9.rész

- Mira szemszöge -

Gyorsan mozgott alattam valami. Izmos kezek tartottak. A hideg szél az arcomba vágott. Halk kiáltásokat hallottam minden felől. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, vagy csak álmodom. Lassan felnyitottam pilláimat. Alig láttam valamit. Minden nagyon homályos volt körülöttem. Megráztam fejemet, hogy kicsit jobban magamhoz térjek. Kitisztult a látásom.

Rap Monster karjaiban tartott, s gyors sebességgel rohant velem. Mellettünk a többi srác futott. J-Hope hátán megláttam JiNa-t is. Valami világító dolgot hajított maga mögé. Hátra pillantottam.

Rengeteg zombi üldözött minket, azonban a barátnőm által eldobott tárgyból iszonyatos hangerővel üvölteni kezdett a zene. A szörnyek azonnal a hang forrására vetették magukat. Lemaradtak. Így mi gond nélkül elmenekülhettünk.

Felnéztem Monster-re. Nagyon idegesnek tűnt. Arc izmai megfeszültek, még a veszély elmúlása után is.

Na de várjunk csak! Hogy kerültek ők egyáltalán ide?! Az utolsó emlékem az volt, mikor a barlangban JiNa elmesélte mi történt vele. Most meg. Rap Monster a karjaiban tart. Az a Rap Monster, aki már egyszer majdnem megölt. Ijedten mellkason vágtam, mire elejtett, s hangos puffanással földet értem.

- Te meg mi a szart csinálsz?! - üvöltött rám Mon.

- Ne érj hozzám! És ti meg mit kerestek itt?!

- Ha nem zavar épp megmentettünk, te hálátlan ribanc. - lépett mellénk Hope JiNa-val a hátán.

Nyeltem egy nagyot, s félve pillantottam fel a fiúra. Érzelem mentes arcától felállt a szőr a hátamon. Nem terveztem találkozni vele, a TÖRTÉNTEK után.

Rap Monster mit sem törődve J-Hope-al, a hátára kapott, s elindult a kollégium bejárata felé. A romos aula kellős közepén levágott a padlóra. Remegve ültem fel. Még mindig sajogtak a zombik által okozott sérüléseim. Nem sokkal később JiNa is csatlakozott hozzám.

- Akkor osztozkodjunk! - adta ki a parancsot a többi srácnak.

- Soha! - kiáltottam - Nem választhattok szét bennünket újra!

- Ó, dehogynem! - vigyorodott el Mon.

- Ne tedd! - szállt be a szócsatába barátnőm is.

- Ha nem teszem, akkor ismét csak verekedés lenne belőle. És olyan nincs, hogy egyszerre mindkettőnknél legyetek!

- Éppen ez az! Mi értelme van annak, hogy külön vagytok?! Most is összefogtatok! Remek csapatot alkotnátok együtt. - JiNa szavaira Rap Mon arca kicsit ellágyult - Felejtsétek el a múlt béli sérelmeket. Az csak egy véletlen baleset volt.

- Hogy mi?! - csattant fel Monster - Te honnan tudsz erről?!

Nagyot nyeltem. Tehát nem lett volna szabad tudnunk ezekről a dolgokról, de Kook mégis elmondta barátnőmnek.

- Én... - JiNa habozott.

- Azt kérdeztem honnan tudsz erről?! - fenyegető léptekkel közeledett felé.

- Tőlem. - Kook teljesen higgadt hangon szólalt meg.

- Hogy micsoda?! - Rap Monster arcán kidagadtak az erek. Vészjósló gyorsasággal iramodott a fiatal srác felé. Meglendítette öklét, s Kook fejét célozta meg vele. Rossz helyre talált. Az ütés ugyanis Jungkook helyett JiNa-t érte. Barátnőm a fiú elé ugrott, hogy megvédje Monster-től, így azonban saját magában okozott kárt. Felegyenesedett, s mereven Rap Mon rémült szemébe nézett.

- Tudom, mit érzel. Nem kell magadat okolnod a történtekért. Te nem tehetsz róla. - körbenézett a fiúkon - Megértem a haragotokat. Minden jogotok megvan ahhoz, hogy utáljátok Monster-éket. De! Egy véletlen baleset miatt lehet valaki a halálos ellenségünk?! Nem! Ti sem gondolhatjátok ezt komolyan! - JiNa sírva fakadt. Alig állt a lábán, de nem adta fel. - Meghalt. Ezen már nem lehet változtatni. Rap Monster tette. Szándékosan?! Nem! Kérlek, értsétek, már meg amit mondani akarok!

 Rap Monster gyors pillantást váltott J-Hope-al. Majd szólásra nyitotta a száját.

- Rendben. Kössünk fegyverszünetet. - előzte meg Monster-t Hope.

JiNa arcán egy halvány mosoly jelent meg.

- Köszönöm. - letörölte könnyeit, majd felsegített a földről.

- Én ebbe nem egyeztem bele! - kiáltotta Rap Mon.

- Szerintem jó ötlet. - lépett barátnőm mellé Jungkook.

- Most az egyszer igaza van Kook-nak! - szállt csatába Jin is.

- Elég lesz Mon, eleget vitáztunk. Ideje lezárni a múltat! - adta meg a végszót Suga.

Rap Monster bosszús tekintettel nézett körbe a teremben tartózkodókon. Sarkon fordult, s beviharzott az egyik régi tanterembe.

- Nem kéne utána menni? - kérdeztem halkan.

- Menj, ha akarsz! - horkant fel Hope - Én meg addig megvárlak itt kint. Siess! Nem szeretném itt tölteni az éjszaka többi részét.

- Mi addig a szobában várunk. - ragadta meg JiNa karját Kook, majd elindult a lépcső felé.

- A mi területünkre menjetek, ott több a hely! - szólt Jungkook-ék után J-Hope.

Lassan mindenki elhagyta az aulát, így kettesben maradtam Hope-al, amit a lehető legkevésbé sem vártam.

- Akkor én bemegyek. - mutattam az ajtóra, amin Rap Mon pár perce berontott. A fiú gúnyos mosollyal nézett végig rajtam.

- Még lesznek következményei a tettednek. - végignyalt ajkain, majd intett, hogy mehetek. Nem mertem belegondolni se, hogy mi járhat a mocskos fantáziájában. Inkább gyorsan lenyomtam a kilincset.

Rap Monster az ablak előtt állt, s kifelé bámult a sötétségbe. Lassú léptekkel közeledtem hozzá.

