18.rész

 - Mira szemszöge –

Besüppedt a fejem mellett a matrac, nyomás nehezedett a csípőmre, s valami hideg simított végig az arcomon. A hűvös ujjak tulajdonosa lassan cirógatni kezdte bőrömet a homlokomtól egészen a kulcscsontomig. Kirázott a hideg érintésétől. Halk nyögés hagyta el a számat, s mintha ez felbátorította volna a felettem térdelő személyt. Apró csókokat lehelt a nyakamra, majd érdes nyelvével megnyalta ajkaimat, s behatolt vele a számba. Érzékszerveink egyből heves csatába kezdtek egymással. Közben a kezével szüntelenül próbálta lehámozni rólam a hálóinget. Elfordítottam a fejem, ezzel megszakítva a csókunkat. Zihálva kapkodtam a levegő után.

Azt sem tudom ki ez egyáltalán! Nem fogom hagyni, hogy egy vadidegen vegye el a szüzességem! Erővel fordította vissza a fejemet maga felé, csuklóimat az egyik kezével összefogta, s az ágyhoz préselte.

- Na, mi az Mira? Még sem utálsz annyira? - ezt az arrogáns, gúnyos hangot bárhol felismertem volna. J-Hope.

- Te meg-

- Sss! Ne keltsd fel az egész kórházat. - tapasztotta tenyerét a számra, ezzel belém fojtva a feltörni készülő üvöltést - Most pedig hagyd, hogy emlékeztesselek az irántam való érzelmeidre.

Folytatta a dolgot ott ahol abbahagyta. Szabad kezével megragadta a ruhám szélét és felgyűrte egészen a hasamig. Szétfeszítette lábaimat, s közéjük térdelt, megakadályozva, hogy összezárjam őket. Forró csókokkal lepte el a combom belső oldalát pont, mint legutóbb. Ujjaival végig simított a szeméremdombomon. Akaratomon kívül egy jóleső sóhaj hagyta el a számat.

- Ejnye, Mira! - egyre intenzívebben dörzsölte nőiességemet.

- Hagyj békén! - a hirtelen felismeréstől vezényelve ficánkolni kezdtem, de Hope erősen szorított és nem engedett.

- Maradj csendben! Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Igen! - végre sikerült kirántanom a kezemet, így lelöktem magamról a fiút, s a kijárathoz rohantam.

Még egy lépést sem tehettem, mert Hope megragadta a csuklómat, visszarántott és maga alá tepert. Zsebéből előhúzta az ismerő bilincset, s kezeimet az ágyrúdjához erősítette. Tenyerét szorosan a számra tapasztotta, így hiába kiabáltam senki sem hallotta meg. A hálóingemmel most nem vacakolt egyszerűen kettészakította. Perverz vigyor kúszott az arcára.

- Azóta sem nőttek semmit. De nem baj. - megnyalta ajkait - Most beérem ennyivel.

Szabad kezével kikapcsolta a melltartómat, mivel pánt nélküli volt könnyedén levette rólam, s lehajította a földre. Szemeivel végig pásztázta, majd megmarkolta fedetlen melleimet.

A könnyek eláztatták az arcom. Nem csak a megaláztatottságtól, hanem magától a ténytől is, hogy éppen J-Hope műveli ezt velem. Az a J-Hope, aki kihasznált, elhitette velem, hogy érez irántam valamit, utána meg a szemem láttára csókolt meg valaki mást. Az a J-Hope, aki azt mondta nem akar többé látni és elküldött. Most pedig mindezek ellenére meg akar...erőszakolni.

A fiút még a zokogásom sem hatotta meg. Szüntelenül masszírozta melleimet, néha erősebben megmarkolta, majd minden jel nélkül elengedte őket, s érdes nyelvével ingerelte tovább a bimbóimat. Keze lentebbi tájakra vándorolt. Ujját lassan végighúzta nyílásomon, majd egyre többször, s intenzívebben ismételte meg ezt a mozdulatot. Közben szájával továbbra is a melleimre tapadt.

Hirtelen eltávolodott tőlem, de csak annyira, hogy a pólójától megszabadítsa magát, majd a ruha segítségével bekötözte a számat, s tovább folytatta ezúttal két kézzel az izgatásomat. Csókolgatta testemet ahol csak érte, tenyerével a melleimet markolta, meredező férfiasságát hozzám nyomta és odalent tovább munkálkodott. Szégyellem beismerni, de sikerült neki. Diadalittas vigyorral a képén emelte fel ujjait, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Csak nem felizgultál cica?

