16.rész

- Mira szemszöge –

- Rendbe fog jönni? – egy ismerős hang szólalt meg közvetlen mellettem.

- Ha minden jól megy, akkor valószínűleg pár héten belül felépül.

Az hang tulajdonosa megszorította kezemet, s végigsimított az arcomon. Az érintése nyomán iszonyatosan sajgott a bőröm.

- Ne félj. Az orvos is megmondta, hogy hamarosan jobban leszel.

Rap Monster. A hirtelen felismeréstől vezényelve résnyire nyitottam a szemeimet. Valóban igazam volt. A napszemüveges fiú egy széken ült az ágyam mellett, s lehajtott fejjel meredt maga elé. Rég láttam őt utoljára. Talán aznap, mikor...megcsókolt.

Elfordítottam tekintetemet Rap Mon-ról és körülnéztem a szobában. Nem olyan nagy, de így is ketten osztoztunk rajta. Közvetlen mellettem feküdt valaki más is. Sötétbarna haja teljesen eltakarta az arcát, ám azt meg tudtam állapítani, hogy az illető egy lány. A falakat hófehérre festették, s a makulátlan világos padló szinte világított. Egy tipikus kórteremben voltam.

Óvatosan felültem, megböktem Monster vállát és egy mosolyt erőltettem az arcomra, de minden egyes mozdulat elviselhetetlen fájdalommal járt.

- Mira, te... - őszinte döbbenet ült a fiú arcán.

- Mi történt? - huppantam vissza a párnák közé, mert nem bírtam magam megtartani.

- Pihenj! Ha jobban leszel, elmondok mindent! - a nyakamig felhúzta rajtam a takarót.

- De én most akarom tudni!

Furcsálltam Rap Mon viselkedését, ám abban a pillanatban nem értem rá ilyenekkel foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt az, hogy hogyan éltem túl a zombi támadást. Ott és akkor, azt hittem meghalok. Feladtam mindent. Csak vártam a halált. Most pedig itt fekszem egy kórházban, Rap Monster társaságában és fogalmam sincs róla, mi lett velem.

- Semmi különös nem történt. Megláttam, ahogy azok a dögök rád támadnak és egyszerűen nem hagyhattalak ott egyedül. - egy apró szünetet tartott, s rám pillantott – De miattad kárba ment a szarvas, amit lőttem. Becsüld meg magad! - nevetett fel.

- Köszönöm. – bár este még az életemről is lemondtam, mégis örülök, hogy Rap Mon éppen akkor arra járt. Nélküle biztos felfaltak volna zombik.

- És mondd csak... - levette magáról a napszemüvegét, majd sötét tekintetével engem pásztázott – Te mit kerestél ott olyan későn? Ráadásul egyedül?

Minden felelevenedett lelki szemeim előtt. Ismét a sírás határán álltam, ám Monster előtt nem bőghettem el magam. Elfordultam a sráctól és megpróbáltam másra terelni a szót.

- Nincs itt véletlenül valami kaja? Borzasztóan éhes vagyok.

- Mindjárt hozok, de még nem válaszoltál a kérdésemre. - megragadta az államat, s a sajátja felé fordította a fejemet.

Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem a történetbe, és ahogy az tőlem elvárható már a legelején elsírtam magam.

Rap Monster arca elkomorult.

- Tudtam, hogy egy pöcs az a gyerek. Na, de, hogy ennyire? - felpattant mellőlem - Várj meg itt! - Azzal már el is hagyta a szobát.

Ezt úgy mondta, mintha tehettem volna mást is azon kívül, hogy egyhelyben ülök.

- Jó reggelt. - szólalt meg halkan a mellettem fekvő lány néhány perc elteltével.

- Öm...szia. - feleltem bizonytalanul, mert nem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél.

Válaszom hallatán elmosolyodott. Gyönyörű volt. Nem az a fajta szépség, mint akiket a címlapfotókon látni. Hosszú egyenes haja a derekáig ért. Szemei szinte ragyogtak, de alattuk sötét karikák éktelenkedtek. Világos bőre tökéletesen illett a szoba hangulatához. Még a hálóingjében is csodásan festett.

Váratlanul kinyílt a kórterem ajtaja, s egy fehérköpenyes férfi lépett be rajta.

- Lia, - odasétált a lány ágya mellé egy nővér kíséretében - megkezdhetjük a rutin vizsgálatot?

- Nincs más választásom. - vonta meg a vállát.

Az orvos rám pillantott, majd egyetlen mozdulattal elhúzta a függönyt előttem, így semmit sem láttam (mint kiderült) Lia "vizsgálatából".Csigalassúsággal telt az idő. Közben a túloldalról néha-néha fájdalmas nyögések szűrődtek át. A férfi csak fél óra elteltével hagyta el a szobát, s távozása után egyből Lia-hoz fordultam.

- Te miért vagy kórházban?

- Az egy nagyon hosszú történet. - biggyesztette le ajkait.

- Nem sietek sehova. - mosolyogtam rá biztatóan.

Kifújta az összes levegőt tüdejéből, majd vett egy mély lélegzetet és belekezdett.

- Körülbelül hat éves lehettem, mikor diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan betegséget. Eleinte azt sem tudtam miről van szó. Ám ahogy az évek teltek és én egyre idősebb lettem, úgy nőttek velem együtt a tünetek is. Már képes voltam felfogni, nekem nincs jövőm. Az orvosok pár évet jósoltak, de megcáfoltam őket, mert még most is élek. - egy hatalmas könnycsepp gördült végig porcelán arcán - Csak azt nem tudom meddig. Az édesapám már rég lemondott rólam. Bár még fizet a kórháznak azért, hogy ellássanak, de ki tudja meddig. Hisz ezek a gépek tartanak életben. - erősen beleütött az említett tárgyba, majd szaporán törölgetni kezdte szemeit - És veled mi a helyzet? Miért vagy itt?

A szívem belesajdult szegény lány sorsába. Hozzá képest, amit J-Hope művelt velem, az semmi. Úgy segítettem volna rajta, de ötletem sem volt, hogy hogyan.

- Hahó! Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan.

- Persze, csak elgondolkoztam.

- Értem. - valószínűleg rájött arra, hogy rá gondoltam, mert gyorsan témát váltott - Szóval, veled mi történt?

Némán hallgattam. Nem mesélhetek neki a zombikról. Úgy sem hinné el.

- Elestem biciklivel. - füllentettem.

Ebben a pillanatban kivágódott a kórterem ajtaja, s egy dühös, villogó szempárral találtam szembe magam. Egyenesen az ágyamhoz rohant.

- Miért?! Miért kellett a szívbajt hoznod rám?! Azt hittem meghaltál! - J-Hope arcán pattanásig feszültek az idegek.

15.rész

Nem akartam elhinni, amit J-Hope mondott. „Nincs rád többé szükségem.” Folyamatosan a szavai visszhangoztak a fejemben. Könnyes szemmel néztem fel a fiúra. Komoly tekintettel meredt rám. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy esetleg az imént viccelt volna.

- Nem értetted, mit mondtam? Tűnj már el innen! - mutatott a kijárat felé.

Úgy éreztem magamat, mint egy hasznavehetetlen, régi tárgy.

- Te most süket vagy, vagy csak szimplán hülye? Takarodj már el! Hope az enyém. Soha nem is volt a tiéd. - bújt közelebb Hana a fiúhoz.

Igazat kellett adnom neki. Köztem és J-Hope között semmi se lett volna. Tényleg hülye vagyok, hogy erre nem jöttem rá hamarabb.

