21.rész

Patakokban folytak az arcomon a könnyek. A saját apám annyi év után visszajön csak azért, az életemnek véget vessen, habár az egész szánalmas is volt. Pár nappal ezelőtt még önként dalolva fogadtam volna el a sorsomat. De most, miután megismertem Suga-t, Mira-t és a többieket végre úgy érzem, hogy van értelme az életemnek. Nem akarok meghalni! Még nem!

Megvártam, míg édesapám és Park doktor elhagyják a folyosót, majd óvatosan kiosontam a szobámból. Az egész kórházban síri csend honolt. Tökéletes alkalom a szökésre. A falhoz lapultam, s hang nélkül a kijárat felé igyekeztem.

Az ügyeletes nővér a telefonja kijelzőjét bámulta. Mellette akár atombomba is robbanhatna, akkor sem nézne fel. Így könnyedén kijutottam a főkapun, vissza se néztem, csak futottam. Az utcákon alig mászkált pár ember, elvétve talán egy-kettő, de ők is igyekeztek haza a meleg, biztonságot nyújtó otthonukba. Az éjszakai világítás nem sokat javított a látási viszonyokon. Jóformán az orromig se láttam.

A hűvös tavaszi szellő befújt a hálóingem alá, s meglengette hosszú, sötét fürtjeimet. Elmerültem a fantasztikus érzésben, mely valamiért a szabadságot jutatta eszembe.

- Hé! Te! - megdermedtem - Van egy kis tüzed, cica?

A lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam mit, vagy, hogy kéne, reagáljak. Próbáltam úgy tenni mintha nem hallottam volna semmit. Apránként sikerült mozgásra bírnom a lábaimat. Megszaporáztam a lépteimet és igyekeztem minél távolabb kerülni a mögöttem egyre hangosabban kiabáló férfiaktól. Lehettek vagy öten a hangzavarból ítélve.

- Hé, várj már! Ne szaladj el cicus, nem bántunk. - gúnyolódott az egyik.

- Sajnálom..., de...nincs...tüzem - minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt a pár szót ki tudjam nyögni.

- Tessék? Nem értettem tisztán. - röhögött - Gyere közelebb és suttogd a fülembe.

Hatalmasat nyeltem. Soha sem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülhetek. Lehet, hogy mégis csak a kórházban kellett volna maradnom. Akkor most talán nem lennék-

Nem! Nincs időm ilyeneken gondolkozni! Cselekednem kell, méghozzá most azonnal!

Mély lélegzetet vettem, majd - ahogy tőlem telt - futásnak eredtem. Hideg talajtól csonttá fagytak a lábujjaim, de most ez sem akadályozhatott meg semmiben.

- Ne hagyjátok megszökni! Kapjátok el a kis ribancot! - üvöltött az egyik férfi társaira.

A leggyorsabb tempómra kapcsoltam, s mint aki az életéért - tulajdonképpen azért - küzd rohantam egy főutat keresve. Olyan helyre kell jutnom ahol sok az ember, mert ott könnyedén elrejtőzhetek vagy segítséget kérhetek.

A főút messzebb volt, mint gondoltam. Mikor végre elértem hatalmas megkönnyebbülés fogott el. Megálltam egy pillanatra kifújni a levegőt, de amint meghallottam a mögöttem még mindig kitartóan futó férfiak hangját gyorsan befurakodtam az emberek közé. A viszonylag alacsony termetemnek köszönhetően egyszerűen elrejtőzhettem a tömegben. Egészen addig ott is maradtam, míg az üldözőim biztos távolságba nem kerültek tőlem.

Ezt most megúsztam. De ki tudja legközelebb mi lesz.

A lábaim iszonyatosan sajogtak, mintha száz apró tű szúródott volna beléjük egyszerre. Minden maradék erőmet össze kellett szednem, hogy ismét útnak tudjak indulni. Meg kell találnom Mira-ékat! Ők talán megértenek és befogadnak. Ha mégsem akkor legalább láthatom őket még egyszer utoljára.

Hirtelen erős kezek tapadtak a számra, s berántottak az egyik mellékutcába. Eszeveszettül kapálózni és rugdosódni kezdtem mindhiába, a támadóm erősebbnek bizonyult nálam.

- Meg vagy te kis vadmacska. - duruzsolta mély reszelős hangon a fülembe.

- Eressz el! - üvöltöttem, de a férfi számra tapasztott kezétől csak halk nyöszörgésnek tűnt.