- Rap Monster? Sajnálom a dolgokat. Én is tudom mi történt. JiNa elmondta. Ne emészd magad. Gyere! Már mindenki felment és - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Monster megfordult, megragadta vállamat, s közelebb húzott magához.

- Tudod, a barátnődnek teljesen igaza van, de ezt nem tudtam beismerni mindenki - habozott - főleg J-Hope előtt. Túl makacs vagyok. Ebből gyakran származnak kisebb nagyobb összetűzéseim másokkal. - elhallgatott -Sajnálom, hogy bántottalak titeket. Kérlek mondd el ezt a barátnődnek is. Megbántam, amit tettem. Bocsássatok meg. Nem tudom mi ütött belém. A lányokat általában nem szoktam bántani. De ti, főleg te valahogy mások vagytok.

- Akkor - kezdtem volna, de ismét belém fojtotta a szavakat.

- Aznap este, mikor betévedtetek éreztem valamit. Amikor először megláttalak. - szája vészesen közeledett az enyémhez. El akartam rántani a fejem, de két kezével megragadta, s erősen tartotta. Mozdítani sem bírtam. Húsos ajkait számra tapasztotta. Erőszakosan furakodott be nyelvével nyílásomba. Nedves izmainkat összedörzsölte. Undorító volt. Kezemmel megpróbáltam ellökni magamat tőle, de hiába. Sokkal erősebb nálam.

Az ajtó nyikorgására mindketten odakaptuk tekintetünket. J-Hope állt a bejáratnál, gyilkos kifejezéssel az arcán. Rap Monster ezt látva még jobban elmélyítette a csókunkat. Harapdálta, s nyelvével nyaldosta ajkaimat. Eszeveszettül ütni kezdtem mellkasát, mire elengedett, s felnevetett.

 Ekkor J-Hope már nem tartózkodott a szobában.

- Jobban csókolok, mint Hope, nem igaz? - perverz vigyorral fürkészett.

- Mi? Te meg honnan tudsz - hangosan felkacagott.

- Akkor jól gondoltam. - még mindig rajtam nevetett.

Egyszerűen nem bírtam tovább elviselni a megaláztatottságot. Öklömet meglendítettem, s pontosan eltaláltam Rap Monster képét. Feje az ütésem erejétől enyhén oldalra billent.

- Igen. Ezt megérdemeltem. - megragadta karomat, s kihúzott a teremből. Nem erre a reakcióra számítottam. Azt hittem üvölteni, netán megverni fog, de nem.

Hamar felértünk J-Hope-ék szobájába. A fiúk már ellátták JiNa sérüléseit, s kikötözték régi helyére.

- Jin! Lásd el őt is! - lökött a földre. Hirtelen személyiség változásától meglepődtem.

- Rendben. - a barnahajú srác kötésekkel a kezében odaült mellém - Te is hallottad a történetünket?

- JiNa elmesélte...

- Gondoltam. - mosolyodott el.

Óvatosan bekötözte sebeimet, majd kezembe nyomott egy jókora szendvicset.

- Elég éhes lehetsz, hisz már egy ideje nem ettél semmit. - bíztatóan rám mosolygott. Nem haboztam. Hihetetlen gyorsasággal faltam fel az ételt.

- Köszi. - furcsa volt köszönetet mondanom neki. Eddig csak bántottak, vagy épp megaláztak. Most meg kedvesek velünk. Teljesen összezavarodtam. Ekkor Suga lépett mellém, megfogta karomat, odahúzott a már jól ismert emeletes ágy lábához, s szorosan odarögzítette csuklóimat.

- Sajnálom, de nem bízunk bennetek a szökési kísérletetek után.

A fiúk szép sorjában lefeküdtek. De nekem nem jött álom a szememre. Folyamatosan az járt a fejemben, ami nem rég történ köztem és Rap Mon közt, J-Hope fájdalmas arckifejezése, mikor meglátott bennünket. Rajtam kívül már mindenki aludt.

Csendben figyeltem JiNa-t. Ő is édesen pihent. 

Hirtelen erős kéz tapadt a számra, s egy szikszalagot ragasztott rá. Rémülten tekintettem fel az idegenre...

8.rész

Eközben.

- Jungkook szemszöge –

Nem hiszem el, hogy átvertek!

Mérgesen vonultam a folyosón, utam egyenesen a szobánkba vezetett. Rap Monster-ék már ott vártak.

- Hol vannak? – szűrte a fogai közt Mon. Sejtettem, hogy ez lesz az első kérdése. Elmondtam neki mindent, amit tudtam. J-Hope-ról, és a csajokról.

- Most azonnal odamegyünk! – jelentette ki, s már el is hagyta a szobát. Csendben követtük. Iszonyat dühösnek tűnt. Ilyenkor a legjobb, ha elkerüli őt az ember.

Hamar odaértünk Hope-ék területére. Monster azonnal berontott. Vicces látvány fogadta.

- Te meg mi a szart csinálsz? – kérdezte Mon nagy röhögés közepette.

J-Hope póló nélkül és kigombolt gatyával feküdt kikötözve az ágyhoz. Senki sem bírta nevetés nélkül.

- Most már abba lehet hagyni! – üvöltött ránk, de nem igazán tudtuk komolyan venni ebben a helyzetben.

Mikor végre abbahagytuk a vihogást, Jin eloldozta, majd V-vel együtt felsegítette Hope-ot az ágyról. Kezét hátraszorították és térdelő helyzetbe lenyomták a földre a félmeztelen srácot.

- Hol van? – tette fel ugyan azt a kérdést a vezetőnk J-Hope-nak.

- Átvert és lelépett. – Hope arcán látszott a megaláztatás és a gyűlölet. Képzelem mit csinálhatott vele a csaj. Még a gondolatától is röhögni támadt kedvem.

Ebben a pillanatban két srác rontott be a szobába.

- J-Hope! A zombik! Elvitték – tartott egy kis szünetet Suga míg levegőt vett – a lányokat!

- Micsoda?! – csattant föl Rap Mon.

- Ti meg – kezdte volna az érkező Jimin mikor észrevette, hogy Hope nem egyedül van, de közbevágtam.

- Meg kell mentenünk őket! – a kijelentésemre mindenki rám nézett. – És ennek az egyetlen módja az, ha összefogunk! – hangom határozottabb volt, mint gondoltam.

A teremben néma csönd keletkezett. Mindenki hallgatott. Pár kínos perc után azonban Monster megszólalt.

- Csak most az egyszer és csak a lányok miatt!

Fellélegeztem, ahogy a szobában szinte mindenki más is rajtam kívül.