- Értem. Érezzétek jól magatokat együtt. Elmegyek. - hátat fordítottam nekik és elindultam a kijárathoz, ám J-Hope megragadta a karom.

Visszatekintettem a fiúra. Már nem bírtam megálljt parancsolni a feltörni készülő könnycseppeknek, így azok eláztatták az arcomat, s elárulták a fiúnak az érzéseimet. Egy halvány reményszikra gyúlt bennem, de Hope hamar eloltotta.

- Soha! Soha többé ne gyere ide vissza! - elengedte a csuklómat, majd kitárta nekem az ajtót. - Ég veled!

Apró darabokra törte a szívem.

Zokogva rohantam az iskola kietlen folyosóin a kijáratot keresve. Rengetegszer elestem, de nem törődtem a térdembe fúródó szilánkokkal. A seb, amit Hope ejtett a szívemen ezerszer jobban fájt mindennél. Még a halált is elviseltem volna.

Az ismerős helyek mellett elhaladva minden emlék az eszembe jutott; Az első nap, mikor betévedtünk ide JiNa-val. A szökési kísérletem, amiért Hope elég sajátos módszerrel büntetett meg. A fiú biztonságot nyújtó karjai a medencében és a gyönyörű nap, amit együtt töltöttünk a síneknél.

Végre sikerült kijutnom a kollégium sötét falai közül. Egy pillanatra megálltam és végignéztem a komor épületen. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen nehezemre fog esni, elhagyni ezt a helyet. Most meg itt állok kisírt szemekkel és azt kívánom bár ne kéne elmennem.

Sűrű felhőréteg takarta el az eget. A hold fénye halványan világított át rajta, így alig láttam valamit. Bizonytalanul indultam el az iskola előtt húzódó kitaposott ösvényen. Minden egyes lépéssel nőtt bennem a félelem. Egyes egyedül voltam az éjszaka kellős közepén. Az összes apró rezdülésre felkaptam a fejem. Szívem hevesen vert. Nem akartam tovább menni. Féltem. Hiányzott Hope ölelése és a biztonságot nyújtó közelsége.

Leguggoltam a nyirkos, hűvös talajra, s olyan kicsire húztam össze magam amennyire csak tudtam. Lehunytam szemeimet és kezemmel átöleltem lábaimat. Egy lépést sem bírtam megtenni.

Körülöttem síri csend honolt. Semmi sem mozdult. Mintha egy pillanatra megfagyott volna a világ. Csak a saját lélegzetvételeimet hallottam.

Hirtelen faágak recsegése ütötte meg a fülemet. Kipattantak pilláim, de hiába kapkodtam a fejemet, nem láttam meg a hang forrását. Óvatosan felálltam a földről, s ismét elindultam. Végtagjaim remegtek a félelemtől, de nem adhattam fel. Előreszegeztem a tekintetem és merev léptekkel haladtam tovább.

Ekkor valami bevágódott elém, majd hangos hörgések, morgások kíséretében csatlakozott hozzá még jó pár másik is. Felegyenesedtek, s gusztustalan szemeikkel engem pásztáztak. Ugyan olyan lények voltak, mint akik elraboltak, de most teljesen körbevettek. Sehol sem találtam kiutat, így kezeimet védekezőn magam elé emeltem és váram a csapást.

Be is következett. A zombik egyszerre vetődtek rám. Küzdöttem ellenük, de értelmetlen volt. Könnyedén leterítettek a földre. Hegyes fogaikat húsomba mélyesztették, éles karmaikkal erősen belém kapaszkodtak, s nem engedtek, hiába vergődtem. Éreztem, ahogy kiharaptak egy darabot a vállamból. Hangos sikoly hagyta el a torkom. A mély sebből gejzírként tört fel a forró vér, s a talajon egy hatalmas vörös tócsába folyt. Úgy éreztem, mintha leszakadt volna a vállam. Elnyomott minden más kínt. Már nem tudtam, mikor és, hol harapnak belém újra.

Feladtam a hiábavaló harcot. Némán tűrtem a gyötrelmet. A látásom elködösült, s a fájdalom olyan intenzíven marta egész testem, hogy nem bírtam tovább eszméletnél maradni.

A világ lassan elsötétült előttem.

- JiNa szemszöge –

Iszonyatosan sajgott a fejem. Nehézkesen ültem fel az ágyban, majd nyújtózkodtam egy nagyot. Karomat leengedtem magam mellé, de nem a puha matracra sikerült, hanem valami sokkal keményebbre. Rémülten kaptam oldalra a tekintetemet.

Jungkook mélyen aludt félmeztelenül az ágyon. Elrántottam kezemet a fiú fedetlen mellkasáról, s lehúztam magamról a takarót. Megállt bennem az ütő.

Egy fehér pólón kívül semmi sem volt rajtam, ráadásul ezt a pólót tegnap még Kook-on láttam. De akkor mégis, hogy került rám? És hova tűntek a ruháim? Mit keresünk Jungkook-al egy ágyban? Mi történt tegnap éjjel?

Egyre rémesebb dolgokra gondoltam. Lehetséges lenne, hogy Kook és én…lefeküdtünk? Nem! Mérgesen megráztam a fejemet. Jungkook nem tenne olyat, feltéve, ha szót fogad Jimin-nek és messzire elkerüli a piát. És, ha mégis?

- Jó reggelt, ivóbajnok! – a mellettem hirtelen felülő fiú kizökkentett a gondolataimból.

Felpattantam a matracról és a nevető srácra pillantottam.

Fekete, kócos haja majdhogynem teljesen eltakarta fáradtnak tűnő szemeit, melyek alatt vastag karikák húzódtak. A takaró félig eltakarta testét, de a hasa tökéletesen látszott. A kezdetleges kockák mágnesként vonzották a tekintetemet. A fejem fokozatosan vált egyre vörösebbé.

- Jungkook! Mi történt tegnap este? – ez a kérdés már akkor kikívánkozott belőlem, mikor reggel felkeltem.

Leesett állal hallgattam végig Kook „élmény” beszámolóját. Nem voltam képes feldolgozni a tetteimet. Magamban elhatároztam, hogy soha többé nem iszom egy kortyot sem.

- Gyere. – ölelte át a vállamat – Menjünk vissza, mert még a végén hülyeségekről fognak fantáziálni a többiek.

- És akkor nem fognak, ha te beállítasz félmeztelenül, én pedig egy szál pólóban? Ami nem mellesleg a tiéd. – tettem hozzá.

Jungkook megtorpant és érdekes fejjel nézett végig magán, majd szó nélkül egy szekrényhez sétált. Kitárta, de a polcokon egyetlen ruha sem volt.

- A rohadt életbe! Suga-ék elvitték az összeset. – kétségbeesetten nyitogatta a szobában található bútorokat ki meg be. – Most mit csináljunk? Így nem mehetünk vissza. Te magad mondtad.

- Nincs más választásunk. – vontam meg a vállam.

- J-Hope szemszöge –

Annak ellenére, hogy tegnap egy kortyot sem ittam, szörnyen rosszul éreztem magam. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Még most sem vagyok képes feldolgozni a tényt, hogy elküldtem Mira-t. Látszott rajta, mennyire fájtak neki a szavaim, de muszáj volt megtennem, az ő érdekében. Ha megint miattam sérülne meg, azt nem tudnám elviselni.

Mostanra, már biztos kiért az elzárt területről és hazafelé tart a régi megszokott életébe.

Remélem.

- Kook! Hol jártatok tegnap éjjel? - pattant fel V.

Majd mindenki követte a példáját, mikor Jungkook JiNa-val együtt belépett a szobába.