- Szép volt, ember! - lépett elénk az egyik tagja az engem üldöző csoportnak - Gyertek fiúk Seung elkapta ezt a kis szukát. - belemarkolt a hajamba, s iszonyatos erővel hátrarántotta a fejemet - Jó éjszakának nézünk elébe. - nyalta végig ajkait.

- Neee! - sikerült megszabadítanom magam a támadóm kezétől, így hangosan kiabálni kezdtem - Eresszenek el! Kérem! Most azonnal! Vagy különben-

- Különben mi lesz? - megragadta a torkomat, s kissé elemelt a földtől. A karomat erősen tartó ember elengedett és hagyta, hogy - nagy valószínűséggel - a főnöke nyakamnál fogva a falhoz szorítson. A teljes súlyával rám nehezedett. Ajkaival a fülemet cirógatta. - Ha nem csinálsz semmi hülyeséget épp bőrrel megúszod ezt az egészet. Csupán csak annyi a dolgod, hogy csendben tűröd, míg mindenki - elhallgatott, majd végignézett a körülöttünk álló társain. Jól gondoltam tényleg öten vannak. A legtöbbjük kezében, de minimum az övükre csatolva különböző szúró- és lőfegyverek voltak felcsatolva. Körülbelül mindannyian a harmincas éveik elején járhattak. Arcukat, s karjaikat különböző méretű és mélységű sebek, hegek fedték. Biztosan rengeteg zűrös ügyben benne voltak.

- A lényeg csak annyi, hogy kussban tűrd, míg mindenki szépen sorban - végignyalta az arcomat - keményen megdug.

A szívem hevesen kalapált. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hogy keveredhettem ilyen helyzetbe? Minden nő retteg attól, hogy...megerőszakoljak. Hatalmasat nyeltem. Nem! Nem akarom!

- Én kezdek! - vakkantotta hátra társainak a még mindig torkomat szorító férfi, mintha egy teljesen hétköznapi dologról lenne szó. Belegondolni se mertem hány lánnyal tehették meg azt előttem.

A férfi kezét a nyakamról a lábaim közé csúsztatta, s egyetlen gyors mozdulattal kettészakította a - nem volt időm átöltözni a kórházban - hálóingemet az aljánál fogva.

- A kórházból jöttél szívem? - biccentett a csupasz alfelem felé. (Ugyanis a kórházban nem szokás fehérneműt - főleg bugyit - hordani.)

- Nem baj. - perverz vigyorra húzta ajkait - Annál kevesebb dolgom lesz.

Hirtelen minden jel nélkül belém tolta egyszerre mind két ujját. Iszonyatos fájdalom hasított az alfelembe. Leírhatatlan volt. Könnybe lábadtak a szemeim. Nem akarom! Valaki! Segítsen!

- Ahh. - kihúzta belőlem vastag ujját, s megszemlélte. Vér színezte vörösre. Az én vérem. - Szűzzel van dolgunk! Kész főnyeremény! - kiáltott hátra ismét a társainak.

Kihasználtam az alkalmat. Gyomorszájon rúgtam a férfit, majd megiramodtam, ám nem jutottam messzire, mert a társai megragadtak, s szorosan tartottak. Moccanni sem bírtam.

- Én szóltam. - fenyegetően indult el felém a vezetőjük - De te nem hallgattál rám. Ezért büntetés jár - szűrte a fogai közt, majd egy jól célzott ütéssel arcon talált. Ha nem tartottak volna meg állva, biztosan összeestem volna. Éreztem, hogy vér szivárog a keletkezett sebből. Ez kevésbé fájt, mint a tudat, hogy mit akarnak tenni velem.

- Most pedig - ismét belém vezette az ujjait, ám ezúttal még mélyebbre - Meg. Foglak. Dugni. - kíméletlenül mozgatni kezdte bennem - Keményen.

- Neeee!!! - sikoltottam torkom szakadtából.

- Kuss! - tapasztotta a számra kezét, s folytatta a gyötrésemet.

Patakokban folytak arcomon a könnyek.

- Suga szemszöge –

- Nem hiszem el, hogy annak a pöcs Hope-nak pont a Tiltott Zóna határánál jutott az eszébe, hogy nincs otthon semmi kaja! Hogy a tökömben volt képes elfelejteni?!- puffogott magában Jimin - Főleg úgy. hogy még bevásárló listát is írt!

Mióta visszafordultunk egyfolytában megállás nélkül káromkodott és szidta Hoseok-ot. Normál esetben én is kiakadtam volna. Sőt el se jöttem volna. De most valahogy semmi kedvem sem volt vitatkozni.