- És mégis, hogy gondoltad? – vonta fel a szemöldökét a még mindig félmeztelen Hope.

- Először vegyél fel magadra valamit, mert röhejesen nézel ki. – nevettem – Másodszor pedig kell egy terv. – Jin-re pillantottam, mert köztudottan híres az eszéről.

V-ék elengedték Hope-ot aki azonnal felkapta magára pólóját. Jin pedig gondolkozóba esett.

- Hova vitték őket? – nézett Suga-ra.

- A barlangjukba. Nagy mázli, hogy épp ott járőröztünk Jimin-el. – merengett el a srác.

- Ebben az esetben lenne is egy ötletem. – körbepillantott, s mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki rá figyel, belekezdet. – Két csoportra oszlunk. Míg az egyik csapat lefoglalja a zombikat, addig a másik kihozza a lányokat. – megállt – Mindenki érti eddig?

Bólintottunk.

- Amint a második csoport végzett jelt adnak az elsőnek, mire ők abba hagyják a harcot és elfutnak a másik csapattal együtt.

- És akkor mi van, ha utánunk jönnek? – akadékoskodott J-Hope. Kezdet elegem lenni a srácból, mindenbe beleköt.

- Akkor szarrá lőjük őket. – jelentettem ki teljesen higgadtan, de a srácokat láthatóan meglepte a dolog.

- Honnan szerzel te fegyvereket? – méregetett Rap Mon.

- Apám a rendőrségnél dolgozott. – hirtelen eszembe jutott minden. A szüleim, a haláluk és a zombik. Gyorsan elhessegettem a gondolatát is.– A főépület is a robbanás hatókörén belül van, ha jól emlékszem. Ott találhatunk pár régi fegyvert meg egyéb hasznos dolgot.

Vezetőnk szeme felcsillant.

- Azonnal szerezzük meg őket! Kook miért nem szóltál erről előbb? Ha lenne stukkerünk simán elintézhetnénk bárkit!

- Na, látod! Pont ezért! Nem akarom, hogy még több vér száradjon a kezünkön! – a kelleténél talán kicsivel hangosabb voltam, mint terveztem.

Rap Monster arca elkomorult.

- Menjünk! – adta ki az utasítás, s mindenki követte.

Rap Monster határozott léptekkel haladt. Nagyon fellelkesült a fegyverek miatt. Előrefutottam mellé. - Várj már egy kicsit! - lihegtem - Még a csapatokat sem beszéltük meg.

- Az részletkérdése. - tartotta a tempót.

- De - nem tudtam befejezni, mert félbeszakított.

- Semmi de. Haladjunk!

Csendben loholtam utána tovább. Ilyen sebességgel hamar kiértünk az épületből. Az idő lehűlt, ezért összébb húztam magamon a pulóvert és úgy folytattam az utat. Az eget egyetlen felhő sem takarta, így a holdfényében tökéletesen láttunk. Viszonylag könnyen megtaláltuk a régi rendőrség főépületét. Rap Mon nem cicózott, azonnal berontott az ajtón. Ez az épület is ugyan olyan ramaty állapotban volt, mint a többi. A falak omladoztak, szinte minden berendezés megrongálódott és az üvegeket is betörték. A földön eldobált iratok, papírok hevertek. Átlépdeltük őket, s egyenesen egy hatalmas szekrényhez igyekeztünk. Nem csalódtunk. Különböző fegyverek tömkelegére bukkantunk. Megragadtunk amennyit csak bírtunk, ám Hope egy bilinccsel szemezett.

- Minek az neked? - akadékoskodott vele Suga.

- Ha megmentettem azt a kétszínű cafkát még hasznomra lesz. - vigyorodott el J-Hope.

- Te hülye vagy. - röhögött Mon - De jó ötlet!

Teljesen felfegyverkezve hagytuk el a helyet. A zombik barlangjához egy kitaposott ösvényen vezetett az út, mivel gyakran mentünk oda járőrözni. Síri csendben araszoltunk egyre közelebb, és közelebb. Szinte már hallani lehetett a hörgésüket, ami leginkább egy veszett kutya morgására emlékeztetett. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, de most nem tehettem. Két lány élete függ tőlem. Ki tudja ebben a pillanatban is milyen borzalmakat kell átélniük.

- JiNa szemszöge –

Nagyon megrémültem mikor Mira elájult. Hiába kiabáltam, nem kelt fel. Szegény rengeteg vért veszített. Nem is csoda, hogy eszméletét vesztette. Lemondtam a felébresztéséről, a helyett inkább a lényeket kezdtem tanulmányozni. Teljesen emberszerűen viselkedtek. A tűz körül elszórtan helyezkedtek el és valami beszélgetés félét folytattak.

Hatalmas dörrenésre figyeltem fel. A hang hatására a szörnyek kiözönlöttek a barlangból és egyedül maradtunk. Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. A következő pillanatban három alak jelent meg a barlang bejáratánál. Gyors léptekkel közeledtek felénk Rap Monster-el az élükön. Jungkook és J-Hope kicsivel lemaradva siettek hozzánk. Most az egyszer kivételesen örültem nekik. Egy halvány mosolyt ejtettem, ám hamar eltűnt az arcomról, mikor megláttam bosszús tekintetüket. Rap Mon zsebébe csúsztatta pisztolyát, majd egy kés segítségével eloldozott bennünket. Megragadta Mira-t és a vállára kapta. Hope engem is felemelt.

- Nagyon rossz ötlet volt lelépnetek. - mondta Kook, s elindultak velünk kifelé.

- Sajnálom. Már beláttam, hogy hibáztunk. - hangom megremegett. Örültem, mert végre megszabadultunk a zombiktól, de közben ott motoszkált bennem a fiúktól való félelmem is.

- Sajnálhatod is! - szűrte a fogai közt Monster.

Csendben figyeltem tovább. Egy árnyékot fedeztem fel ami...Egyre csak közeledett. Összeszűkítettem a szememet, hogy jobban lássak. Az árny egyenesen felénk tartott. Kirajzolódott előttem a zombi, már épp sikítani készültem, de Jungkook-nak is feltűnt és gyorsan kapcsolt. Rávetette magát a szörnyre, majd a fegyvere segítségével agyon lőtte.

- Siessünk! - pattant fel, s a kijárat felé iramodott. 

