24.rész

- JiNa szemszöge –

- Az a rohadék! Direkt csinálta! Egyszer még biztosan kinyuvasztom ezért! – fújtatott J-Hope legelöl, s lábát minden egyes lépésnél jó hangosan a földhöz csapta, akár egy 5 éves durcás kisfiú.

- Hope! Mi lenne, ha befognád a szádat? Meg kell találnunk Liáékat, mielőtt minket vesznek észre, ám ha így folytatod, nem csak bennünket buktatsz le, de lőttek az egész akciónak is. – teremtettem le.

Még saját magamat is megleptem a heves reakciómm

al. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes lesz bárki is ennyire kihozni a sodromból. Ám J-Hope-nak sikerült, sőt ha ez nem lett volna elég még fokozta is a biztonság kedvéért.

- Te nekem ne mondd meg, hogy mit tegyek! Teljesen tisztában vagyok azzal, mit is csinálok éppen! Nincs szükségem egy kislány tanácsaira!

Némán pislogtam és figyeltem az egyre jobban távolodó fiú után. Ez az alak egyszerűen-! Már értem Mira miért utálja annyira…

- Gyere, érjük utol, mielőtt leráz minket. – csúsztatta hűvös kezét Jungkook a hátamra.

Teljesen beleborzongtam gyengéd érintésébe. Mindig ez történik, ha csak egyetlen egy ujjal is hozzám ér. Elvörösödök és egy értelmes szót sem vagyok képes kinyögni anélkül, hogy bele ne remegne a hangom. Hálaégnek ebben a sötétben még az orrom hegyéig sem láttam el, nem még hogy Kook észrevegye rákvörös arcomat.

Az épület Nyugati szárnya nagyobbnak bizonyult, mint hittem. Hosszú végeláthatatlan folyosókon haladtunk, jobb- és baloldalról vasajtók nyíltak, melyeken ablaknak nyoma sem volt, így vakon kellett találgatnunk, vajon melyik mögött tartják fogva Sugáékat.

Hope nem időzött sokat a gondolkozással, sorban belökte az ajtókat, melyek hangosan csapódtak neki az omladozó falnak, leszedve ezzel a maradék vakolatot is róla. Minden egyes szoba szinte teljesen egyformának tűnt. Üres fémpolcok sorakoztak a fal mellé tolva, vagy csupán szanaszét rendezetlenül. Némelyiket még fel is borították, így a rajtuk egykor tárolt dobozok kiborultak, s tartalmuk – mely kimerült pár régi könyvben – porosan hevert a földön. A polcoktól nem messze, a fal mellé ismeretlen tartalmú hordókat pakoltak egymásra.

Az egész épületet belepte a por és a mocsok. A levegőben doh-, s a penész téveszthetetlen szaga terjengett. Ez a hely még a Tiltott Zónában lévő kollégiumnál is rosszabb volt.

Már lassan fél óra eltelt, s mi még mindig Liáék után kutattunk, eddig eredmények nélkül. Semmi, még egy apró ruhadarab vagy egy elhagyott tárgy, de még egy vérfolt sem segített a nyomukra bukkanni. Úgy tűnt csak tűt keresünk a szénakazalban.

- Hol a szarban vannak már?! – Hope idegesen rontott be sorban az összes raktárhelységbe.

- Nyugodj le! Meg fogjuk találni őket! Biztos vagyok benne! Csak idő kérdése! – két kezemmel én is neki kezdtem az egyik ajtó kinyitásának, ám J-Hope-al ellentétben nekem nagyobb megpróbáltatást jelentett megmozdítani azt, mint hittem. – És amint meglesznek, azonnal mehetünk is haza. – nagy nehezen végre sikerült megtolnom a hatalmas vasajtót, mely nyikorogva tárult ki előttem.

A hirtelen támadt érős fény egy pillanatra megvakított, majd szépen lassan hozzászokott a szemem, s tisztulni kezdett a látásom. Végre! Fény! Ez azt jelenti, hogy valakinek muszáj bent lennie! Ám mielőtt elindultam volna, Jungkook elém került, s maga mögé parancsolt.