- Suga! - kiáltott rám Jimin.

- Mi az?

- Egész úton meg sem szólaltál. Mi a fene bajod van?

- Semmi…

Bár szinte olyan, mintha a tulajdon testvérem lenne, nem fogom az orrára kötni. Még nem. Hisz azt sem tudom, látom e még valaha Lia-t.

Ez első éjjelnappaliba, amibe botlottunk egyből bementünk. Hála égnek Hope volt olyan kedves és egy jó hosszú listát írt. A sárga légycsapótól kezdve volt ott minden, amire az égvilágon semmi szükségünk sincs. Legközelebb Jin-re bízzuk a lista megírását az biztos.

Sokkal gyorsabban végeztünk, mint gondoltam. Félórával később már óriási megpakolt zacskókkal léptünk ki az ajtón. Jimin megtorpant a küszöbön és a bevásárló listát szorongatta a kezében.

- A rózsaszín gumikesztyűt még megértem, de mégis mi a faszért kell Hoseok-nak egy gumikacsa?!

- Ne nyavalyogj már! Inkább menjünk! - kikerültem a magában fortyogó Jimin-t, s kisétáltam a főútra.

Meglepően sok ember mászkált céltalanul kisebb nagyobb csoportokba verődve. Csak lézengtek az utcákon, mintha semmi dolguk nem lett volna. Szerelmes párok kézen fogva, nevetgélve vonultak, míg az öregebbek csak komótosan a megszokott életritmusukat követve siettek haza a meleg otthonukba a családjaikhoz.

Család. Milyen régen hallottam ezt a szót. Talán hat évvel ezelőtt. Akkor még egy 15 éves kis pöcs voltam. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra. A szüleim folytonos veszekedéseire. Az éjszakákba nyúló üvöltözésre. Mindenre. Egészen addig a napig míg-

-  Neee!

Az alig hallható kiáltásra felkaptam a fejemet és elhessegettem gondolataimból a szomorú múltam emlékeit.

Valaki - minden bizonnyal egy lány - bajban van. Muszáj segítenem neki, bárki is legyen az.

Elhajítottam a zacskókat, s futásnak eredtem. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy be tudjam mérni a hang forrásának helyét. Sajnos ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. A rengeteg sötét utca közül bármelyik lehetett az. Segítség reményében a körülöttem sétáló emberekre tekintettem. Nem lehetnek annyira süketek, biztosan ők is hallották a sikoltást.

- Elnézést, hölgyem nem tud- próbálkoztam egy járókelő leszólításával, de ő csak felhúzta az orrát és félbeszakított.

- Hagyj békén! Mit képzelsz te magadról?! Csavargó létedre egy hozzám hasonlótól akarsz pénzt kicsalni?! Takarodj innen! - egy pillanat alatt elviharzott mellettem. Felfogni sem volt időm rendesen.

Na ezért utálom az ilyen vén picsákat.

- Neeee!!!!- most az előbbinél hangosabban sikoltott a lány. Kellett egy kis idő mire felocsúdtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam megiramodtam a hang irányába.

Jó pár ember felfigyelt rá, de úgy tettek mintha semmi sem történt volna. Csak sétáltak tovább. Undorító.

- Lia szemszöge –

- Nem kell sírni. - törölgette a könnyeimet - Ha jó kislány leszel, gyengéden csinálom. - kezét még mindig szorosan a számra tapasztotta. Ujjaival cirógatni kezdte a bőrömet. Az érintése szinte égetett.

Lenyúlt, lassan kigombolta a nadrágját, majd lenyomott a földre. Előtte térdeltem, reszketve a földön. Teljesen kiszolgáltatva.

- Most pedig-

- Most pedig kinyírlak te undorító, kanos pöcs! - hirtelen a semmiből valaki képen vágta a támadómat, aki az ütés erejétől elterült a földön.

- Legközelebb a saját súlycsoportoddal kezdj ki! - a megmentőm diadalittas vigyorral az arcán sétált mellém - Jól va-

Elakadt a lélegzetem. A fiú kócos barna haja csapzottan lógott ki a sapkája alól. Arca kipirult, s verejtéktől csillogott. De a szeme ragyogott. Bárhol, bármikor felismerném. Suga állt előttem, s látszólag ő is ugyan úgy megdöbbent, mint én. Szája mosolyról vicsorba torzult.

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - megperdült a tengelye körül és ismét rátámadt az állát simogató férfira.