Próbáltam kiabálni, sikoltani, hogy eresszen el, de az anyagon keresztül, csak a halk nyöszörgésem jutott át.

- Tessék? - vonta fel a szemöldökét - Nem értettelek tisztán. Azt szeretnéd, hogy csináljam?

Eszeveszettül ráztam a fejemet, ám teljesen figyelmen kívül hagyta. Erős fájdalom hasított az alfelembe. Két ujjával tövig belém hatolt, s kíméletlenül mozgatta bennem őket. Zokogtam, könyörögtem, mind hiába.

Hirtelen kinyílt a kórterem ajtaja, s egy kerekesszéket toló alak lépett be rajta. Hope azonnal félbehagyott mindent, kikötözte a számat, felkapta magára a pólóját, betakart a takaróval, leült az ágyam mellé tolt székre, s úgy tett mintha mi sem történt volna.

- Lia szemszöge –

Suga végigtolt a kórház üres folyosóin, majd váratlanul megtorpant egy lépcső előtt, s furcsa arckifejezéssel nézett végig rajtam.

- Hogy vihetnélek fel? – kérdezte szerintem inkább csak saját magától.

Habozott egy darabig, végül a karjaiba vett és úgy indultunk fel. Fejemet izmos mellkasára hajtottam, hallottam szívverését, s éreztem bőrének melegségét. Bizsergés járta át az egész testemet. Arcomat egy pillanat alatt elöntötte a pír. Suga furcsa dolgokat vált ki belőlem. Nem elég, hogyha a közelemben van nincs egy értelmes gondolatom se, most már a puszta érintésétől elvörösödök.

Egyik kezével elengedett, de csak addig, míg kinyitotta az ajtót. Amint kilépett rajta megcsapott a hűs tavaszi szellő. Belekapott a hajamba, s meglengette hosszú sötét fürtjeimet. Az eget egyetlen felhő sem takarta, így a hold fénye bevilágította az egész éjszakai égboltot. A csillagok szinte ragyogtak. Gyönyörű látványt nyújtott.

Suga kisétált a tető szélére, óvatosan lerakott a földre, mellém ült, majd kezeit a derekamra helyezte, s az ölébe húzott. A lepkék azonnal táncra perdültek a gyomromban. A fiú a vállamra hajtotta a fejét, s karjait körém fonta. A szívverésem még gyorsabb fokozatra váltott. Azt hittem, ott helyben elájulok. Próbáltam másra terelni a gondolataimat, de nem sikerült. Folyamatosan Suga járt a fejemben. Élveztem minden egyes percet, amit vele eltöltöttem.

- Fázol? – suttogta a fülembe.

- Dehogy. – füllentettem, ám a következő pillanatban már szinte vacogtam.

- Látom – éreztem, ahogy mocorog alattam - , de azért ezt vedd fel magadra. – terítette a hátamra pulcsiját.

- Köszönöm. – motyogtam, mire Suga még szorosabban ölelt át.

- Megpróbálok minden nap bejönni hozzád. Azt szeretném, ha boldog lennél. Hisz ki tudja, hogy – elhallgatott, s tekintetét az égre szegezte.

- Meddig élek még. – fejeztem be helyette.

Egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcomon, s Suga karján ért földet. A fiú hüvelykujjával megtörölte könnyes szemeimet, felállt a földről, ismét a karjaiba vett, s adott egy forró csókot a homlokomra.

- Nem hagyom, hogy meghalj!. – a semmibe meredt, de tekintete elszánt volt.

- Én – nem tudtam mit felelni erre. Legszívesebben bőgtem volna örömömben és bánatomban is egyszerre. Sok-sok idő után ő az egyetlen, aki megdobogtatta a szívemet, s könnyeket csalt a szemembe.

- Nem mondj semmit! – mosolyodott el – Gyere, menjünk vissza a kórterembe mielőtt észreveszik, hogy eltűntél!

- Suga szemszöge –

Mikor fent ültünk a tetőn minden tökéletes volt. Lia, az elragadó mosolya és a ragyogó égbolt. Ott és akkor, nem sokon múlt, hogy meg ne csókoljam a lányt. Vissza kellett fognom magam, hisz alig ismerjük még egymást.

Bármennyire is akartam nem maradhattam vele tovább. A betegeknek alvásra van szüksége, ezért kénytelen voltam félbeszakítani ezt a gyönyörű éjszakát, és visszavinni az ágyába.

Lia egész úton szótlanul feküdt a karjaimban. Szemei a fáradtságtól le-lecsukódtak, ezért még jobban sietnem kellett.