J-Hope-al együtt elrántották fegyverüket, majd óvatosan befelé kezdtek araszolgatni pisztolyukat védekezőn maguk elé tartva. Minden lépésükre gondosan odafigyeltek, nehogy véletlen valami zajt csapjanak. Nekem csupán egy tompa konyhakést adtak fegyver gyanánt, de ez is több volt a semminél. Két kezemmel megfogtam a fából faragott markolatát, s lassan a fiúk után indultam a falhoz lapulva.

A szívem a torkomban dobogott, szinte remegtem a félelemtől. Levegőt venni sem mertem, lábaim a földbe gyökereztek, hiába próbáltam mozgásra bírni őket, mintha nem engedelmeskedtek volna nekem. Végül a kényszerhelyzet miatt mégis erőt vettem magamon, majd sietős léptekkel felzárkózni készültem Kookékhoz, akik egy nagyobb hordó mögött gubbasztottak, ám félúton megbotlottam valamiben, s neki estem egy fémpolcnak, mely hangos csörömpöléssel ért földet.

- Mi a szar?! - kiáltott fel hirtelen egy ismerős hang - JiNa?! Te meg - körülnézett, s valószínűleg észrevette a mögöttem érkező barátait is, mert kijavította előző mondatát - Ti meg mit kerestek itt?

- Nem egyértelmű? - intéztem felé egy barátságos mosolyt, s nagy nehezen feltápászkodtam a sok szemét közül, leporoltam a ruhámat, majd az előttem meglepetten pislogó fiúra tekintettem.

Arcát rengeteg seb csúfította, két szeme alatt egy egy hatalmas lilás zöld monokli éktelenkedett, szája sarka felhasadt, s vér szivárgott belőle. Megviselt ábrázatától összeszorult a szívem.

- Suga... - nem találtam a megfelelő szavakat.

Azonnal letérdeltem mellé, a csuklójára jó szorosan ráerősített kötéltől próbáltam megszabadítani, miközben J-Hope Jungkookkal együtt végre mellénk ért.

- Mi történt veled? - kérdeztem aggodalmasan.

- Kérlek, JiNa! - rántotta el a kezét Suga, mielőtt befejezhettem volna, amit elkezdtem - Ne nekem segíts, hanem Liának! Neki most nagyobb szüksége van rád! - remegve a szoba másik felébe mutatott.

Ez a terem valamivel kisebbnek tűnt a többinél. A bejáratot néhány egymás mellé állított vaspolccal, üres hordóval különítették el a szobától, így létrehozva egy aprócska előszobára emlékeztető helységet. A terem közepe szinte teljesen üresnek bizonyult, elvétve néhány hordót és raklapot. A mennyezetet, mely itt-ott már leomlott vastag fém oszlopok segítségével tartották eredeti helyén. Ha nem lettek volna, biztosan ránk szakadna az egész pillanatokon belül. Egy ilyen vastag, vasoszlophoz kötötték ki Sugát, s mint kiderült Liát is.

A szoba sarkában egy raklap mellett kuporodott a lány, nem volt rajta semmi, csupán egy vékony szakadt ing.

- Úristen! Lia! - felpattantam és azonnal a lányhoz rohantam - J-jól vagy?

Ahogy ott feküdt a porban olyan volt, akár egy törékeny porcelánbaba. Hosszú, sötét fürtjei a verejtéktől összetapadtak, hófehér bőrét néhol megsebezték és az ő arcát is egy véraláfutásos monokli csúfította. Mikor észrevett bennünket vékony karjaival megpróbálta magát ülésbe tornázni, ám megingott, s visszaesett a koszos padlóra.

- Maradj nyugton, mindjárt kiviszünk benneteket innen. – ígértem meg neki, ám magam sem voltam teljesen biztos benne, hogy sikerülni fog. Lekaptam magamról a pulóveremet, s Liára terítettem - Ne aggódj, most már minden rendben lesz.