Kint Rap Mon intett a többieknek, hogy kövessék. Jin, V, Suga és Jimin futásnak eredtek utánunk. Sajnos a zombik is. A fiúk pisztolyaik segítségével leszedtek párat belőlük, de még így is rengetegen voltak. A töltények pedig igen csak fogytak. A srácok kétségbeesetten gyorsabb tempóra kapcsoltak. Hirtelen ötlettől vezényelve előkaptam telefonomat. Az egyenlegem lemerült, így hívásra alkalmatlan, viszont zene van rajta. Ha jól sejtettem a szörnyek tudattal rendelkeznek.

Elhajítottam a készüléket, melyből iszonyatos hangerővel bömbölni kezdett a rock. A zombik ráharaptak a horogra. Mindegyik a telefonomat vette célba. Sikerült. A fiúk tapsoltak, s füttyögtek.

- Szép volt JiNa! - mosolygott rám édesen Kook - Bár a zenei ízlésed borzasztó.

7.rész

Kipattantak pilláim. A napfénye a szemembe világított. Felpattantam, majd egyből az órámra pillantottam. Fél 12-t mutatott. El fogok késni! Azonnal futásnak eredtem volna, de a lábaimon ott díszelgett a tegnapi vaslánc és nem engedett három méternél tovább.

- Hova sietsz? – Jungkook közvetlen mögöttem állt. Megperdültem, hogy a szemébe nézhessek. – Csak nem a barátnődhöz? – kérdezte gúnyos hangon.

Furcsálltam is, hogy tegnap miért nem tűnt fel neki. Valahogy ki kell mentenem magam vagy lőttek az egész akciónak.

- Nem. Én csak – hirtelen megragadta a karomat, visszarángatott a matracig és leültetett.

- Hol van? – komoly tekintettel bámult.

- Nem tudom. J-Hope elrabolta. – füllentettem.

- Értem, akkor amint megérkeznek a többiek, visszalopjuk.

- Jungkook. – kezdetem halkan. Felvonta a szemöldökét. – Öm… szóval nekem most… vécéznem kell. – jelentettem ki, mire Kook elnevette magát.

- Tehát azért indultál. – még mindig röhögött – Nyugodtan szólhattál volna.

Leszedte rólam a láncokat és karomnál fogva kivezetett a szobából. Végig mentünk a folyosón, majd Kook megállt.

- Itt kint megvárlak. Siess! – mutatott egy korhadt ajtóra.

Beléptem rajta. Gyorsan bementem a mosdóba, de persze eszem ágában sem volt elintézni a dolgomat a vécén. Helyette inkább beálltam az ajtó mögé és vártam. Tíz perc elteltével Jungkook bekiáltott, de nem kapott választ ezért berontott. Egyenesen a fülkék felé rohant. Kaptam az alkalmon. Kibújtam az ajtó mögül és hang nélkül futásnak eredtem. Iszonyatosan sajogtak az alsóvégtagjaim. A sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen. Éreztem, hogy felszakadt a jobb lábamon lévő seb és a meleg vér eláztatja a rajta lévő kötést. De sikerült! Az ebédlő felé vettem az irányt.

Még hallottam, ahogy Kook szitkozódik, majd bevágja maga mögött az ajtót.

- Mira szemszöge –

Képen sütött a nap, mire azonnal kinyitottam a szemem. Körbenéztem. Suga és Jimin még nem tartózkodott a szobában. Megakadta szemem J-Hope-on. Mereven bámult rám.

- Nahát! – tettette a meglepettséget – Felkeltél?

Nem válaszoltam, csak felmordultam egy amolyan neked is jó reggelt stílusban. Rápillantottam a karórám digitális kijelzőjére. 11:50. El fogok késni! Száguldoztak a gondolatok a fejemben. Hogyan juthatnék ki a leggyorsabban? Nem maradt sok időm! Tíz perc! Gyorsan ki kellett találnom valamit. J-Hope-ról beszélünk. Nála csak egy dolog válik be. Hirtelen felindulásból megszólaltam.

- A múltkor említetted, azt a „kérsz még egy csókot” dolgot… - hangom elcsuklott, de J-Hope szeme felcsillant. Jó úton haladok. – Szóval én megfontoltam és…

Hope felpattant, közelhajolt az arcomhoz, majd elmosolyodott.

- És? – súgta a fülembe. Meg kell tennem! „Bármi áron!” Visszhangoztak JiNa szavai a fejemben.

Közelebb hajoltam Hope-hoz és megcsókoltam. Nem hagyhattam abba. Ez az egyetlen esélyem a szabadulásra. Rá kell valahogy vennem J-Hope-ot arra, hogy eloldozza a kezemet.

Visszacsókolt. Két kezével megfogta az arcomat, majd nyelvét átdugta a számba. Hatalmas köröket írt le benne, bejárta az egészet. Kihúzta göcsörtös érzékszervét és az ajkamat kezdte nyaldosni. Egyszerűen undorító volt. A srác egyre jobban felbátorodott, már nem csak nyalogatta, hanem harapdálta is a szám szélét. Elengedte az arcom, majd a pulóveremtől kezdett megszabadítani. Egy laza mozdulattal eloldozott, hogy le tudja húzni teljesen a kardigánom, ami alatt csak egy trikó volt rajtam. Vékony, hideg ujjaival végig cirógatta csupasz vállimat. Kirázott a hideg. Már közel járok a célhoz. Ha most elfutnék, valószínűleg simán elkapná a lábamat. Hirtelen remek ötletem támadt.

Megragadtam J-Hope pólójának alját arra kényszerítve a srácot, hogy felálljon. Lerántottam róla a feleslegessé vált ruhadarabot, majd ledöntöttem Hope-ot az ágyra. Kockás hasát fürkésztem. Pár percig haboztam. Várakozón rám pillantott. Még nem elég! Tennem kell valamit, hogy ne tudjon utánam futni.

Megfogtam a kezemről eltávolított kötelet és ráültem J-Hope csípőjére. Ujjai a derekamra vándoroltak. Megint hányingerem támadt. Nem hiszem el, hogy ilyet tettem. Óvatosan végig simítottam Hope kockás pocakján, majd izmos karjain és mikor végre elértem a csuklójához jó erősen hozzákötöttem az emeletes ágy vasrúdjához. Elmosolyodott. Úgy néz ki bevette. Kezeimet még utoljára végighúztam felsőtestén, majd eljutottam a kényes ponthoz. Gonosz vigyort ejtettem felé. Egyik kezemmel elkezdtem kigombolni nadrágját. J-Hope teljesen elhitte. Itt az alkalom! Lepattantam Hope-ról és a kijárat felé futottam. Még hallottam a döbbent hangját.

