20.rész

- Te is hallottad? – eltoltam magamtól, s feszülten ültem fel a padon.

- Micsodát? – a fiút nem igazán izgatta a dolog, tovább simogatta, s puszilgatta a vállamat.

- Jungkook! Én komolyan kérdeztem! – megragadtam a kezét és kissé elhúzódtam tőle.

A srác felpillantott rám, majd halványan elmosolyodott.

- Ugyan már. Nincs itt semmi, ne aggó- elharapta a végét és hangosan felüvöltött – Úristen, JiNa! Vigyázz!

Minden nagyon gyorsan történt. Nem tudtam követni. Kook hirtelen lelökött az asztalról, így egyenesen a törött váza üvegszilánkjaira estem, majd valami nekirontott. A fiú előrántotta zsebéből a pisztolyát, s egyetlen jól irányzott lövéssel végzett a szobába beszabaduló zombival. Az egész másodpercek alatt zajlott le. Ha Kook egy percig is habozott volna, a szörny átharapja a torkát.

- JiNa! Jól vagy?! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Én igen. – óvatosan feltápászkodtam a földről, majd a hátamba nyilalló fájdalom miatt azonnal vissza is estem.

- Nekem nem úgy tűnik. – megragadott a vállaimnál fogva, s megfordított, hogy jobban szemügyre vehesse a sérülésem – Jézusom! JiNa, neked-

- Semmi bajom! – vágtam közbe és ellöktem a fiú kezét.

- Nem fogom hagyni, hogy szilánkokkal a hátadban mászkálj! – állásba rántott, ismét felültetett a padra, majd az egészet az ablakon át beszűrődő fény felé fordította. Így tökéletesen láthatóvá vált számára a hátamon éktelenkedő sérülés. Nekilátott egyesével kiszedegetni belőle az üvegdarabokat. Jó mélyen belefúródhattak a bőrömbe, mert minden egyes szilánk eltávolítása iszonyatos fájdalommal járt.

Jungkook végig egy szót sem szólt hozzám. Kezdtem kicsit aggódni érte. Hosszas gondolkodás után végül kinyitottam a szám.

- Kook…Mi a baj?

A fiú nem válaszolt, csak tovább folytatta a sérülésem kitisztítását. Megelégeltem a srác némaságát. Szembefordultam vele, megragadtam az arcát, homlokomat az övének támasztottam és mélyen a szemébe néztem.

- Kérlek, mondd el mi bánt!

- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan – Az én hibám volt. Miattam te sérültél meg. Holott-

- Nem! – szakítottam félbe – Ha te nem lettél volna velem, ki tudja mit tett volna az a szörnyeteg. Hála neked megúsztam pár karcolással az egészet – egy apró puszit leheltem az arcára – Köszönöm.

A fiú hatalmas szemekkel bámult rám. Látszott rajta, hogy még nem dolgozta fel, amit mondtam neki. Végül halványan elmosolyodott, az államnál fogva megemelte a fejemet, s szájon csókolt. Ez más volt, mint az előző. Kevesebb szenvedélyt, viszont annál több érzelmet tett bele. Mintha egy pillanatra összeért volna a szívünk.

- Menjünk vissza és mondjuk el Rap Mon-nak, hogy ismét bejutott egy. – szakította félbe Jungkook a csókunkat.

- Mira szemszöge -

Az éjjel egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Végig J-Hope járt a fejemben. Még most se hiszem el, hogy majdnem megtette. A hideg futkosott hátamon a puszta gondolatától is.

Felültem az ágyamban, s a mellettem édesen szunyókáló Lia-t figyeltem. Arcán hatalmas mosoly terült el. Sejtelmem sincs mi történt vele tegnap éjjel, de látszólag nagy hatással volt a lányra.

- Jó reggelt álomszuszék! – hirtelen kicsapódott a kórterem ajtaja és J-Hope vigyorgós képével találtam szembe magam.

- Te meg-

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat. Levágódott mellém egy székre, s a táskájából előkotort egy műanyagdobozt.

- Hoztam neked banánt! Megpucoltam és fel is szeleteltem, neked már csak meg kell enned.

- Hope! Neked meg mi bajod-

- Egyél csak! – tömte a számba a gyümölcsöt egy kis villa segítségével.

Nem győztem rágni, annyit pakolt egyszerre a számba. Szinte már az orromon keresztül is banán jött.

- Ugye milyen finom? Direkt korán felkeltem, hogy el tudjam készíteni neked. – nevetett.

Teljes sokk alatt álltam. Mintha teljesen kicserélték volna.

Tovább tömte belém a banánt, már levegőt is alig kaptam tőle. Idegesen felpattantam az ágyból, ezzel kiborítva a fiú öléből a gyümölcsös tálat.

- Mi a franc ütött beléd?! Te teljesen hülye vagy?! – üvöltöttem teljesen kikelve magamból.

J-Hope arca elkomorult. Lassan felállt és vészjóslóan megindult felém. Hátrálni próbáltam, de az ágyam megakadályozott benne. Hope megragadta a csuklómat, s magához rántott. Éreztem hideg leheletét az arcomon.

- Már azzal is gondod van, ha kedves próbálok lenni veled? – szűrte a fogai közt.

- A tegnapiak után elvárod, hogy jópofát vágjak hozzád?!