- Mi a szar? - röhögött Jimin.

- Csak nem történt valami az este folyamán, amiről lemaradtunk? - perverz vigyor kúszott Suga arcára a félmeztelen párost figyelve.

- Tudtam, hogy ez lesz. - ütögette meg JiNa Jungkook karját - Magyarázd el nekik is a dolgokat, én addig beszélek Mira-val.

A lány neve hallatán hatalmasat dobbant a szívem.

Tegnap bele se gondoltam, mit fog szólni JiNa, ha megtudja, hogy elküldtem a legjobb barátnőjét.

Hatalmasat nyeltem, megpróbáltam megszólalni, elmondani neki mindent, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Mira! Merre vagy? - szólongatta.

Összeszorult a szívem.

- Őt hiába keresed. - szólalt meg Jin, aki eddig szó nélkül ült a falnak dőlve. - J-Hope elküldte. - biccentett felém.

JiNa kétségbeesett pillantása, csak még jobban erősítette bennem a bűntudatot. Mira-ért tettem! Hogy megvédjem! Tudatni akartam ezt JiNa-val, ám megelőzött.

- Elküldted? - a lány szeme megtelt könnyekkel - Miért?

Szólásra nyitottam a számat, de ismét közbe vágott.

- Azt kérdeztem, miért?! - már zokogott - Bele se gondoltál mi történhet vele?! Mi van, ha megtámadták?! Egyedül nem ér semmit, ha többen támadnak rá! - a szavai, mintha kést forgattak volna a szívemben, úgy fájtak. - Az is lehet, hogy már-

- Nem! - csattantam fel - Nem halt meg!

Ellöktem mindenkit az útból, s az ajtóhoz iramodtam. Meg sem álltam a kijáratig. Szívem hevesen vert. Ha Mira-val bármi is történik, én abba belehalok. Nem veszíthetem el. Szükségem van rá.

Az iskola előtt húzódó ösvényen indultam tovább. Ez, azaz út, amin át befutottak a kollégiumba, még aznap este, mikor a szörnyet cipeltük Jimin-ékkel a tóhoz.

Meg kell találnom!

Eszeveszettül rohantam, már minden reményt elvesztettem, de hirtelen megtorpantam, mert előttem az úton néhány zombi evett valamit. Közelebb merészkedtem hozzájuk. Borzasztó bűz csapta meg az orrom. Hátrébb tántorodtam, s egy faág hangos reccsenéssel tört el lábaim alatt.

A szörnyek egyszerre kapták fel a fejüket. Szájukból csöpögött a friss vér és kezükben annak a valaminek a húsát tartották, amit felboncoltak.

A testből alig látszott valami, ám egy apró anyag darab szúrta a szemem, mert ugyanolyan színű volt, mint amilyen pólót viselt Mira tegnap éjjel.

Nem tudtam és nem is akartam felfogni, amit láttam. Azok a gusztustalan dögök épp annak a lánynak a húsát majszolták, akit mindennél jobban meg akartam óvni, és akit mindennél jobban szerettem.

14.rész

- Jungkook szemszöge –

Feszülten néztem JiNa minden mozdulatát. A pia teljesen kiütötte. Látszott rajta, hogy azt se tudja hol van. Kicsit aggódtam érte.

Odatámolygott Jin-hez, s a vállába kapaszkodva próbálta levenni magáról a pólóját. Ezt már nem tűrhettem tétlenül. Felpattantam, elrángattam Jin-től és kihúztam a szobából. Nem hagyhattam, hogy ostobaságot tegyen, amit holnap, mikor kijózanodik, megbánna.

A régi területünk felé vettem az irányt, ám JiNa kirántotta karját a kezemből és megtorpant. Arcán furcsa fintor jelent meg, majd a következő pillanatban lerókázta magát. Felfordult a gyomrom a látványától. Nem sokon múlott, hogy ne kövessem a példáját.

JiNa, csak nevetett egy jót magán, majd mosolyogva hozzám sétált és széttárta karjait.

- Kérsz egy ölelést? – még időben sikerült elugranom előle.

Megragadtam a vállánál fogva, s tolni kezdtem magam előtt. A koleszban még mindig működnek a zuhanyzók, ott talán lemoshatom JiNa-ról a hányást. Nincs kedvem egész éjjel az elviselhetetlen bűzt szagolni.

Benyitottam a korhadt faajtón. A fürdőt gyakran használjuk, így viszonylag tisztaság uralkodott bent. A zuhanyfülkéket eltakaró függönyöket már ellopták. A vízkő vastagon lerakódott a csempékre, s közöttük ott virított a penész. Senkinek sem volt gyomra kitakarítani a helyet, ám a múlt hónapban sikerült Jin-t rávennünk. Felmosott és letisztította a tükröket, de ezen kívül semmi különöset sem tett.

Betoltam JiNa-t a zuhanyzóba, megnyitottam a csapot, melyből azonnal folyni kezdett a jéghideg víz. A lány arrébb ugrott, mikor bőréhez értek a hűvös cseppek.

- Nyugi! Mindjárt felmelegszik. – simítottam végig nyirkos hátán.

Visszatotyogott a csap alá, s megtámaszkodott a falban. Még most sem volt teljesen tisztában azzal, hogy mi történik vele. Mintha valahol máshol járt volna az agya.

Vízzel sehogy sem sikerült kitisztítanom a ruháját. Ahhoz, hogy lejöjjön róla a hányás ki kéne sikálni, de én nem tehetem meg míg JiNa-n van.

- Öm, JiNa – éreztem, hogy elvörösödök – Le tudnád venni a…ruháidat? – nem mertem a lány szemébe nézni.

JiNa felkuncogott és mit sem törődve a jelenlétemmel elkezdett levetkőzni. Ijedtemben elkaptam a tekintetem. Bármennyire is akartam látni volt bennem annyi tolerancia, hogy nem néztem vissza.

- Kész vagyok. – adta a kezembe ruháit.

- Vegyél fel valamit magadra! – takartam el szemeimet.

- Mégis mit? Nálad vannak a cuccaim.

- Itt van a pólóm. – azonnal lekaptam magamról, s JiNa-nak nyújtottam.

Kilestem az ujjaim közül.

A lány vöröses haja a nedvességtől bőrére tapadt. A fehér pólómon, amit magára vett átlátszott a vizes fekete melltartója. Arcom még vörösebb lett. Tekintetem akaratlanul fedetlen combjaira tévedt.

Megráztam a fejemet, majd a mosdóhoz igyekeztem a koszos ruhákkal. JiNa követett, leült a sarokban lévő székre és onnan figyelt.

Neki láttam a mosásnak. Mivel eleve vizesek voltak hamar végeztem. JiNa-ra néztem.

A lány már békésen szunyókált mellettem. Legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna, de nem éltem vissza a helyzettel.

A ruhákat az ölébe helyeztem, felemeltem a lányt, majd elindultam vele a régi szobánkba. A pólóján át éreztem, ahogy vizes melltartója hozzám nyomódik. Felállt a szőr a hátamon. Perverzebbnél, perverzebb gondolatok jártak a fejemben. Végül is alszik. Nem venné észre, ha…

Jó erősen arcon vágtam magam, hogy észhez térjek. Visszagondolni is rémes volt, hogy majdnem letapiztam JiNa-t!

A szobánkba érve azonnal az ágyhoz siettem. Óvatosan letettem az alvó JiNa-t, betakartam, majd leültem mellé a szivacsra. Kezemmel végigcirógattam selymes arcán. Ismét elfogott a vágy, hogy megcsókoljam. Közelhajoltam a lány ajkaihoz, ám nem tudtam megtenni. Helyette homlokon pusziltam és felálltam.