- Mi a szar folyik itt?! - egy éles, reszelős férfihang kiáltott mögöttünk.

Azonnal felkaptam a fejemet. Ám nem hagytak időt arra, hogy felfogjam a történteket. J-Hope-ot és Kook-ot egyszerre ütötték le két oldalról az érkezők, majd felém közeledtek. A félelem miatt, egy hang sem jött ki a torkomon. Csak bámultam őket, miközben ők lassan mellém értek. A végtagjaim nem mozdultak, s hirtelen, akár egy villámcsapás, az egyik férfi meglendítette a kezében tartott baseball ütőt, majd a körülöttem lévő koszos tárgyak, emberek, Lia, a földön fekvő Hope és Jungkook egyszerre sötétültek el.

Már nem hallottam és nem is láttam semmit sem.

- Mira szemszöge –

Az épület ránk kiosztott szárnya nem különbözött sokban, attól, amit elképzeltem. A koszos falak nagy része már leomlott az évek folyamán, mindenhol csupán a merevítő oszlopok tartották meg felettünk a mennyezetet. Mégis az egész úgy tűnt bármely pillanatban ránk dőlhet. A törött ablakokon át alig jutott be a fény, így a folyosó vége mindvégig rejtve maradt előttünk. Hiába próbáltam másra terelni a gondolataimat, rettegés fogott el, ha csak elképzeltem, mi bújhat meg ott.

Megkettőztem a lépteimet, s igyekeztem felzárkózni az előttem lazán, zsebre dugott kézzel haladó, ám mégis minden apró rezdülésre, reccsenésre odafigyelő Rap Monsterhez. Jimin mögöttünk lépdelt komótosan, kezében ott szorongatta fegyverét, s idegesen kapkodta tekintetét ellenség után kutatva.

Bejártuk szinte már az egész Keleti szárnyat, ám sem Lia, sem Suga nyomára nem bukkantunk. Jimin arcáról lerítt az aggodalom, míg Rap Mon még mindig teljesen higgadtnak tűnt. Nagyon rossz érzés fogott el. Ha eddig nem találtunk rájuk, ezután sem fogunk. Valószínűleg az épület másik szárnyában tartják őket fogva, s mi mindvégig feleslegesen kutattunk utánuk. Óvatosan megkíséreltem felhívni magamra az előttem nyugodtan sétáló fiú figyelmét.

- Rap Mon... - egyik kezemmel kicsit meghúzogattam pulóverének szélét, mire durcásan hátra fordult, s bár nem láttam a szemüvegén keresztül, de biztosra vettem, hogy szúrós szemekkel fürkészett. Melytől kicsit elbizonytalanodtam. - Szerintem forduljunk vissza...

- Arról ne is álmodj. Továbbmegyünk! Csak akkor megyünk esetleg vissza, ha Jungkookék jeleznek a walkytalky segítségével, hogy megtalálták Sugát.

- És Liát! - egészítettem ki.
- Ja, igen persze őt is... - hangja egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek, ám egyelőre fontosabb dolgunk is akadt, minthogy ilyen apróságon fent akadjak. Amint megleljük Sugát, Lia is meglesz és így Rap Monnak esélye sem fog nyílni arra, hogy lelépjen a lány megkeresése nélkül. Ha mégis eszébe jutna JiNa és én biztosan itt maradnánk, hogy megtaláljuk. Ebben biztos vagyok.

- JiNa szemszöge –

Valami hideghez nyomódott a hátam, karjaimat bárhogy próbáltam, sehogy sem tudtam megmozdítani, pilláim olyan nehezek voltak, akár az ólom, meg sem kíséreltem, a kinyitásukkal bajlódni. Az idő elteltével végre rendesen magamhoz tértem. Sikerült némi életet lehelnem elernyedt végtagjaimba. Próbálkozásképp óvatosan mozgatni kezdtem kezeimet, ám csuklóimon erős szorítást éreztem, így feladtam minden további felesleges erőfeszítést. Talán egy kötél. Vagy rosszabb.