- Most mi van?

Mire felfogta a helyzetet már messze jártam.

Hamar az ebédlőhöz értem, ahol JiNa már várt rám.

- Na, végre Mira! Mi tartott ennyi ideig? – megragadta karomat, s kifelé kezdett húzni.

- Hát, elaludtam és utána nehezen tudtam elszabadulni. – ismét eszembe jutott J-Hope és az, amit tettem. Megborzongtam. Gyorsan kizártam fejemből még, csak a gondolatát is.

Nappal a jobb látási viszonyoknak köszönhetően, hamar kiértünk az épületből. Innen már csak a kivezető utat kellett megtalálnunk, a sárga szalagot mely alatt bejöttünk erre a rémes helyre.

Idő közben besötétedett, de a kiutat még mindig nem leltük. Jó messzire elfuthattunk aznap este. Az eget most is sötét felhők takarták. Jóformán az orrunk hegyéig sem láttunk el. A pulóverem nélkül ráadásul még fáztam is. A kopaszfák (Kora tavasszal, csak rügyeztek.) ágaiba a szél bele-bele kapott, vészjóslóan megmozgatva azokat. Ijesztő dejavu érzésem támadt. JiNa merev léptekkel haladt előttem, ezért igyekeztem felzárkózni gyors tempójához.

Lábam megakadt valamiben, s elestem. Feltápászkodtam, majd megszemléltem mi került az utamba. A holdfényben alig láttam, de ki tudtam venni, hogy egy kábelben botlottam meg.

- JiNa? – barátnőm megállt és hátrapillantott. – Mit keres itt egy vezeték? – emeltem fel.

- Honnan tudjam, de hol vagyunk? - kapkodta fejét JiNa. Valamiért nagyon félt. Én is rettegtem elég rendesen. Na, de ennyire. A legrosszabb, ami történhet velünk az, hogy a fiúk ránk találnak, ám abba nem halnánk bele. Talán.

Jobbnak láttuk, ha tovább megyünk. A földön egyre több huzal kígyózott, az ég kezdett kitisztulni. Melynek köszönhetően egész jól láttunk. Körülöttünk színes, lepusztult dodzsemek parkoltak, melyből arra következtettem, hogy egy vidámparkba tévedtünk.

Halk nesz csapta meg a fülemet. Oda kaptam a fejemet. Semmi.

- Biztos, csak a szél. – mondtam JiNa-nak, de inkább magamat akartam meggyőzni vele.

Ismét recsegést hallottam, ezúttal közelebbről. Ha a srácok megtalálnak nekünk végünk.

- Mira. El kell tűnnünk innen! – suttogta JiNa.

- Én is tudom, ha a fiúk

- Nem! Ez annál sokkal rosszabb! – vágott a szavamba – Bújj el az egyik dodzsemben! Most!

Nem kérdeztem semmit. Engedelmeskedtem az utasításának.

Alig fértem a járműbe, de sikerült magamat beletuszkolnom. Éreztem a szívem egyre hangosodó dobbanásait. Valaki ráhelyezte kezét a búvóhelyemre, majd megjelent az egész arca is. Hangosan felsikoltottam mire az a valami megragadta a karomat és kiráncigált a dodzsemből. A fejem nekivágódott a nyirkos talajnak. Ijedten nézetem körbe. Nem csak egy furcsa lény állt ott. Legalább hatan voltak, s JiNa-t is elkapták.

Gusztustalanul néztek ki. Kopaszbőrükön kidagadtak az erek, s olyan vékony volt a felső hámrétegük, hogy szinte látni lehetett hajszálerekkel gazdagon beszőtt izomzatukat.

A zombi hajamnál fogva vonszolni kezdett maga után. Iszonyatos fájdalommal járt. Éles kavicsok, faágak szúródtak belém szinte mindenhol, ezzel felszakítva bőrömet. Éreztem, ahogy az oldalamat is felhasítja valami és kicsordul meleg vérem. Próbáltam kiszabadítani hajamat a szörny szorításából, de hiába. Erősen tartott. Nem tudom mennyi idő telt el indulásunk óta. Talán tízperc, vagy egy fél óra? Nekem egy örökké valóságnak tűnt, míg végre megálltunk. Elengedett. Mindenem sajgott, ám erőt vettem magamon és felnéztem.

Egy barlangban ültünk. Néhány fáklya világította be az egészet. Rajtunk és a lényeken kívül semmi sem volt a helyen. Egyetlen ágy vagy egyéb bútor sem. Teljesen üresen állt.

Odacibáltak az egyik kőoszlophoz és egy kötéllel kikötöztek minket. Azt hittem meg akarnak ölni, majd felfalni holttestünket. Erre most kikötöznek? Nem fogom megvárni míg élve megesznek!

Eszeveszettül cibálni kezdtem a kezeimet, hátha attól meglazul a kötél. Csalódnom kellett. JiNa-ra néztem. Ekkor feltűnt valami. Barátnőm lábait és vállát kötések borították.

- JiNa. – suttogtam nehogy a zombik felfigyeljenek – Mi történt veled?

- Hosszú történet. – maga elé bámult és egy szót sem szólt.

- Most van elég időnk. – bíztatóan mosolyogtam rá.

- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá. – adta be a derekát.

Befejezte mondandóját és rám pillantott. Kellet egy kis idő mire feldolgoztam a dolgokat. JiNa-t ugyan ilyen zombik támadták meg tegnap este. Rap Mon ölte meg J-Hope-ék negyedik tagját? Nincs hova menniük és ezért tartózkodnak az iskolájukban. JiNa pozitív véleménnyel van Kook-ról? A rengeteg új információtól megfájdult a fejem.

Mármint, ezt hittem. Elködösült a tekintetem, a fejem majd széthasadt, s a környezet zajai nem jutottak el hozzám. Lassan elvesztettem az eszméletemet. Túl sok vért vesztettem.

6.rész

- JiNa szemszöge –

Mira-ék távozása után egyedül maradtam. Ültem és vártam Hope-ra. Előbb utóbb meg kell jönnie. Unalmamban Jungkook-ot kezdtem tanulmányozni. A fiú édesen aludt. Arca ellazult, így vonásait tisztán lehetett látni. Bármennyire is akartam tagadni, iszonyat helyes srác. Főleg miközben alszik. Kócos haja megcsiklandozta az orrát, mire a fiú felmordult és megdörzsölte. A takarót feljebb húzta magán, majd gombócba görnyedt. Úgy aludt akár egy kis macska.