- Ne menj el! – nyöszörögte mögöttem JiNa – Félek…a zombiktól… - ha részeg, még akkor is fél tőlük. Megsajnáltam. Magamra emlékeztetett.

Sarkon fordultam, s visszasiettem az ágyon ülő lányhoz. Átöleltem.

- Nem kell félned. Itt vagyok. – JiNa belefúrta arcát a mellkasomba. Szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem meghallja. – De most már aludj! – toltam el magamtól.

JiNa lehajtotta fejét a párnára és rám pillantott.

- Te nem alszol velem? – paskolta meg maga mellett a szivacsot.

- Öm…én… - zavaromban a tarkómat kezdtem vakargatni. Nem tudtam, hogy mit szokás ilyenkor tenni.

Végül lefeküdtem mellé. Kezemet a csípőjére helyeztem, s közelebb húztam magamhoz. Nem ellenkezett, így egy forró csókot leheltem a tarkójára. Ekkor hirtelen szembefordult velem. Pilláit lecsukta, majd ajkaival gyorsan közeledett felém. Ujjaimat a szája elé emeltem.

- Az első csókunknál józan leszel. – suttogtam a fülébe és visszafordítottam, így ismét háttal lett nekem – Aludjunk. – öleltem át újra.

Még hallottam, ahogy horkolva alszik, majd engem is elnyomott az álom.

- Mira szemszöge –

Miután megtudtam, hogy JiNa holt részegre itta magát, csak leültem a szoba egyik sarkába és onnan figyeltem az eseményeket. Pontosabban J-Hope-ot.

Végig Hana-val nevetgélt. Néha-néha átölelte a lányt. Láthatólag nagyon jól érezte magát. Eleinte teljesen hidegen hagyott a dolog, ám mikor Hope már Hana nyakát puszilgatta kezdtem kicsit begurulni. Nem bírtam egy helyben ülni és tűrni, hogy a fiú tulajdonképpen épp „megcsal”.

Felpattantam és odatrappoltam hozzájuk.

- J-Hope! – a neve hallatán felpillantott rám – Te most szórakozol velem?!

- Mire célzol? – felállt, így majdnem egy fejjel magasabb lett, mint én.

- Mondjuk arra, hogy ma egész nap úgy viselkedtél, mintha lenne köztünk valami…Valami komolyabb! Most meg itt hetyegsz ezzel a Hana-val! – a kelleténél kicsit hangosabb voltam, mint terveztem, ezért mindenki ránk figyelt.

J-Hope az érzelmi kirobbanásomat egy hangos röhögéssel díjazta.

- Valami komolyabb? – nevetett – Te csak azért kellettél, hogy valakivel elüthessem az időt. De most Hana ismét itt van velem. – felsegítette a szőkeséget a földről, magához húzta, s hosszan megcsókolta. Pont az orrom előtt vívtak nyelvcsatát. Hope elvált Hana-tól és mélyen a szemembe nézett. Mintha a lelkemig akart volna hatolni pillantásával. Azt hiszem sikerült neki. – Már nincs rád többé szükségem cica. – minden szót külön hangsúlyozott – Tűnj el! Sicc! – gúnyolódott.

Ott és akkor valami összetört bennem.

13.rész

 - Gyere. Menjünk vissza mi is bulizni.

 Kéz a kézben sétáltunk néma csendben a folyosókon. J-Hope-ot mintha kicserélték volna. Bár néha még mindig voltak perverz, bunkó beszólásai, de attól eltekintve megváltozott. Pozitív irányba. Ha mellette vagyok, már nem akarok elfutni és ez furcsa. Egy nappal ezelőtt még a pokolba kívántam. Most meg itt vagyunk kettesben, kézen fogva az éjszaka kellős közepén.

 Nyikorgás csapta meg a fülem. Elhitettem magammal, hogy csak az agyam szüleménye. Biztos fáradt vagyok. Ám a következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott közvetlen mögülünk.

 Hátra kaptam a fejem. Teljes sötétségben semmit sem láttam. Olyan közel bújtam Hope-hoz amennyire csak tudtam. Bármi is okozta a hangot, még itt van valahol és nem akarom megtudni, hogy mi az.

 J-Hope védekezőn elém állt, s előhúzott egy zsebkést. Tekintetével a kietlen folyosót figyelte. Síri csendben várakoztunk. Valamiért rossz érzés fogott el. Egy zombinak semmi oka nem lenne rá, hogy pont most támadjon, kivéve, ha valaki…nem sikított.

 - J-Hope – suttogtam – ez egy szörny lesz. Túl hangos voltam. Sajnálom. – már a sírás határán álltam.

 - Nyugodj meg. Lehet, hogy már rég elment. – fordult felém.

 A fiút hirtelen valami berántotta a sötétségbe, s a bilincs miatt engem is magával húzott. Ismerős hörgés csapta meg a fülemet, majd Hope hangos üvöltésben tört ki. A hold fénye alig jutott a koszos ablakon át, de a fiú lábát marcangoló zombit ki tudtam venni a félhomályból. Eszeveszetten tapogattam a földet hátha ráakadok egy éles eszközre, amivel megölhetem. Közben Hope egyre jobban üvöltött. Megpróbálta magáról lerúgni a szörnyet, de az erősen kapaszkodott.

 Ekkor fémes kattanást hallottam, s a következő pillanatban a bilincs leesett csuklómról.

 - Fuss! – J-Hope kétségbeesett pillantásától meghasadt a szívem.

 Nem hagyhatom itt! Tovább folytattam a keresést.

 - Nem hallottad, amit mondtam?! Fuss már! – figyelmen kívül hagytam. Muszáj találnom valamit! Meg kell mentenem! Folyamatosan ez járt a fejemben.

 A földet tapogattam reményt vesztve, ám hirtelen erős fájdalom hasított a tenyerembe. Felszisszentem, felkaptam kezemet a padlóról, hogy megszemlélhessem mi okozta a sérülést. Egy jókora üvegszilánk állt ki a mély sebből, melyből patakokban folyt a vér. A hányinger kerülgetett, s az ájulás határán álltam. Erőt vettem magamon, majd kirántottam a hegyes szilánkot.

 A másik kezemet is felvágta, de nem annyira vészesen. Megmarkoltam az üvegszilánkot, s Hope megmentésére siettem.

 A fiú még mindig a zombival hadakozott, de látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban feladhatja a küzdelmet. Nem haboztam. Rávetődtem a szörnyre, magam alá gyűrtem, s addig döfködtem testébe a szilánkot, míg egy halk hörgés kíséretében meghalt.

 Fellélegeztem. Sikerült.

 - Te teljesen hülye vagy?! – J-Hope olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem eltörik a gerincem – Miért nem futottál el? Meg is halhattál volna.

 Megmukkanni sem tudtam annyira váratlanul ért Hope viselkedése. Eltolt magától, s felemelte kezeimet. Mind a kettőt mély vágások tarkították.

J-Hope rám tekintett. Érzelemmentes arcáról semmit sem tudtam leolvasni.

 - Menjünk. – óvatosan felsegített a földről – Ellátjuk a sebeinket és bulizunk egy jót.

 - Neked ezek után még van kedved bulizni? – kerekedett el a szemem.

 - Hana megint velünk van. – mosolygott – Ezt meg kell ünnepelnünk. Nem hagyom, hogy egy retkes zombi tönkretegye.

 Hana. Megint az a lány.

 Hamar visszaértünk a szobába. A buli már javában folyt. Szememmel egyből JiNa-t kerestem, de sehol sem láttam.