- Valld be magadnak, hogy te is élvezted a tegnap estét. Ha Suga nem szakít félbe talán-

- Ne is emlékeztess rá! – fojtottam a fiúba mondata végét.

- Miért ne? – hajolt hirtelen még közelebb az arcomhoz.

- Szia Mira! – hallottam meg barátnőm hangját az ajtóból, s ezzel egy időben Hope visszalökött az ágyba és felszedte a földre esett banán maradékát.

- J-Hope? Te meg mi a faszt keresel itt? – lépett be JiNa mögött Rap Mon is a kórterembe.

- Neked ahhoz semmi közöd. – vigyorodott el a fiú.

- Na, idefigyelj, te pöcs! Ha rajtad múlt volna Mira már rég-

- Fiúk! Elég! – vágott Mon szavába barátnőm, majd kirántotta J-Hope alól a széket, így a srác pofára esett és helyet foglalt.

Én is alig bírtam ki nevetés nélkül, de Rap Mon szinte sírt a röhögéstől. A jókedvünket a szomszédos ágy hangos nyikorgása törte meg.

- Suga, te meg mi a frászt művelsz? – komolyodott el a napszemüveges srác.

Mindenki az ágyat toló fiúra nézett. Suga az egészet Lia-val együtt az enyém mellé csúsztatta kín keserves munka árán.

- Mit bámultok? Őt sem hagyhatjuk egyedül. Elég nagy köcsögség lenne tőlünk, hogy míg mi jól elszórakozunk, ő csak unatkozzon magában. – húzta fel az orrát Suga.

- Te meg mióta vagy ilyen jótét lélek? – röhögött Jimin a saját viccén.

Suga a kedves beszólást csak egy gyors fintorral díjazta, majd leült Lia ágyának a szélére.

Ez a nap nagyon gyorsan eltelt, mint az utána elkövetkezendő három is. A fiúk JiNa-val együtt mindig bejöttek hozzánk, hol felváltva, hol mindannyian egyszerre. Lia végre feloldódott és élvezte a társaságunkat. Hozzászólt a dolgokhoz és velünk együtt nevetett.

Ám hamar eljött a kórházból való távozásom napja. Mindenki sorban elköszönt Lia-tól, s csendben, elszomorodva hagyták el a kórtermet. A kijáratban még egyszer visszafordultam és könnyes szemekkel pásztáztam végig a komor épületen. Valamiért nagyon emlékeztetett az elhagyatott iskolára. Megtöröltem az arcomat, s követtem JiNa-ékat. 

A tudat, hogy akkor láttam Lia-t talán utoljára méregként marta a szívem, s valószínűleg nem csak az enyém. A mellettem komótosan, lehajtott fejjel sétáló Suga-ra pillantottam. Bár a kórteremben ígéretet tett Lia-nak, miszerint minden nap bejön meglátogatni, valószínűleg őt viselte meg legjobban a dolog.

- Lia szemszöge –

Csak ültem a szobában. Ismét egyedül. A fiúk, de főleg Suga távozása hatalmas űrt hagyott a szívemben. Igaz megígérte, hogy minden nap meglátogat, de az édesapám is pontosan ezt tette mielőtt magamra hagyott.

Az ajtó nyikorgására felkaptam a fejem.

- Jó estét Lia kisasszony!- lépte át Park doktor a küszöböt, majd azonnal meg is torpant látva elnyúzott ábrázatomat – Mi történt?! Valamije fáj?!

- Nem dehogy!- erőltettem mosolyt az arcomra.

- Szerintem pihenjen le egy kicsit. - odasétált az ágyamhoz, s óvatosan betakart- Holnap is bejönnek önhöz a kis barátai?

- Remélem. - motyogtam halkan.

Az ősz hajú 60-as éveiben járó orvos elmosolyodott a bajusza alatt.

- Akkor, majd miután távoztak ismét eljövök és, ha akkor már jobban lesz, elvégezzük a rutinvizsgálatokat, rendben?

- Rendben – alig tudtam nyitva tartani a szemem. A pilláim le-lecsukódtak, s végül elnyomott az álom. A képzeletemben már messze jártam. Távol a kórháztól, Mira-ékkal együtt valami elhagyatott, sötét helyen, ahol minden nyirkos és hideg. Ám mind ezek ellenére boldog voltam.

Késő este halk nesz csapta meg a fülem. Alig hallható beszédfoszlányok jutottak csak el hozzám. Park doktor volt az. Az ő hangját bárhol, bármikor felismerem, de a másik emberé is ismerősnek tűnt. Mintha valahol már hallottam volna.

- Akkor holnap reggel? - kérdezte a doktor úr kétségbeesetten.

- Nincs elég pénzem, hogy fizessem a kórházat, így kénytelenek leszünk végleg elaltatni. - az ismeretlen férfi rezzenéstelenül beszélt.

- Biztos nincs más megoldás? Hiszen Lia még olyan fiatal.

A nevem hallatán összeszorult a szívem. Elaltatni? Végleg?! Miről beszélnek ezek?

Kipattantam az ágyból és az ajtóhoz siettem. Onnan már tisztán hallottam a kintről beszűrődő hangokat.

- Nincs. És nem akarok erről vitát nyitni. - felismertem a hangját. Az apámé volt.

- Be akar menni hozzá még egyszer utoljára?

- Nem érzem szükségét. – jelentette ki a zord, mély hangján.