A lépcső aljához érve áttettem Lia-t a tolószékbe, így gyorsabban haladtam. Hang nélkül nyitottam be a szoba ajtaján, s amint beléptem, megtorpantam.

J-Hope csapzottan és feszülten ült Mira ágya mellett, egyik keze a lányt teljesen befedő takaró alatt nyugodott. Érdekes arckifejezéssel nézett végig rajtam.

- Szia, Suga. Mi járatban? – nagyon gyanús angyali vigyorral fürkészett.

- Ezt én is kérdezhetném. Mit keresel te itt? Tudtommal épp nem vagy jóban Mira-val. – óvatosan, feltűnésmentesen közeledtem Hope felé. Kíváncsi voltam mi áll a különös viselkedése mögött.

- Suga – halk, rekedt hangon kiáltott mögülem Lia – Fáj! Hívd az orvost!

Megpördültem a tengelyemen és egyből rohantam a recepcióra. Már nem is érdekelt J-Hope. Lia egészsége fontosabb annál.

Az orvos ellátta Lia-t, majd hozzám fordult.

- Lia fulladásos rohamainak legtöbbször a hideg levegő az oka. Nem tudod véletlenül, hogy járt e kint a kisasszony? – felelősségre vonó hangjából, egyből rájöttem, hogy engem gyanúsít.

- Sajnálom uram, de nem tudok ilyesmiről. – füllentettem.

- Értem. Mindenesetre megkérném az urakat – nézett a még mindig Mira ágyánál üldögélő fiúra - , hogy hagyják el a kórtermet. Holnap ismét bejöhetnek látogatóba.

J-Hope feltápászkodott a székről és intett nekem is, hogy kövessem.

- Mira szemszöge –

A takaró alatt alig kaptam levegőt, főleg úgy, hogy Hope még rá is szorította tenyerét a számra. Suga hangját tisztán és érthetően hallottam. Mit keres ő itt ilyenkor? Nem érdekel. Minden hálám az övé. Ha ő nem nyit be ki tudja mi történt volna. Még belegondolni is rémes volt.

- Suga. Fáj! Hívd az orvost! – Lia hangjára vergődni kezdtem. Mit történt vele?

Nagy nehezen sikerült megszabadítanom magamat Hope kezétől és felülni, ám a fiú azonnal megragadt a hajamat, visszarántott magához, s a fülembe suttogott.

- Ha nem akarod, hogy a kicsi barátnődnek, netán Lia-nak baja essen – megnyalta az arcomat – nem beszélsz senkinek a kis kalandunkról.

Búcsúzóul még erőszakosan megcsókolt, nyelvével befurakodott a számba, érzékszervével simogatta, dörzsölte az enyémet, majd elvált tőlem, és mint aki jól végezte dolgát elterült a műanyag széken.

Leírhatatlanul utáltam. Ha mondjuk ezt, mielőtt elküldött, átvert és kihasznált teszi meg talán még élveztem is volna. De így? Undorodtam tőle. Jobban, mint eddig valaha. 

17.rész

- JiNa szemszöge -

J-Hope jó ideje elment, hogy megkeresse Mira-t, de még mindig nem ért vissza. Távozása után a szobában tartózkodók hallgatásba burkolóztak, s egyhelyben ültek maguk elé meredve. Egyedül V járkált (inkább táncolt) össze-vissza megállás nélkül. Követtem tekintetemmel a fiú minden egyes mozdulatát, a szemem már kezdett begolyózni, mikor Hope váratlanul benyitott az ajtón. Arcán valami furcsa bűntudatra emlékeztető dolog tükröződött.

Kihagyott egy ütemet a szívverésem. Nem! Mira nem halhatott meg! Azt nem!

- Sajnálom. Az én hibám. - suttogta alig hallhatóan.

- Tessék?! Azt akarod mondani, hogy-

- Igen! Meghalt! Azok a rohadt dögök felfalták! - vágott közbe.

Szívembe éktelen fájdalom hasított. Mintha kitéptek volna egy darabot belőle. Éreztem, ahogy megerednek a könnycseppek, s patakokban folynak le az arcomon. A látásom elhomályosult, mint minden más is, ami körülöttem zajlott. A srácok értetlenkedő kiabálása sem jutott el a tudatomig. Minden érzékszervem leállt. Egyedül a belül mardosó kínt éreztem, de azt túlságosan jól.

Az egész az én hibám volt. Ha nem iszok, és végig Mira mellett maradok, talán meg sem történik mind ez.

Kábulatomból Jungkook szoros ölelése ébresztett fel.