 - Végre megjöttetek! – lépett hozzánk nevetve Suga. – Mi tartott ennyi ideig? Csak nem huncutkodtatok? – alkoholtól bűzlött a szája.

 - Hopi! – vetődött ismét egy lány Hope nyakába.

 Remek megjött Hana.

 - Szia, szépség. – ölelte át a lányt J-Hope.

Hogy mi van?!

 Legszívesebben ott helyben kinyírtam volna a csajt.

 - Gyere, töltök neked is egy kis bort. – kéjes hangjától felállt a szőr a hátamon.

 Meg akartam fogni J-Hope kezét és visszatartani, de a fiú már rég elment Hana-val, mire felocsúdtam.

 - Te nem akarsz inni egy kicsit? – lengette meg az orrom előtt a piás palackot Suga.

 - Kihagyom. JiNa hol van?

 A lány neve hallatán Suga-ból kitört a röhögés.

 - Holt részegre itta magát! Kook elvitte aludni! – a fiú szinte fulladozott a nevetéstől – Látnod kellett volna. Majdnem nyomott nekünk egy sztriptízt így estére.

 Ha eddig nem voltam elég ideges Hana miatt, most már az lettem.

  - JiNa szemszöge –

  Figyeltem, ahogy J-Hope Mira társaságában elhagyja a szobát. Aranyosak együtt.

Fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon mi történt közöttük a mai nap folyamán, amitől így megváltozott a viszonyuk.

 Közben Suga a terem közepére tett jó pár gyertyát, melyek szépen bevilágították a teret. Mindenki elhelyezkedett a fény körül, s neki láttak az ivásnak. Nevetgéltek és sztorizgattak Hana-val. A lány meg élvezte, hogy ő van a középpontban.

 Egyedül Kook és Jimin vitáztak egymással.

 - Még csak egy taknyos 17 éves vagy! Maradj a málnaszörpnél! – Jmin kivette a fiatalabb kezéből a pálinkát és a kifogásokkal mit sem törődve elsétált, ám megtorpant mellettem.

 - Ne hagyd, hogy igyon! – komoly tekintettel nézett rám.

 Azonnal vigyázzállásba vágtam magam, s kezemet a homlokomhoz emeltem.

 - Igenis uram! – vigyorogtam.

 - Tessék. – adta át a Kook-tól elcsórt piát és már tovább is állt. 

 Óvatosan meglötyögtettem a pohár tartalmát, majd egy húzásra megittam az egészet.

 Forróság árasztotta el a torkom és egy kicsit megszédültem, de ezeket leszámítva kimondottan ízlett, így elvettem egy egész üveggel.

 Nem igazán tudtam, hogy mit, de ittam. És nem is keveset. Mire észbe kaptam, már egy üres palackot szorongattam. Az agyam kómás állapotba került a rengeteg alkoholtól. Verejtékezett a homlokom és iszonyatosan melegem lett. Meg akartam szabadulni minden ruhámtól, ám elég nehezen ment, mivel fogalmam sem volt róla, hogy merre van az előre, meg a hátra.

 Odatámolyogtam a fal mellett ácsorgó Jin-hez és a vállába kapaszkodva próbáltam levetkőzni, hátha úgy jobban megy. 

 Azt sem tudtam mit csinálok, hol vagyok, vagy, hogy ki vagyok. A környezet zajai nem jutottak el az agyamig. Eltompultak az érzékszerveim.

 Már épp sikerült volna levennem magamról a pólót, ám egy ismerős, erős kar kirángatott a meleg szobából a hűvös folyosókra. Meg sem állt, csak húzott tovább. Alig tudtam tartani a tempót.

 Majd széthasadt a fejem, a hasam görcsbe szorult. Kirántottam csuklómat Kook kezéből és megálltam pihenni. Arra számítottam, hogy attól majd elmúlik ez a kínzó hányinger, de nem.

 Éreztem, ahogy a gyomortartalmam a felszínre tör.

12.rész

Jungkook azonnal elengedett, s a hang forrása felé fordult. Én is követtem a példáját.

Egy nálam valamivel idősebb gyönyörű lány állt előttünk. Festett, hullámos szőke haja lágyan omlott a vállára. Tökéletessége már szinte szúrta a szemem.

- Rég találkoztunk. – mosolygott Kook-ra. – Mi történt veletek? A robbanás óta nem hallottam felőletek.

A lány közvetlensége fúrta az oldalam. Jungkook látszólag megdöbbent a hirtelen találkozástól, ám hamar feldolgozta a dolgokat, s beszélgetni kezdtek.

Én meg csak álltam ott, mint valami kívülálló. Jobbnak láttam, ha otthagyom őket és a vizet csodálom tovább, hagy folytassák csak a bájcsevegést, de Jungkook megragadta a karom és visszatartott.

- JiNa, hadd mutassam be neked Hana-t. A robbanás előtt egy iskolába jártunk. Nagyon jó barátom. J-Hope-al is járt, de szakítottak pont a katasztrófa napján.

Egy apró megnyugvásféleség suhant át rajtam. Tehát csak a barátja.

- Örülök a találkozásnak, JiNa. – nyújtotta frissen lakozott kezét.

- Én is… - erőltettem mosolyt az arcomra, amit inkább neveztem volna vicsorgásnak.

Kézfogás után Hana egyből Kook-hoz fordult.

- J-Hope jól van? Ugye nem esett baja! – nyávogta.

- Él és virul. - dünnyögte Jungkook. Hiába a fegyverszünet, Kook még mindig nem igazán kedveli Hope-ot.

- Lehetne, hogy esetleg – dülöngélni kezdett, s a földet pásztázta szemeivel, akárcsak egy 8 éves. - láthassam?

- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, felőle –

- Köszi! – ugrott a nyakába, félbeszakítva ezzel a fiú mondandóját.

Lehet, hogy csak egy barát, de ott helyben meg tudtam volna fojtani.

- Mira szemszöge –

Elég sok időt tölthettünk együtt, mert a nap épp lenyugodni készült. Életemben nem éreztem még olyan jól magam, mint a mai nap folyamán. Bár rosszul indult, de a vége fantasztikus lett. Soha sem fogom elfelejteni.

J-Hope-al kéz a kézben sétáltunk az elhagyatott síneken. Mindent elmesélt a robbanásról és az az utáni időkről is. Az ő szemszögéből még borzasztóbb volt az egész. Főleg, hogy a fiút, akit Rap Monster megölt, Hope a legjobb barátjának tekintette.

Ezt követően én is elregéltem neki a saját unalmas életem. Mikor elmondtam neki édesanyám és testvéreim halálát, bocsánatot kért a medencés dologért. Meglepődtem. Nem hittem volna, hogy ő olyat is tud.

- Lassan haza kéne mennünk… - pillantott fel az égre– Esteledik…

- Nem baj. – nem akartam, hogy vége szakadjon a csodás kirándulásunknak. Még nem.– Éjjel is simán eljutunk a suliig, nem?

- Csukott szemmel is megtalálom a koleszt. – fülemhez hajolt, s suttogóra fogta – De szerintem most induljunk, feltéve, ha nem szeretnél zombi kaja lenni.

Szívverésem kétszeresére gyorsult. Rémülten néztem fel a nálam egy fejjel magasabb fiúra. Hope az arckifejezésem láttán, halkan felnevetett.

