj ki! - a megmentőm diadalittas vigyorral az arcán sétált mellém - Jól va-

Elakadt a lélegzetem. A fiú kócos barna haja csapzottan lógott ki a sapkája alól. Arca kipirult, s verejtéktől csillogott. De a szeme ragyogott. Bárhol, bármikor felismerném. Suga állt előttem, s látszólag ő is ugyan úgy megdöbbent, mint én. Szája mosolyról vicsorba torzult.

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - megperdült a tengelye körül és ismét rátámadt az állát simogató férfira.

20.rész

- Te is hallottad? – eltoltam magamtól, s feszülten ültem fel a padon.

- Micsodát? – a fiút nem igazán izgatta a dolog, tovább simogatta, s puszilgatta a vállamat.

- Jungkook! Én komolyan kérdeztem! – megragadtam a kezét és kissé elhúzódtam tőle.

A srác felpillantott rám, majd halványan elmosolyodott.

- Ugyan már. Nincs itt semmi, ne aggó- elharapta a végét és hangosan felüvöltött – Úristen, JiNa! Vigyázz!

Minden nagyon gyorsan történt. Nem tudtam követni. Kook hirtelen lelökött az asztalról, így egyenesen a törött váza üvegszilánkjaira estem, majd valami nekirontott. A fiú előrántotta zsebéből a pisztolyát, s egyetlen jól irányzott lövéssel végzett a szobába beszabaduló zombival. Az egész másodpercek alatt zajlott le. Ha Kook egy percig is habozott volna, a szörny átharapja a torkát.

- JiNa! Jól vagy?! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Én igen. – óvatosan feltápászkodtam a földről, majd a hátamba nyilalló fájdalom miatt azonnal vissza is estem.

- Nekem nem úgy tűnik. – megragadott a vállaimnál fogva, s megfordított, hogy jobban szemügyre vehesse a sérülésem – Jézusom! JiNa, neked-

- Semmi bajom! – vágtam közbe és ellöktem a fiú kezét.

- Nem fogom hagyni, hogy szilánkokkal a hátadban mászkálj! – állásba rántott, ismét felültetett a padra, majd az egészet az ablakon át beszűrődő fény felé fordította. Így tökéletesen láthatóvá vált számára a hátamon éktelenkedő sérülés. Nekilátott egyesével kiszedegetni belőle az üvegdarabokat. Jó mélyen belefúródhattak a bőrömbe, mert minden egyes szilánk eltávolítása iszonyatos fájdalommal járt.

Jungkook végig egy szót sem szólt hozzám. Kezdtem kicsit aggódni érte. Hosszas gondolkodás után végül kinyitottam a szám.

- Kook…Mi a baj?

A fiú nem válaszolt, csak tovább folytatta a sérülésem kitisztítását. Megelégeltem a srác némaságát. Szembefordultam vele, megragadtam az arcát, homlokomat az övének támasztottam és mélyen a szemébe néztem.

- Kérlek, mondd el mi bánt!

- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan – Az én hibám volt. Miattam te sérültél meg. Holott-

- Nem! – szakítottam félbe – Ha te nem lettél volna velem, ki tudja mit tett volna az a szörnyeteg. Hála neked megúsztam pár karcolással az egészet – egy apró puszit leheltem az arcára – Köszönöm.

A fiú hatalmas szemekkel bámult rám. Látszott rajta, hogy még nem dolgozta fel, amit mondtam neki. Végül halványan elmosolyodott, az államnál fogva megemelte a fejemet, s szájon csókolt. Ez más volt, mint az előző. Kevesebb szenvedélyt, viszont annál több érzelmet tett bele. Mintha egy pillanatra összeért volna a szívünk.

- Menjünk vissza és mondjuk el Rap Mon-nak, hogy ismét bejutott egy. – szakította félbe Jungkook a csókunkat.

- Mira szemszöge -

Az éjjel egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Végig J-Hope járt a fejemben. Még most se hiszem el, hogy majdnem megtette. A hideg futkosott hátamon a puszta gondolatától is.

Felültem az ágyamban, s a mellettem édesen szunyókáló Lia-t figyeltem. Arcán hatalmas mosoly terült el. Sejtelmem sincs mi történt vele tegnap éjjel, de látszólag nagy hatással volt a lányra.

- Jó reggelt álomszuszék! – hirtelen kicsapódott a kórterem ajtaja és J-Hope vigyorgós képével találtam szembe magam.

- Te meg-

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat. Levágódott mellém egy székre, s a táskájából előkotort egy műanyagdobozt.

- Hoztam neked banánt! Megpucoltam és fel is szeleteltem, neked már csak meg kell enned.

- Hope! Neked meg mi bajod-

- Egyél csak! – tömte a számba a gyümölcsöt egy kis villa segítségével.

Nem győztem rágni, annyit pakolt egyszerre a számba. Szinte már az orromon keresztül is banán jött.

- Ugye milyen finom? Direkt korán felkeltem, hogy el tudjam készíteni neked. – nevetett.

Teljes sokk alatt álltam. Mintha teljesen kicserélték volna.

Tovább tömte belém a banánt, már levegőt is alig kaptam tőle. Idegesen felpattantam az ágyból, ezzel kiborítva a fiú öléből a gyümölcsös tálat.

- Mi a franc ütött beléd?! Te teljesen hülye vagy?! – üvöltöttem teljesen kikelve magamból.

J-Hope arca elkomorult. Lassan felállt és vészjóslóan megindult felém. Hátrálni próbáltam, de az ágyam megakadályozott benne. Hope megragadta a csuklómat, s magához rántott. Éreztem hideg leheletét az arcomon.

