19.rész

- JiNa szemszöge –

Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy Mira él, de valami még akkor sem hagyott nyugodni miután visszaértünk a kollégiumba. Csendben ültem a szoba egyik sarkában, s magam elé meredtem. Az én hülyeségem miatt Mira szenvedett. Miért kellett innom egyáltalán? Végig mellette lett volna a helyem!

Idegesen vágtam öklömet a földbe. Az ütés erejétől kicsit felhasadt, de ennyi bőven kijárt nekem azok után amiket Mira-nak kellett átélnie miattam.

- Nyugi. Már minden rendben. - helyezte puha kezét az enyémre Jungkook.

Rémülten pillantottam fel rá. Nem vettem észre, hogy mellettem van. Kook elvigyorodott látva ijedt tekintetemet, majd összekulcsolta kezünket.

- Mira jól van. Túlélte. – fúrta sötét íriszeit az enyémbe.

- Tudom - erőltettem mosolyt végül az arcomra.

Kook váratlanul megragadta a karomat, s állásba rántott.

- Mutatok neked valamit - megszorította a kezemet, s kihúzott a teremből.

Ismeretlen folyosókon vezetett. Még soha sem jártam az épületnek ezen a részén. Bár itt is minden olyan volt, mintha az ember épp egy kísértetházban járna, de valamiért mégis másnak tűnt. Jungkook síri csendben haladt mellettem. Végig egy szót sem szólt hozzám. Csak ment előre megállás nélkül, így kénytelen voltam követni.

A lemenő nap fénye vöröses színbe borított mindent. Az árnyékok megnyúltak, s a levegő is lehűlt. Szinte látni lehetett, ahogy a nap eltűnik a horizont alatt és már csak a halványan világítja be az eget. Meg akartam állni, hogy gyönyörködjek a látványában, de Kook nagyon sietett valahova, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot.

- Csukd be a szemedet és ne less! – állt meg végre Kook egy egyszerű faajtó előtt.

- Miért?

- Csak csináld! – nevetett.

Eleget tettem a kérésének. Lehunytam a pilláimat, s ki sem nyitottam addig, amíg nem szólt. A fiú (a nyikorgásból ítélve) kinyitotta az ajtót, majd óvatosan bevezetett rajta. Nagyot léptem, nehogy elessek a küszöbben. Kook mögém sétált, átölelte a derekamat, s a fejét a vállamra helyezte.

- Kinyithatod – suttogta a fülembe.

Azonnal tágra nyitottam szemeimet. Leírhatatlan látvány fogadott.

Egy kisebb osztályteremben álltunk. A padokat félretolták, egyedül egy maradt a szoba közepén, magányosan, elkülönülve a többitől. Tetején egy üvegváza ékeskedett, rózsákkal megpakolva. A földet körülötte ellepték a csokorból származó vörös szirmok. Apró mécsesek és gyertyák biztosították mindössze a fényt. Halvány lángjuk alig pislákolt valamennyire, ezzel egyfajta romantikus hangulatot kölcsönöztek a helynek.

Csak néztem. Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Álltam tétlenül, míg Kook elsétált mellőlem, s az ablakokhoz sietett. Ujjait a kilincsre csúsztatta, várt egy kicsit, majd hatalmasra tárta.

Hűs levegő áradt a szobába és vele együtt még valami más is. Leginkább egy halk zenére emlékeztetett. Kellemes érzést nyújtott a füleimnek. Lehunytam a szemeimet, s hagytam, hogy átjárjon a jól eső dallam.

Kook a csípőm köré fonta kezeit, közelebb húzott magához, s halkan dúdolni kezdett.

- Ez a kedvenc helyem az egész kollégiumban. Ha egyedül vagyok, vagy épp magányra vágyom, mindig idejövök. Leülök az egyik padra és hallgatom ezt a dalt - suttogta.

Beleborzongtam közelségébe. Hűvös, puha kezével megsimította arcomat, s mutatóujját a szám elé emelte.

- Nem beszélhetsz róla senkinek! Te vagy az első, akinek megmutattam.

Válaszképp csak bólintottam, de Kook-nak ez is bőven megfelelt. Megfogta a derekamat, kezemet felemelte, s lassan keringőzni kezdett. Legédesebb mosolyát öltötte az arcára. Szemével folyamatosan engem fürkészett. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy észreveszi, mennyire zavarban vagyok mellette. Jobbnak láttam inkább arra koncentrálni, nehogy rálépjek Kook lábára. Minden erőmmel koncentrálnom kellett, ezért némileg sikerül elterelnem a gondolataimat róla. Bár néha-néha még lopva felpillantottam a fiúra, puszta kíváncsiságból.