Ujjaival lágyan megemelte a fejem. Így szánkat, szinte csak pár centi választotta el egymástól. Fekete szemeivel engem fürkészett. Pár másodpercig habozott, majd megéreztem ajkait az enyémen. A gyomromban pihenő lepkék táncra perdültek, s tűzijátékot láttam magam előtt. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Óvatosan visszacsókoltam. Hope közelebb húzott magához, kezeit a csípőmre helyezte és nyelvét becsúsztatta számba. Érzékszerveink egymást kényeztették. Karomat a nyakába fűztem. Csodálatos volt. A csókunk megkoronázta a napot.

- Most…már –eltávolodott, de még mindig ajkaimat falta – haza…kéne…menni… - lihegte.

- Siessünk! – semmi kedvem nem volt ismét összefutni azokkal a gusztustalan szörnyekkel, így Hope-ot magam után húzva elindultam haza.

- Hopi!!! – sikította egy szőke lány, amint beléptünk a szobába. Mind a ketten megtorpantunk a küszöbön.

- Hana? Te meg mit keresel itt?! – tántorodott hátra a fiú, mikor a lány a nyakába ugrott.

- Téged, Hopi-nyuszi! – gügyögte.

Felfordult a gyomrom tőle. Ki ez a csaj? És mit akar Hope-tól? 

Hagytam szenvedni a fiút, helyette inkább körbenézetem a szobában.

Szinte mindenki jelen volt, kivéve Rap Monster-t. Jungkook és JiNa kézen fogva ültek az egyik emeletes ágyon. A többiek meg vagy a földön terültek el, vagy egy szivacson.

Jungkook és JiNa?! 

Egyenesen Kook-hoz rohantam, ezzel kimentve Hope-ot Hana öleléséből. A bilincs ugyan is még mindig ott éktelenkedett a csuklónkon.

- Te! – rémülten tekintett rám – Ugye nem bántalmaztad JiNa-t semmilyen módon?!

Barátnőm halkan felkuncogott.

- Nyugi Mira. Nem tett semmit. – ölelt át. Válla fölött gyilkos pillantást vetettem Jungkook-ra.

Suga hangja törte meg a csendet.

- Na, most, hogy végre mindenki megérkezett-

- Rap Mon nincs itt! – vágott a fiú szavába Jimin.

- Őt most hagyjuk… - habozott – Mivel Hana újra köztünk van, úgy gondoltam tarthatnánk egy üdvözlő partit neki! – háta mögül előhúzott egy üveg bort, s a magasba emelte.

A srácok hatalmas tapssal jutalmazták a remek ötletet. V a szekrényből előhalászott pár poharat és néhány piával telt palackot.

- Ma jól berúgunk! – kiáltotta Jimin.

- Gyere, cica. – húzott ki a teremből Hope.

- Mira! – morogtam.

- Mindegy! Pisilnem kell! – gyorsabb tempóra váltott.

Nem bírtam ki, hogy el ne röhögjem magam.

- Akkor siessünk! – nevettem.

- Nagyon vicces vagy… - dünnyögte, s benyitott a mosdóba. – Várj meg kint! – utasított és már csukta volna be az ajtót, de kitámasztottam.

- Mégis, hogy gondoltad? – felemeltem összebilincselt kezeinket.

- Basszus… - szinte hallottam agykerekei kattogását – A karod bejöhet. – vigyorgott rám.

Remek ötlettel állt elő. A testem kint, a karom bent. Az ajtót addig hajtotta be, míg a kezemnek neki nem ütközött. Fantasztikus.

Már egy ideje csend honolt a vécében. Kezdtem aggódni.

- J-Hope? – szólítottam meg halkan.

Semmi válasz.

- J-Hope, jól vagy? – hangom most erőteljesebb volt, de megint semmi.

Benyitottam. A szívem majd kiugrott a helyéről. Még időben sikerült befognom a számat, hogy eltompítsam a sikításomat, bár így is elég hangosra sikerült.

Hope röhögve vette le arcáról a Zombi maszkot.

- Szerinted ez jó vicc volt?! – ütögettem szabad kezemmel a mellkasát.

- Nekem tetszett. – közel húzott magához, s egy puszit lehelt az ajkaimra – Látnod kellett volna a fejedet. – vigyorodott el.

Szereplők

Mira 18 éves

Lia 19 éves

Hana 19 éves

JiNa 17 éves

Suga 21 éves

J-Hope 20 éves

Jungkook 17 éves

Jimin 18 éves

Rap Monster 19 éves

Jin 21 éves

V 18 éves

11.rész

- JiNa szemszöge -

- De éhes vagyok!

Jungkook kiáltására kipattantak pilláim.

- Akkor menj és hozz kaját! - mutatott a kijárat felé Jimin.

- Miért megint én?!

- Mondjuk azért, mert te vagy a legfiatalabb köztünk. - nevetett V.

- De... - habozott Kook - félek egyedül...

A szobában tartózkodó fiúk röhögésben törtek ki. Akaratlanul az én arcomon is megjelent egy halvány mosoly elnézve szegényt. Megesett rajta a szívem. Ahogyan ott állt tanácstalanul és teljesen zavarban. Ami persze újdonsült társait teljesen hidegen hagyta.

- Majd V veled megy és fogja a kezed! - veregette meg az említett fiú hátát Jimin.

- Hülye vagy? Dehogy megyek! - vihogott tovább.

- Rohadjatok meg! - fordított hátat nekik sértődötten Kook. Elindult az ajtó felé, ám félúton megtorpant Sarkon fordult, s egyenesen felém sietett. - Gyere velem te! - meg sem várta a válaszom. Azonnal eloldozta kezeimet, állásba rántott, majd alaposan végigmért.

- Ilyen ruhákban nem mehetsz emberek közé. - Jimin-ékhez fordult - Nincs esetleg valami felesleges göncötök, amit ráadhatnék? - mutatott a képembe.

Elismerem, tényleg nem volt épp valami tiszta az öltözékem. A zombi támadások okozta szakadások, sárfoltok ott éktelenkedtek a ruhámon. Úgy néztem ki, mint aki túlélt egy atomrobbanást.

- Adj neki te, hisz mint tudjuk, te öltözködsz a legnőiesebben közöttünk. - a fiúk láthatólag nagyon élvezték a legfiatalabb szekálását, azonban Kook egyre idegesebb lett.

- Basszátok meg, ennyire utáltok?! - kiáltotta a dühtől vöröslő fejjel.

- Nyugi. - ölelte át vállát a szobába belépő Suga - Mi szeretünk téged. - Jungkook hitetlenkedve nézett a nála alacsonyabb, barnahajú srácra. - A lányos stílusod ellenére is. - fejezte be mondandóját Suga.

Mindenki éktelen röhögésbe kezdett. Halkan én is felkuncogtam, de azonnal abbahagytam, mikor Kook szidó pillantást vetett rám.

- Hagyjatok békén! – hámozta ki magát Suga öleléséből. – Gyere! – ragadta meg karom. Ujjait az enyémre kulcsolta, s elindultunk kifelé. Bizsergés járta át egész testem, mikor felfogtam, hogy most épp kézen fogva sétálunk.

A szobából még kiszűrődött a fiúk füttyögése.

- Mindent bele Kook!

- Hova megyünk? – kérdeztem pár kínos, perc elteltével.

- Kapsz valami ruhát, aztán ki. – erősebben fonta össze ujjaink – Az elzárt területen kívülre.

Riadtan pillantottam rá.

- Nem félsz, hogy elszökök?

- Bízom benned. De azért… - felemelte összekulcsolt kezeinket – Nem fogom elengedni, míg haza nem érünk.

- Tessék. – rakott szabad karomra pár szépen hajtogatott ruhát. – Vedd fel ezeket!

- Itt? – bólintott – Előtted?