Megráztam a fejemet. Nem! Ő egy kiszámíthatatlan utcagyerek. Aki ráadásul a mai nap folyamán meg is pofozott. Tartanom kell tőle! Ki tudja mi jár az aranyos fejében.

Az ajtó túl oldaláról hangokat hallottam. Megörültem, hogy végre megjött J-Hope. Nyikorogva kinyílt a bejárat. Hirtelen bevetődött valami a szobába. Utána kaptam a fejemet. Megállt bennem az ütő. Egy emberszerű lény állt Jungkook ágya felett. Az minden volt csak nem ember. Kopaszfején kidagadtak az erek akárcsak egész testén. Ruhája cafatokban lógott rajta. Szemének hiányzott az írisze. Bőrét különböző hegek fedték és olyan vadállatias testhelyzetben gubbasztott Kook felett. Kinyitotta száját és lecsapni készült a fiú torkára. Nem tudom miért tettem.

- Ne bántsd! – sikítottam a szörnynek. Azonnal felkapta a fejét és nekem rontott. Védekeztem volna, de nem volt mivel. Minden végtagomat kikötözték. Iszonyatos fájdalom hasított a vállamba. Beleharapott és nem eresztette azt. Torkom szakadtából üvöltöttem. Minden erőmet összeszedtem és megfejeltem a lény, aki ettől kicsit hátrébb tántorodott. A sebemből szivárgott a vér, óvatosan megszemléltem. Nem halálos. Feltekintettem a szörnyre, aki ismét nekem ugrott, ám most a lábamat vette célpontba. Hegyes fogait a vádlimba mélyesztette és marcangolni kezdte. Éreztem, ahogy a húsom leválik és gejzírszerűen feltörik belőle a sötétvörös meleg folyadék. Hiába küzdöttem nem tudtam ellene tenni. A látásom elködösült, éreztem, ahogy a lény a másik lábamat is kezelésbe veszi, de a fájdalom már olyan intenzíven mart a lábamba, hogy sikításon kívül másra nem voltam képes.

Ekkor a szörnyet valaki elrántotta és neki vágta a falnak. Nem láttam ki tette, mert pilláim elnehezültek és maguktól lecsukódtak. Még utoljára láttam, ahogy a megmentőm leszúrja a zombit egy késsel és felém rohan.

Éreztem, ahogy valaki lehúzta a pólóm nyakát bal oldalt. A hideg ujjainak érintésétől a hideg is kirázott. Ijedtemben felültem, de azonnal vissza is esetem, mert erős fájdalom hasított a vállamba.

- Nyugodj meg! Csak ellátom a sérüléseid! –súgta egy ismerős hang. Azzal leszakította a blúzom ujját, hogy szabaddá tegye a vállamat.

Hangosan felnyögtem a hirtelen rántástól.

- Sajnálom! Nem akartam. – lefertőtlenítette a sérült területet. Lefedte egy gézlappal, majd felültetett. Mindent nagyon óvatosan csinált, hogy véletlenül se fájjon. Fáslival körbetekerte a vállamat, majd visszafektetett az ágyra. Feltápászkodott és elkezdte kicsatolni az övét. Kihúzta az derékszíjat nadrágjából. Megrémültem. Mit akarhat tőlem? El akartam futni, de mikor megpróbáltam lábaim összecsuklottak alattam. Kook felsegített akaratom ellenére is. Ismét lerogytam a szivacsra a lábaim sajogtak. Szemügyre vettem sebesült végtagjaimat. Még mindig folyt belőlük a vér. Mély seb tátongott rajtuk. A bal lábam kevésbé lett széttépve, mint a másik. Nem is vérzett annyira. Ellentétben a jobbal. Patakokban csorgott lefelé a vörös folyadék róla. Jungkook hirtelen felemelte végtagomat majd a combomra erősen felkötötte övét. Megnyugodtam. Tehát nem jártak perverz gondolatok a fejében. Mikor már elég szorosra meghúzta letette lábamat az ágyra. Mind a kettőt fertőtlenítette és bekötözte. Betakart a takaróval, majd fel akart állni.

- Jungkook! – Megragadtam épp karommal a csuklóját. – Köszönöm!

Elmosolyodott és visszaült mellém a matracra.

- Nincs mit. Most pihenj, túl sok vért vesztettél. – feljebb húzta rajtam a pokrócot egészen a nyakamig. Belepirultam a hirtelen jött kedvességébe.

- Mi volt az? – szegeztem neki a kérdést.

- Én sem tudom pontosan. – tekintett ki az ablakon – Ismered az elzárt terület történetét?

- Igen. Hallottam ezt, azt.

- Akarod tudni a teljes igazságot? - fúrta sötét szemeit az enyémbe. Bólintottam. Vett egy mély levegőt, majd belekezdett.

- Pontosan két évvel ezelőtt hatalmas atomrobbanás rázta meg a környéket. A sugárzás miatt rengeteg ember vesztette életet. Az iskolánkat bezárták, mert a tanulók több mint 70%-a meghalt. A környéket végérvényesen elzárták a külvilágtól, a további problémák elkerülése végett. Azonban Rap Monster-éknek nem volt hova menniük, hisz kollégistakén jártak be a suliba. A szüleik pedig már vagy elhunytak, vagy csak hallani sem akartak saját fiukról. Az utóbbi Mon esetében igaz. Ezért úgy döntöttek, hogy maradnak a veszély ellenére is. Én csatlakoztam legkésőbb hozzájuk.

Már említettem, hogy az iskolában szinte mindenki elhunyt. - itt rövid szünetet tartott - El tudod képzelni milyen érzés, ha a legjobb barátaid a szemed láttára halnak meg és te nem tudsz rajtuk segíteni? - könnyes szemmel tekintett rám - De nem ez volt a legrosszabb. Nem sokkal a baleset után hazarohantam. Látni akartam szüleimet a sok borzalom után. Túlélték a robbanást. Nem sokkal az érkezésem után, egy furcsa zaj csapta meg a fülem. Fent ültem a szobámban, mikor hallottam a földszintről a hörgő hangot. Amit hangos szívbemarkoló sikítás váltott fel. Azonnal lerohantam, de már - patakokban folytak Jungkook arcáról a könnyek - késő volt. Egy ugyan olyan lény, mint ami téged is megtámadott, végzett velük és… - elharapta a mondat végét, majd hallgatásba burkolózott.