- Ne okold magad. Nyugodj meg. - mintha olvasott volna a gondolataimban.

Még jobban magához húzott. Kezével szüntelenül simogatta a hátamat, arcát a hajamba fúrta, s ott szuszogott. Óvatosan átkaroltam a fiú derekát és a pólójába temetkezve folytattam tovább a zokogást. Nem akartam feldolgozni a tényt, hogy Mira nincs többé. A csapat nagy része elfogadta Mira halálát, egyedül Hope és én tartózkodtunk tőle. Az a lány, akit ismerek, kemény, kitartó és nem hal meg holmi mászkáló hullák miatt.

Az idő hihetetlen lassúsággal telt. A percek óráknak tűntek, s az órák napoknak. Felálltam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de abban a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja és egy szemüveges, égnek meredő, fekete hajú fiú lépett be rajta.

Rap Monster. Nagyon régen láttam utoljára. Azt sem tudtam hova ment el aznap, mikor megmentettek minket. Azóta egy szót se hallottam felőle.

Most sietős léptekkel haladt J-Hope felé, megtorpant a fiútól mindössze egy lépésnyire, majd meglendítette öklét és telibe találta Hope képét.

- Te teljesen hülye vagy?! Hogy lehet valaki egy akkora pöcs, mint te?! - üvöltötte a tőle megszokott mély hangján.

Először nem értettem mire céloz, ám viszonylag hamar rájöttem, Mira-ra gondolt. De ő mégis honnan tud róla? Nem volt itt, mikor J-Hope elmondta a szörnyű hírt.

- Igen. Igazad van. - sütötte le a szemét Hope a földről feltápászkodva, mert az ütés erejétől hátraesett.

- Ennyi?! Itt itatjátok az egereket?! Másra nem vagytok képesek?!

- Mit kéne még tennünk? Meghalt. - Jimin félénken válaszolt Rap Mon-nak, hisz azért még mindig tartott a sráctól.

- Meghalt? - kacagott fel hangosan a szemüveges fiú - Ha rajtatok múlt volna, akkor biztos.

- Ezt hogy érted? - kerekedett el a szemem.

- Ott fekszik a városszéli kórházban, már stabil az állapota, de nem sokon múlt az élete. - vetett egy megvető pillantást J-Hope-ra, majd a szekrényhez sétált és kivett belőle pár szendvicset. - Most megyek vissza hozzá - felemelte a kezében tartott zsemlét - kajával, mert éhes.

Mindenki lefagyott. Kellett egy kis idő mire eljutott a tudatunkig, amit mondott. A fiúk velem együtt futásnak eredtek, nekem fogalmam se volt róla merre kell mennem, így csak követtem őket. Hope leg elől futott, hihetetlen gyorsasággal.

Fülig ért a szám. Nem tudtam leplezni a boldogságom, de nem is akartam. Csak rohantam Mira-hoz.

- Mira szemszöge –

- Miért kellet a szívbajt hoznom rád? Te küldtél el! Emlékszel?! Azt mondtad nincs rám szükséged! Nem értelek! - vettem egy mély lélegzetet - Most akkor mégis mi van?! - kigördültek azok az átkozott könnycseppek.

- Én - nem tudta befejezni, mert időközben a többiek is megjöttek a kórterembe.

JiNa azonnal a nyakamba borult és sírásban tört fel.

- Azt hittem megha-haltál. - szipogta.

Átöleltem a vállát. Nagyon jól esett, hogy aggódott értem, de a tegnap esti túlzásba vitt ivása miatt még mindig haragszom rá. Sorban ültek le az ágyam mellé a fiúk is. Furcsa volt, hogy mind eljöttek csak miattam. Pedig néhány napja még kikötözve tartottak fogva minket a kollégiumban.

J-Hope arrébb araszolt, egészen addig, míg neki ment Hana-nak. A lány felkuncogott, s átkarolta volna a fiút, ha ő el nem húzódik.

- Lia szemszöge –

A mellettem fekvő lányhoz sorjában jöttek a látogatók. Nagyon boldognak tűnt. Végül is ki ne örülne annak, ha a barátai bejönnének hozzá, s a hogylétéről érdeklődnének. Számomra teljesen idegen ez a dolog. A szociális kapcsolataim sosem voltak valami fényesek és azzal, hogy kórházba kerültem megszakadt még az a kevés is.

Édesanyám belehalt a szülésbe, így apámmal éltem, aki mindig elfoglalt volt a munkája miatt, ám rám mindig szakított egy kis időt. De mióta diagnosztizálták a betegségem és kórházba kerültem, csak két hónaponta jár be hozzám mindössze egy-két órára.