Édesen elnevette magát.

- Öltözz a vécében. – kihúzott a régi szobájukból, s az ismerős mosdó felé vezetett.

Megállt, majd a toalett felé intett. Gyorsan befutottam, már csuktam volna be az ajtót, ám Kook kitámasztotta a lábával.

- Többet nem mész be ide egyedül. – bejött utánam és becsukta maga mögött a kijáratot. Betolt az egyik fülkébe. – Siess! Nem érünk rá egész nap.

Magamra kaptam a bő férfiruhákat, a régieket pedig a földön hagytam. Kiléptem, s Jungkook hatalmasra nyílt szemeivel találtam szembe magam.

- Te…nagyon…aranyosan…festesz. – makogta. Teljesen belevörösödtem. Feltűnésmentesen próbáltam eltakarni arcomat, de Kook észrevette. Kivillantotta rám tökéletes fogsorát. Legszívesebben ott helyben elolvadtam volna. Valami megváltozott. Már másképp tekintettem az előttem mosolygó fiúra.

- Menjünk, mert holnapra se végzünk a vásárlással. – ismét összefonta ujjainkat.

- Mira szemszöge –

- Ha befejezted a duzzogást akár indulhatnánk is, cica. – suttogta fülembe Hope.

- A nevem Mira! Oké?! Fejezd be a cicázást!

- Mira? Nekem a cica jobban tetszik. – vigyorgott rám – Na, akkor menjünk. – vonszolt a kijárat felé.

- Már megint hova? – szabad kezemmel megpróbáltam leszedni a Hope-al összeköttető bilincset magamról. Sikertelenül.

- Tetszeni fog, hidd el. – ellentmondást nem tűrően húzott tovább maga után.

Óráknak tűnő gyaloglás után. J-Hope megállt, s egy növényekkel gazdagon beszőtt ösvény felé mutatott.

- Itt vagyunk!

- De – kezdtem volna, ám közbevágott.

- Ne! Majd véleményt mondhatsz, miután láttad ezt. – óvatosan tolni kezdett maga előtt. Elállt a lélegzetem.

Lábam alatt régi vasúti sín kígyózott, körülötte mindenhol élénkzöld virágok tarkították az amúgy kopár talajt. A különböző fák és cserjék alagutat alkottak felettünk. Fantasztikus látványt nyújtott.

- Ugye milyen gyönyörű? – Hope szemei szinte ragyogtak, miközben a tájat figyelte.

Ezt az oldalát most láttam először, de ez az énje jobban tetszett, mint a bunkó, perverz J-Hope.

- Az. – őszinte mosoly ült az arcomra. Kellemes érzéssel töltött el ez a hely és (Be kellett vallanom magamnak.) J-Hope társasága is.

Bizsergés árasztotta el egész testem, mikor Hope ujjait az enyémre kulcsolta. Az agyam hevesen ellenkezett volna, de szívem ebben a helyzetben egészen mást diktált. Magam sem tudom, hogy miért tettem, de hagytam neki. Rábíztam magam. Nem rántottam el a kezem.

- JiNa szemszöge –

Jungkook nem nagyon válogatott. Az első ehető dolgot, amit meglátott bele is tette a kosarába. Az árával mit sem törődve.

- Kook…biztos, hogy pont a legdrágábbat kell megvennünk? – karjába kapaszkodtam, s megpróbáltam visszatartani, nehogy továbbhaladjon, és megint vaktában dobálgassa bele a holmikat a kosarunkba.

- Akkor válassz te. Én nem értek ehhez. – dobta vissza a felvágottat.

- Majd segítek. – bíztatóan rámosolyogtam, s most én kezdtem el vezetni őt.

Viszonylag sokáig tartott a bevásárlás, mert Jungkook-nak sose felelt meg az, amit épp venni akartam. Hosszas kínlódás után ugyan, de végre megegyeztünk és elindultunk a megpakolt kosárral a kasszához.

- JiNa…A farzsebemben van a pénztárcám… - sütötte le szemeit Kook.

- Vedd elő, én addig megfogom. – nyújtottam szabad kezem a kosárért.

- Én is alig bírom el. Szedd ki te. – arca egy árnyalattal vörösebb színűvé vált.

- Hogy…mi? – hatalmasat nyeltem.

Szívem hevesen vert. Csigalassúsággal nyúltam nadrágja felé. Becsúsztattam kezemet a szűk farmerzsebbe, majd óvatosan kihúztam a pénztárcát.

- Tess-ék – megcsuklott a hangom.

Kínosan éreztem magam. Legszívesebben elástam volna magam a föld alá szégyenemben.

- Fizetnél is? – Jungkook is hasonló helyzetben volt, mint én. Ez egy kicsit megnyugtatott.

Kiléptünk a bolt kapuján. A nap már lemenni készült, s egyre több fiatal merészkedett ki az utcákra szórakozni. Az esti fényeket sorjában kapcsolták fel. A gyerekekért megjöttek szüleik a játszótérre, hogy onnan hazavigyék őket. A szerelmes párok kézen fogva sétálgattak a Banpo hídon.

Mikor általános iskolás voltam én is gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer majd ott fogok sétálni kéz a kézben valakivel, aki a világnál is többet jelent számomra. Nem csak azért, mert ezt tartom a világ egyik legcsodásabb helyének, hanem azért is, mert édesapám itt kérte meg anyukám kezét.

Akaratlanul a híd felé kanyarodtam. Jungkook meg is lepődött.

- Fel akarsz menni oda? – zárkózott fel mellém.

- Én… - bizonytalanul a fiúra pillantottam, mire ő kedvesen rám mosolygott, s egy amolyan „felőlem” félét biccentett.

Azonnal futásnak eredtem, Kook még mindig fogta a kezemet, így őt is magammal húztam.

Végre ott állhattam ahol mindig is szerettem volna. Azzal az emberrel, aki ebben a pillanatban sokat jelent nekem.

A híd korlátjához siettem. Látni akartam a vízen játszó színes fénycsíkokat. Fantasztikusan szép volt. Mindig is ilyennek képzeltem el.

Váratlanul Kook elengedte a kezemet, karjait derekam köré fonta, s fejét a vállamra hajtotta.

- Gyönyörű. – suttogta – Akár csak te. – forró csókot lehelt az arcomra.

Beleborzongtam gyöngédségébe. Ölelésével és közelségével tökéletessé tette a pillanatot.

- Jungkook? – egy női hang törte meg a varázst.

10.rész

Félelmem egy kicsit sem enyhült, mikor megtudtam, hogy J-Hope az. Vergődni kezdtem. Legszívesebben kiabáltam volna, de a ragasztó megakadályozott benne. Így csak némán kapálóztam karjaiban, mert időközben eloldozta csuklómat, s felkapott.

Gyors léptekkel haladt az iskola kietlen folyosóin. Egy ismerős ajtón belépett, majd levágott egy ágyra. Felpattanni készültem, de Hope rám feküdt teljes súlyával. Két karomat fejem felett összefogta, s valami fémes kattanást hallottam. Feltekintettem. Kezeimet egy bilincs segítségével az ágytámlájához erősítette.

- Most mindenért megfizetsz. - perverz vigyorra húzta ajkait - Kölcsön kenyér visszajár.

Mikor megértettem mire utalt, sikítani, s vergődni kezdtem. Hiába. A szikszalag és a bilincs nem engedett. Csak annyit értem el vele, hogy a vas mélyen a húsomba vágott.

A felismeréstől, hogy az az idegbeteg mire készül, kicsordultak könnyeim.