- Mi történt utána? - törtem meg a csendet. Hihetetlenül sajnáltam Kook-ot. Teljesen őszintén elmondott mindent és sírt. Zokogott. Nem tudom elviselni, ha valaki előttem elkezd könnyezni, mert nekem is akaratlanul kicsordulnak a sós cseppek szememből. Már én is sírtam. Nyugtatásként vállára helyeztem a kezemet. Megtörölte szemét és rám pillantott.

- Elfutottam és ott hagytam őket. Eszembe jutottak Monster-ék. Gondoltam, ha máshol nem ott új otthonra találok. És így is lett. Azonban nem sokkal később megjelentek J-Hope-ék is. Már az iskolában is rosszban voltunk velük. De ebben a helyzetben csak még jobban romlott a viszonyunk velük. – folytatta.

- Ebben a helyzetben? – vontam fel a szemöldököm.

- J-Hope-éknak volt egy negyedik tagjuk is. – sütötte le a szemét. Mit ért azon, hogy „volt”? Ha csak volt az azt jelenti, hogy. Döbbenet ült ki az arcomra. Nem. Az nem lehet. – Igen. Jól gondolod. – mintha olvasott volna a gondolataimban – Meghalt. Még hozzá a mi kezünk által.

- Hogy micsoda?! – kiáltottam, de a szám elé kaptam a kezem – Ti öltétek meg?

- Igen. De az egész a véletlen műve volt. – védekezett.

- Hogy lehet véletlen eltenni valakit láb alól?

- A katasztrófa után nem történt semmi. Békésen éltünk a koleszban. J-Hope-ékkal nem is kommunikáltunk. Azonban nagyjából pár hét elteltével ismét megjelentek azok a furcsa lények. Bemerészkedtek az iskolába.

Elindultunk, hogy végezzünk velük. Minden idegszálunk megfeszült. Hallottuk a lépteik zaját egyre közelebbről. Ekkor Rap Mon agya elborult és egyedül nekik rontott. Akkoriban is késsel harcoltunk, hisz fegyverünk nincs. – elgondolkodott – Pedig néha tényleg jól jönne egy két stukker. Mindegy a lényegen nem változtat. Szóval Monster nekik rontott. Csak az egyiket sikerült leszúrnia a négyből. Jó párszor megforgatta a lényben a pengét, hogy biztosan meghaljon. Végre mi is beértük. A zseblámpámmal megvilágítottam a holttestet, mely fölött Rap Mon térdelt. Lefagytam. Ez a test nem olyan volt, mint ami megölte a szüleimet. Lámpámmal tovább pásztáztam a teret. A fény három emberre világított, kiknek arcán mérhetetlen gyűlölet tükröződött. Ekkor értettem meg a helyzetet. Nem a zombikat kaptuk el, hanem J-Hope-ékat. Ott akkor megöltünk egy embert és erre nincs mentségünk. – zavartan pillantott rám. A reakcióm érdekelte.

Nem tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz. Valószínűleg feltűnt neki, mert folytatta a történetet.

- Azóta halálos ellenségüknek tekintenek minket. Nem csodálom. Megérdemeljük. De azt mi sem tudjuk elfelejteni, hogy ezt követően hányszor ártottak nekünk! Ők sem különböznek tőlünk sokban! – ököllel rávágott a földre. Ijedtemben arrébb csúsztam tőle.

- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Most már aludj. – ismét betakart – És azt a pofont. Sajnálom. – finom puszit lehelt a homlokomra. Teljes testemben beleremegtem gyöngéd érintésébe.

Lecsuktam pilláimat. Megváltozott a véleményem Kook-ról. Talán mégsem olyan, mint amilyennek hittem. Boldogan aludtam el.

5.rész

Rap Monster-ék „területe” valamivel rendezettebb volt, mint Suga-éké. Náluk emeletes ágyak helyett, csak szivacsok és hálózsákok voltak. A földet is kevesebb üvegszilánk fedte, és itt-ott amott még fel is sepertek. Nem tudom melyik srác ilyen tisztaság mániás, de örök hála neki, amiért nem kellett a mocsokban ülnünk. A fiúk odakísértek minket a (kicsit ramaty állapotban lévő) radiátorokhoz, majd lenyomtak a földre közvetlen előttük. Mon jó erősen hátrakötötte a kezeimet, még csak megmozdítani sem tudtam. Jungkook valamivel kedvesebben bánt JiNa-val, aminek kimondottan örültem. Egy hosszú, vastag lánccal a lábunkat is rögzítették.

- Én visszamegyek a srácokért. Kook, te vigyázz rájuk! – Rap Mon sietős léptekkel távozott. Kínos csend alakult ki közöttünk. JiNa a földet vizsgálta, Kook pedig minket. Én a plafont találtam nagyon érdekesnek. Nagyjából egy fél órán keresztül lehettünk így, mikor az ajtó kivágódott és két nevetgélő, ütött kopott srác lépett be rajta. Az egyik szőkés hajkoronát, míg a másik barnát viselt. Ők voltak azok korábbról. Akik földre kényszerítettek még a tegnapi nap folyamán. Most azonban az arcukat apró horzsolások, és mély vágásszerű hegek fedték. Nem tudtam, hogy sajnáljam, vagy inkább szánjam őket.

A szőke kócos hajú odasétált egy viszonylag egyben maradt szekrényhez, majd az egyik fiókból elővett egy kis dobozt, melyen egy szép piros kereszt díszelgett.

- Héj V! Nekem is passzolj egy – itt szünetet tartott a barna hajú és elgondolkozott – jó sok sebtapaszt!

- Dobom! – kiáltotta a szőke, név szerint V. Majd mind a két srác helyet foglalt egy szivacson. Ebben a pillanatban Monster is belépett a szobába.

- Azonnal engedjetek el! – kiáltotta hirtelen JiNa. Amióta ismerem nem tett még ehhez foghatót. Nyakán kidagadtak az erek, arca feszült volt. Szó szerint megijedtem tőle. Elködösült a tekintete. Arckifejezése megváltozott. Tudtam. JiNa hihetetlenül félt. Ezért kiabált, csak nem számolt azzal, hogy csak ront a helyzeten. Ha az ember retteg bármire képes és nem gondolkozik. Én is reszkettem, minden idegszálam megfeszült. Vártam, hogy mi fog történni.

Rap Monster JiNa-ra tekintett. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Merev léptekkel közeledett barátnőm felé. Minél közelebb került annál inkább ökölbe szorult a keze. Előre sejtettem, hogy mi fog történni. Meg akartam védeni, de mivel ki voltam kötve nem láttam rá lehetőséget. Segítségkérően körbepillantottam. V és a barna hajú haverja a sebeiket látták el oda se figyelve az eseményekre. Jungkook feszülten ült egy ágybetéten. Semmi oka nem lenne arra, hogy segítsen JiNa-n. Rap Monster-t már csak egyetlen lépés választotta el áldozatától. Hiába kiabáltam volna. Csak ugyan arra a sorsra jutottam volna, mint JiNa. Becsuktam a szememet, mert látni sem akartam.