Csak ketten voltunk. Ő és én. Mindössze pár centi választott el tőle. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A fejemben már ezerszer eljátszottam a gondolattal, hogy Kook itt és most megcsókol. A karjaiba zár és együtt alszunk el. Másnap reggel egymás mellett ébredünk, s kimegyünk sétálni a harmatos fűbe. Boldogok leszünk és-

- Aú! – szakította félbe álmodozásomat Kook.

- Jaj, úristen! Nem akartam! Sajnálom! – ocsúdtam fel és azonnal leléptem Jungkook lábáról. Bocsánatkérőn pillantottam rá.

A jobb lábát fogva ugrált párat, közben jajgatott, majd nevetve átkarolt.

- Ugyan semmi baj – tarkómra helyezte gyöngéden kezét, majd magához húzta fejemet, s ajkait az enyémre helyezte. Leblokkoltam. Az agyam, minden egyéb érzékszervemmel együtt felmondta a szolgálatot. A szívverésem meghatszorozódott. A lepkék, akik eddig is hevesen csapkodtak apró szárnyaikkal a gyomromban, most hirtelen egyszerre akartak kiszabadulni. A szemeim lassan lecsukódtak, s átadtam magam Jungkook-nak. A fiú mindent nagyon óvatosan csinált. Nyelvével behatolta a számba, érzékszerveink egymást kényeztették, míg hűvös ujjaival végig cirógatta karomat. Eközben én puha hajába túrtam, simogattam rakoncátlan fürtjeit, s még közelebb akartam hozzá kerülni.

Kook hirtelen megmarkolta fenekemet, ijedtemben eltoltam magamtól és hátrébb tántorodtam.

- Sajnálom. – nézett rám bűnbánó tekintettel.

- Nincs semmi baj. Tényleg. Csak ez egy kicsit – tartottam egy apró szünetet – gyors nekem.–határozott akartam lenni, de mégsem sikerül.

Jungkook mit sem törődve azzal, amit mondtam nekinyomott a falnak, megtámaszkodott a fejem mellett, s közelhajolt hozzám egészen addig, míg ajkaink súrolták egymást.

- Eleget vártam rád. – pihegte – Szeretlek. – ajkaink ismét összeforrtak. Kook szavai örökre az emlékeimben ragadtak. Már nem érdekelt semmi. Csak ő. Nem törődtem a helyzettel, az idővel, semmivel sem. Boldog voltam. És ezt a boldogságot semmi sem ronthatja el.

A lábaimat átkulcsoltam Kook derekán, karjaimat a nyakába fontam, s ő a combjaimnál fogva felemelt a földről. A magányos asztal tetejéről egyetlen laza mozdulattal lesöpörte az üvegvázát, mely hangos csörömpöléssel, darabokban ért földet. Ráültetett az immáron üres padra, s légies könnyedséggel lekapta rólam a pólót. Forró csókokat lehelt a nyakamra, kezével lassan, óvatosan végigsimított csupasz mellkasomon, majd elkapta a kezét, s inkább megtámaszkodott vele az asztal szélében. Frusztrált a tudat, hogy egyedül rajtam nincsen póló, így minden bátorságomat összeszedve megpróbáltam Kook-ot is megszabadítani a felesleges ruhadarabtól. Elég nehézkesen ment, végig remegett a kezem és nem tudtam, hogy miért. Talány csak azért, mert életemben először voltam ilyen helyzetben.

Jungkook rásegített, magától kibújt a felsőjéből és a földre hajította azt. Ismét tanulmányozhattam a kezdetleges kockáit, ám nem tartott sokáig, mert Jungkook óvatosan a hűvös asztallapra nyomott, s fölém mászott. Lehajolt hozzám, majd egy hosszú édes csókkal jutalmazott. Kezét lassan végighúzta hasamon, majd megállt, s köröket írt le ujjával rajta. Halkan felkuncogtam, mert történetesen pont ott vagyok a legcsikisebb. Kook is elmosolyodott, majd apró puszikat lehelt a hasamra. Libabőrös lett az egész testem, nem bírtam tovább várni. Két karomat Kook nyaka köré fontam, s még közelebb húztam magamhoz a fiút.

Hirtelen egy alig hallható morgás csapta meg a fülem. Teljesen lefagytam.