J-Hope két kezével megragadta nadrágom, s egyetlen laza mozdulattal lerántotta rólam.

- Cuki bugyi. - tett gúnyos megjegyzést a kiscicákkal tarkított fehérneműmre. A megaláztatottságtól még jobban sírni kezdtem. A sós cseppek eláztatták arcomat. Csendben szenvedtem, míg az az állat kiélvezett minden egyes pillanatot.

Szétfeszítette lábaimat, majd a combom belső oldalát forró csókokkal lepte el. Egyre feljebb haladt. Rosszul eső bizsergés árasztott el. Igyekeztem elrántani lábamat szorításából, de nem engedett. Nedves nyelvével végig szántotta a csókok nyomát. Felkúszott rajtam, s a nyakamat puszilgatta tovább, néha-néha ajkai közé vette, s erősen megszívta bőrömet. Fogait belemélyesztette húsomba. Hangos nyögés hagyta el a számat. ( Már amennyire a ragasztó engedte.) A fájdalom elviselhetetlen volt. Ekkor Hope ujjai lejjebb vándoroltak a pólóm aljáig. Felgyűrte az anyagot egészen addig, míg melltartóm láthatóvá nem vált számára.

Becsuktam szemeimet. Látni sem akartam mit művel megint.

Nem távolította el a ruhadarabot. Azon keresztül markolta meg egyszerre mind a kettőt. Először lassan, majd egyre gyorsabban kezdte masszírozni melleimet. Arcán furcsa fintor jelent meg.

- Messziről nagyobbnak tűntek. - elengedett, s csalódottan nézett le rám - Ez most teljesen elvette a kedvem.

Feltápászkodott mellőlem, s engem is eloldozott. Felhúzott az ágyról, lábaim alig tartottak meg így kénytelen voltam Hope-ba kapaszkodni. Undorodtam tőle. El akartam futni, minél messzebbre, de nem tehettem. J-Hope szabad kezével megemelte arcomat.

- Ugye, hogy nem esett jól? Most már kvittek vagyunk.

Eltávolította számról a ragasztót. Erre a pillanatra vártam. Vadnyugati férfiakat megszégyenítően köptem képen a srácot.

Ijesztő kifejezést öltött az arcára. Megragadott, s a vállára kapott.

Gyors léptekkel haladt. Egy szót sem szólt, miközben én eszeveszettül ütöttem öklömmel a hátát. Tovább folytatta útját.

Váratlanul ledobott a földre és elsétált mellőlem. Vak sötétben tapogatóztam, a kiutat keresve. Hirtelen fény gyúlt a helyiségben. Eltakartam a szememet a nagy világosság elől.

J-Hope mögém lépett, s a hónom alá nyúlva felemelt a padlóról. Karjaiba vett, majd a terem közepe felé cipelt.

Megpillantottam egy medencét és mérhetetlen rettegés fogott el.

- Remélem, tudsz úszni! – vigyorgott rám.

Már épp szólásra nyitottam volna a szám, ám Hope gyorsabb volt. Meglendített, s belehajított.

A jéghideg víz szinte áramként ért. Kapálózni kezdtem.

Kis korom óta irtóztam a víztől. Ezért nem is nagyon akartam megtanulni az úszás mesterségét.

Körülbelül 5 éves lehettem, amikor a szüleimmel egy hajókirándulásra mentünk. Minden tökéletes volt, ám kis idő elteltével sötét felhők kúsztak az égre. Hatalmas vihar kerekedett, s a hajónk elsüllyedt. Aznap elveszítettem édesanyámat és a testvéremet. Örökre kizártam az életemből a vizet és a hozzá kapcsolódó dolgokat. Így az úszást is.

Elmerültem és egyre lejjebb süllyedtem. A levegőm elfogyott, s vízzel telt meg a tüdőm.

Ekkor J-Hope erős karjai fonódtak körém, felrángatott a felszínre, majd szorosan magához ölelt.

- Miért nem szóltál, hogy nem tudsz úszni, te hülye! – üvöltött rám, mikor ismét oxigénhez jutottam.

- Nem…hagytál…rá…lehetőséget.

- De én megkérdeztem! – védekezett. Még mindig mellkasához szorított, így még kevésbé kaptam levegőt.

- El…engednél? – nyöszörögtem.

- Soha! – hangja határozott volt és éles, ám kicsit enyhített a szorításon.

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

J-Hope is elvigyorodott.

- Vízben, ilyen közelségből egész nagynak érzem őket. – utalt melleim méretére.

- Hülye perverz! – ellöktem magam tőle, de egyből meg is bántam. Gyorsan visszakapaszkodtam a nyakába.

- Gyere, menjünk ki mielőtt megfázunk. – óvatosan kievickélt velem a partra. Odasétált egy újvágású szekrényhez, kivet belőle egy törölközőt és magára terítette.

- Van még egy? – kérdeztem halkan, még mindig a földön kuporogva.

- Nincs. – felelte, s tovább törölgette fekete frizuráját. Kiöltöttem rá a nyelvemet, majd sértődötten hátat fordítottam neki. Jó erősen hozzám vágta a víztől tocsogó törölközőjét.

- Kösz…- morogtam.

Mikor végre sikerült viszonylag szárazra törölnöm magamat, Hope mellém lépett, s meglengette orrom előtt az ismerős fémbilincset.

- Mit akarsz megint? – nyeltem nagyot.

- Most semmit. – mosolyodott el. Ismét a csuklómra csatolta az eszközt, azonban a másik felét a sajátjára tette fel. – Többet nem szöksz meg.

- Ébresztő! A hasadra süt a nap. – suttogta valaki a fülembe.

- Csak még egy kicsit hagy aludjak. – nyöszörögtem és megpróbáltam a takarómba bújni.

- De hát már 11 óra van! Kelj fel! – pöckölt orron a mellettem szuszogó illető.

Lassan kinyitottam a szememet, s J-Hope mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Jézusom! – teljes erőből lelöktem az ágyról, de sajnos megfeledkeztem a bilincsről, mely miatt kénytelen voltam Hope mellett aludni. Hangos puffanással értünk földet. Két kezemmel még időben kitámasztottam magam, elkerülve, hogy lefejeljem az alattam fekvő vigyorgó fiút.

- Jó reggelt! – nevetett rám.

- Ti meg mit műveltek? – lépett mellénk Suga.

J-Hope válaszképp felemelte összebilincselt végtagjaink.

- Á, már mindent értek! – röhögött a srác, majd felsegített minket a padlóról. – Jungkook elment a másik csajjal kajáért. Valószínűleg elhúzzák az időt, így estig nem jutunk ételhez. – biggyesztette le ajakit.

- Túléljük! – intette le Hope – Na, de most –

- JiNa elment Jungkook-al?! - szakítottam félbe - Az nem lehet! Ki tudja mit fog vele tenni az a kiéhezett vadállat!

A fiúk hangos vihogásba kezdtek.

- Jungkook, kiéhezett? - kezdte Hope.

- Vadállat? - fejezte be Suga.

- Az a srác még csak 17 éves! - csatlakozott hozzánk Jimin - A légynek se tudna ártani.

Már a hasukat fogták a röhögéstől.

- De, várj! Ki az a JiNa? - komolyodott el Suga.

- A barátnőm, te hülye!

- Nektek van nevetek is? - J-Hope jót röhögött a saját elcseszett viccén. - És megtudhatnám a tiéd? - olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem forró leheletét a bőrömön.

- Soha! - toltam el magamtól.

- Akkor cicának foglak hívni. - biccentett az alsó fertájam felé.

- Baszódj meg! - fordítottam hátat neki.