Miközben azon agyaltam vajon mi történhetett velem, valaki hangosan kivágott egy ajtót, besietett a terembe, s mérhetetlen gúnnyal a hangjában kiáltotta Jungkook nevét.

- Jungkook! Kis taknyos! Rég találkoztunk! - felröhögött, majd jól hallhatóan közelebb sétált, valószínűleg a fiúhoz, ami csak annyit jelenthetett, hogy Kook a közelemben van. A remény halvány szikrája lobbant bennem. Talán még nincs veszve minden. Még van esélyünk! Akármilyen kevés is, de legalább van!

Rendes ülőhelyzetbe tornáztam magamat, majd lassan kinyitottam a szemem. Az erős fény ismét megnehezítette a látásom, ám amilyen hirtelen jött úgy is ment. Körbetekintettem, a polcok, a hordók, Lia és Suga mind ugyanott voltak, mint azelőtt, hogy a fegyveres férfiak bejöttek volna. Magamban nyugtáztam, mekkora szerencse, hogy nem vittek minket külön szobába. Így több lehetőségünk nyílhat a szökésre. Kicsivel arrébb ugyan, de egy Liáékhoz közeli oszlophoz kötöttek engem. Ez némiképp megnyugtatott. Tekintetemet végig futattam a terem többi részén. A fogva tartóink raklapokon, illetve a földön helyezték magukat kényelembe, vezetőjük – a viselkedéséből ítélve erre következtettem – egy szék mellett állt karba tett kézzel, s a széken egy fiú foglalt helyet. Egy fiú, kinek kezeit több kötél segítségével is a támlához erősítették. Lábait szintúgy. Bárhol felismertem volna ezt a fiút, még így hátulról is.

- Jungkook… - suttogtam a nevét.

- Mit kerestek ti itt?! És ha te itt vagy, hol a faszban van Namjoon?!– üvöltött fel a Kookkal szemző férfi, majd minden jel nélkül meglendítette öklét, s egyenesen a védekezni képtelen srác arcát találta telibe. A fiú feje félrebillent az ütés erejétől, ám csak halkan felnevetett, s egy kevés vért köpött a földre.

- Neked azt nem kell tudnod. – visszafordult a vezetőhöz – Úgysem mondok semmit, akár fel is adhatnád már most.

- Beszélni fogsz. – ijesztő vigyor kúszott a támadó arcára – Ha kell, a hulládból rugdosom ki a válaszokat! – ismét meglendítette karját, ám ezúttal gyomorszájon vágta Jungkookot. A fiú egy pillanatra összerogyott, felsőtestével a combjaira hajlott, folyamatosan levegő után kapkodott szemmel láthatóan borzalmas fájdalmakat élt át, de még most is azzal foglalkozott, hogy valami káromkodás félét próbáljon kinyögni.

- Nem volt még elég? – nevetett fel – Tessék? Nem hallom tisztán? – kezét a füléhez emelte, mint akit tényleg érdekelt, mit is akar neki mondani a másik – Kérsz még egyet? Kérésed számomra parancs! – tettetett udvariassággal meghajolt, majd felemelte lábát, s saras bakancsával képen rúgta a még mindig összegörnyedt fiút. A szék megimbolygott, aztán Kookkal együtt felborult, a fiú feje pedig keményen a koszos betonnak csapódott.

Hangos sikítás hagyta el a torkomat. Kook! Nem, nem hagyom, hogy ezt tegyék vele! Erőtlenül rángattam béklyóimat, de azok nem engedtek szabadulni. Tehetetlenül kellett végignéznem, amint a férfi intett a társainak, kik azonnal felpattantak, majd kíméletlenül rugdosni, s taposni kezdték a fiút, ahol csak érték.

Jungkook miközben, szótlanul tűrte a fájdalmat, óvatosan rám nézett, majd halványan elmosolyodott, s betűket formált szájával: Sz-e-r-e-t-l-e-k.