Így ez a tömeg, ami összegyűlt a kicsi kórteremben nagyon rendkívüli a számomra. Örültem, mert végre nem kellett egyedül tengetnem a napjaimat, ám valamiért mégis kirekesztetnek éreztem magam.

- Te ki vagy? - a hang közvetlen mellőlem érkezett.

Ijedtemben felugrottam, majd óvatosan az illető felé fordultam, mikor megláttam a szemeim

elkerekedtek. Barna kócos haja kikandikált a sapkája alól, mosolygós sötét tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. Egy szó sem hagyta el a torkom.

- Milyen vörös lett valaki - nevetett fel.

Majd' elsüllyedtem szégyenemben. A takarót két szélénél fogva magamra rántottam. Nem akartam, hogy a fiú lássa a zavaromat.

- Hagyd már békén Lia-t, Suga! - kiabálta Mira a szomszédos ágyból.

- Á! Szóval Lia - tartott egy hosszú szünetet. Azt hittem nem fogja tovább folytatni a mondandóját, így kibújtam a paplan alól.

- Szép név - kacsintott rám.

Azzal a lendülettel húztam vissza magamra.

Délutánra mindenki elhagyta a kórtermünket és Mira is elaludt. Ismerős csend vette át a jókedvű nevetések helyét. Hallottam a saját légvételeimet is. Lehunytam a szemem, s a délelőtti srác arca jelent meg előttem. A nevetése, a pajkos mosolya és a lelkig hatoló mély tekintete. Még az emlékébe is beleborzongtam. Csak Suga járt a fejemben. Sejtelmem sincs, miért van rám ilyen hatással, hisz még csak egyszer láttam és akkor is kigúnyolt.

Váratlanul az ajtó nyikorogva kitárult, s egy alacsony fiú lépett be rajta. Valamit tartott a jobb kezében, de a szobánkban uralkodó sötétség miatt alig láttam, hogy mi az. Mira ágyához sétált és azt a bizonyos tárgyat a lány éjjeliszekrényére helyezte. Már épp elindult volna kifelé, mikor megtorpant mellettem. Először rám, majd a szekrényem tetején éktelenkedő elhervadt virágokkal teli vázára tekintett. Elvigyorodott. Nagyon ismerős volt.

Nem telt bele öt percbe, s az idegen ismét egy ugyanolyan dologgal tért vissza, mint amilyennel az előbb is, ám most nem Mira-hoz ment, hanem egyenes hozzám.

A szívverésem a háromszorosára gyorsult. A lemenő nap fénye megvilágította a fiú arcát, s tisztán láthatóvá váltak tőle a tökéletes vonásai.

- Gondoltam hozok neked újat. - nevetett és a hervadt helyére egy gyönyörű, friss és élénk színekkel tarkított csokrot tett.

Egy műanyag széket húzott az ágyam mellé, leült rá és rám mosolygott. Apró pillangók röpködtek a gyomromban. A fiú figyelmessége melegséggel töltött el. A saját apám sem képes nekem virágot hozni, még a születésnapom alkalmából se. Erre ez a vadidegen, kedves srác beállít eggyel, pedig senki nem kérte rá.

Bámultam hatalmasra nyílt szemekkel és egy "köszönöm"-öt sem tudtam kinyögni.

- Nem vagy valami beszédes – biggyesztette le az ajkait.

- De! Én szoktam beszélni…elég sokat – próbáltam felülni, de elég nehezen ment. Suga hirtelen benyúlt a hátam alá és felsegített – Csak hát…most egy kicsit furcsa nekem ez a helyzet.

- Milyen helyzet? – Suga szemöldöke felszaladt a homlokáig.

- Régen volt társaságom.

- Hogy-hogy? – elhallgatott, majd szemeit mélyen az enyémbe fúrta – Miért vagy kórházban?

Mira-nak simán mertem mesélni az életemről, ám ez a fiú valamiért más. Előtte minden egyes szavamat meg kell fontolnom.

Végig gondoltam a mondandómat, majd belekezdtem. Suga szótlanul próbálta befogadni a rengeteg új információt. Néha bólogatott, jelezvén érti, amit mondok.

Mikor a történetem végére értem Suga felpattant és kirohant a kórteremből.

Pár perc múlva egy kerekesszékkel tért vissza. Az ágy végéhez tolta, meg sem várva a reakciómat kitakart, kezeit alám csúsztatta, felemelt a matracról és óvatosan a tolószékbe helyezett.

- Kirándulunk egyet.