- Már azzal is gondod van, ha kedves próbálok lenni veled? – szűrte a fogai közt.

- A tegnapiak után elvárod, hogy jópofát vágjak hozzád?!

- Valld be magadnak, hogy te is élvezted a tegnap estét. Ha Suga nem szakít félbe talán-

- Ne is emlékeztess rá! – fojtottam a fiúba mondata végét.

- Miért ne? – hajolt hirtelen még közelebb az arcomhoz.

- Szia Mira! – hallottam meg barátnőm hangját az ajtóból, s ezzel egy időben Hope visszalökött az ágyba és felszedte a földre esett banán maradékát.

- J-Hope? Te meg mi a faszt keresel itt? – lépett be JiNa mögött Rap Mon is a kórterembe.

- Neked ahhoz semmi közöd. – vigyorodott el a fiú.

- Na, idefigyelj, te pöcs! Ha rajtad múlt volna Mira már rég-

- Fiúk! Elég! – vágott Mon szavába barátnőm, majd kirántotta J-Hope alól a széket, így a srác pofára esett és helyet foglalt.

Én is alig bírtam ki nevetés nélkül, de Rap Mon szinte sírt a röhögéstől. A jókedvünket a szomszédos ágy hangos nyikorgása törte meg.

- Suga, te meg mi a frászt művelsz? – komolyodott el a napszemüveges srác.

Mindenki az ágyat toló fiúra nézett. Suga az egészet Lia-val együtt az enyém mellé csúsztatta kín keserves munka árán.

- Mit bámultok? Őt sem hagyhatjuk egyedül. Elég nagy köcsögség lenne tőlünk, hogy míg mi jól elszórakozunk, ő csak unatkozzon magában. – húzta fel az orrát Suga.

- Te meg mióta vagy ilyen jótét lélek? – röhögött Jimin a saját viccén.

Suga a kedves beszólást csak egy gyors fintorral díjazta, majd leült Lia ágyának a szélére.

Ez a nap nagyon gyorsan eltelt, mint az utána elkövetkezendő három is. A fiúk JiNa-val együtt mindig bejöttek hozzánk, hol felváltva, hol mindannyian egyszerre. Lia végre feloldódott és élvezte a társaságunkat. Hozzászólt a dolgokhoz és velünk együtt nevetett.

Ám hamar eljött a kórházból való távozásom napja. Mindenki sorban elköszönt Lia-tól, s csendben, elszomorodva hagyták el a kórtermet. A kijáratban még egyszer visszafordultam és könnyes szemekkel pásztáztam végig a komor épületen. Valamiért nagyon emlékeztetett az elhagyatott iskolára. Megtöröltem az arcomat, s követtem JiNa-ékat. 

A tudat, hogy akkor láttam Lia-t talán utoljára méregként marta a szívem, s valószínűleg nem csak az enyém. A mellettem komótosan, lehajtott fejjel sétáló Suga-ra pillantottam. Bár a kórteremben ígéretet tett Lia-nak, miszerint minden nap bejön meglátogatni, valószínűleg őt viselte meg legjobban a dolog.

- Lia szemszöge –

Csak ültem a szobában. Ismét egyedül. A fiúk, de főleg Suga távozása hatalmas űrt hagyott a szívemben. Igaz megígérte, hogy minden nap meglátogat, de az édesapám is pontosan ezt tette mielőtt magamra hagyott.

Az ajtó nyikorgására felkaptam a fejem.

- Jó estét Lia kisasszony!- lépte át Park doktor a küszöböt, majd azonnal meg is torpant látva elnyúzott ábrázatomat – Mi történt?! Valamije fáj?!

- Nem dehogy!- erőltettem mosolyt az arcomra.

- Szerintem pihenjen le egy kicsit. - odasétált az ágyamhoz, s óvatosan betakart- Holnap is bejönnek önhöz a kis barátai?

- Remélem. - motyogtam halkan.

Az ősz hajú 60-as éveiben járó orvos elmosolyodott a bajusza alatt.

- Akkor, majd miután távoztak ismét eljövök és, ha akkor már jobban lesz, elvégezzük a rutinvizsgálatokat, rendben?

- Rendben – alig tudtam nyitva tartani a szemem. A pilláim le-lecsukódtak, s végül elnyomott az álom. A képzeletemben már messze jártam. Távol a kórháztól, Mira-ékkal együtt valami elhagyatott, sötét helyen, ahol minden nyirkos és hideg. Ám mind ezek ellenére boldog voltam.

Késő este halk nesz csapta meg a fülem. Alig hallható beszédfoszlányok jutottak csak el hozzám. Park doktor volt az. Az ő hangját bárhol, bármikor felismerem, de a másik emberé is ismerősnek tűnt. Mintha valahol már hallottam volna.

- Akkor holnap reggel? - kérdezte a doktor úr kétségbeesetten.

- Nincs elég pénzem, hogy fizessem a kórházat, így kénytelenek leszünk végleg elaltatni. - az ismeretlen férfi rezzenéstelenül beszélt.

- Biztos nincs más megoldás? Hiszen Lia még olyan fiatal.

A nevem hallatán összeszorult a szívem. Elaltatni? Végleg?! Miről beszélnek ezek?

Kipattantam az ágyból és az ajtóhoz siettem. Onnan már tisztán hallottam a kintről beszűrődő hangokat.

- Nincs. És nem akarok erről vitát nyitni. - felismertem a hangját. Az apámé volt.

- Be akar menni hozzá még egyszer utoljára?

- Nem érzem szükségét. – jelentette ki a zord, mély hangján.