Hangos csattanás hallatszott. Éreztem, hogy ez fog történni. Félve nyitottam fel pilláim. Rettegtem, hogy milyen látvány fog fogadni.

Kellemeset csalódtam. Egyetlen halványpiros tenyérlenyomat éktelenkedett JiNa arcán. Előtte pedig már nem Monster állt hanem Kook. Kifejezéstelen arccal. Valamiért megmentette JiNa-t. Elég sajátos módszer, de megvédte.

- Nyugodj meg! És ne üvöltözz! Nem tudhatod milyen veszélybe sodortál most minket! – sarkon fordult és kivonult.

Az este hamar eljött. JiNa a délutáni incidens után meg sem szólalt. Ült és bámult maga elé. Lassan mindenki visszajött. Csak Jungkook hiányzott. Kint már igen csak sötét volt, ám most egyetlen felhő sem takarta az eget. Tökéletesen látszottak a csillagok. A hold is szépen bevilágította a teret.

- Én felügyelek a foglyokra! – lépett be a szobába Kook.

A bandatagok kérdőn pillantottak rá.

- Te vagy a legfiatalabb és parancsolgatsz? – húzta föl az orrát Mon.

- Igen. – Jungkook hangja olyan határozott volt, hogy még a vezető sem mert belekötni.

- Gyerünk srácok! – szólt oda V-éknek – Ma mi járőrözünk.

Jungkook kivételével mindenki távozott a szobából.

Azt hittem van valami oka annak, hogy ő akar ránk vigyázni, de tévedtem. Csendben elfeküdt az egyik matracon, majd lehunyta a szemét.

- A lámpát lekapcsolod? – kérdezte halkan JiNa.

- Minek? – fordult oldalra Kook, hogy barátnőm szemébe nézhessen.

- Mert, én nem tudok fényben aludni. – felelte alig hallhatóan.

Jungkook mérgesen feltápászkodott és elvánszorgott a lámpa kapcsolójáig. Csodálkoztam, hogy van még működő dolog ebben az iskolában.

Jó erősen rávágott és a fények kihunytak. Már csak a hold világított be a törött ablakok poros üvegén.

- Most már tudsz aludni? – gúnyolódott a srác.

- Igen. – adott kielégítő választ JiNa.

- Örülök. – Kook ismét lefeküdt, de most el is szundított. Itt a remek alkalom!

Barátnőmre néztem, remélvén neki is feltűnt a szökés esélye, de nem. Már ő is húzta a lóbőrt. Remek. Az egyetlen lehetőségünket is elhalasztottuk. Csalódottan lehajtottam a fejemet. Mégis hogyan fogunk haza jutni? Otthon már biztosan aggódnak értünk. Talán már a rendőrség is a keresésünkre indult, de mégis kinek jutna eszébe, hogy két tizenéves lány az elzárt területre merészkedett? Senkinek. Ha nem találunk ki valamit talán örökre itt ragadunk.

Hosszú, vékony ujjak befogták a számat. Szívverésem a kétszeresére gyorsult. Eszeveszettül vergődni kezdtem, mire a szorítása erősödött.

- Nyugodj meg! Csak én vagyok az, J-Hope. – suttogta a fülembe.

Mondhatom nagyon megnyugtatott. Tőle is legalább annyira tartok, mint Monster-től.

- Mit akarsz? – hangom alig szűrődött ki Hope erős tenyere mögül.

- Elvinni.

- És JiNa-val mi lesz? – néztem alvó barátnőmre.

- Egyszerre csak egyikőtöket tudom elvinni. – biccentett a lábunkon lévő vasláncra – Utána visszajövök azért is, akit itt hagytunk, de ezt nem garantálhatom. Addig bármi történhet. – komor arccal bámult kifelé az ablakon.

- Induljunk! – kikötötte a kezemet és már emelne is fel.

- Várj! Meg kell beszélnünk JiNa-val! – tiltakoztam.

- Minek? – elengedett – Siessetek!

Megböktem barátnőm vállát, mire lassan kinyitotta a szemét. Kérdőn rám pillantott, ezért elmagyaráztam neki a helyzetet.

- És mi van akkor, ha valami történik, és nem tud visszajönni értem? – mérte végig Hope-ot.

- Itt maradsz Monser-ékkal. – arca még mindig higgadt volt, de látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti a türelmét.

- Figyel Mira! – fordult hozzám JiNa – Ha itt maradok. Bármi történjék is holnap délben – suttogásra váltott – az ebédlőben találkozunk, és végre megszökünk innét. Egyedül könnyebben le tudsz lépni J-Hope-éktól. Meg tudod csinálni! Bármi áron ott kell lenned! Megértetted? – JiNa halál komolyan pillantott rám.

Válasz helyett csak bólintottam.

- Hope! Mehetünk! – súgtam oda neki.

Két kezét a csípőmre tette, majd egy laza mozdulattal a vállára kapott.

- Végre. Mi tartott ilyen sokáig? – elindultunk a kijárat felé. Utoljára még visszanéztem JiNa-ra. Ott ült egyedül a sötétben, nélkülem. Hatalmas lelkiismeret furdalásom támadt.

- Csak megbeszéltük, hogy melyikünket vidd el először. – válaszoltam, majd lehunytam a szememet és hagytam, hogy Hope oda cipeljen, ahol távol vagyok JiNa-tól. Nem tudom miért mentem vele. Pedig ott is ugyan úgy rosszul bántak velem, ha nem rosszabbul. Talán Monster miatt. Attól az embertől mindig kiráz a hideg.

Mikor megérkeztünk ledobott az emeletes ágy lábához és jó erősen odakötözött. (Miért is gondoltam, hogy másképp lesz.) Elsétált mellőlem, majd egy baltával a kezében tért vissza. Lefagytam. Megemelte, s lecsapott vele. Lepillantottam. Az eddig lábamon éktelenkedő láncot kettévágta és elhajította.

- Indulok vissza. Meg ne próbálj lelépni! – szúrós pillantást vetett rám.

- Ne félj, nem fogok! – fordultam el tetetett sértődéssel.

A fiú már az ajtóban állt, mikor hangos sikítás hallatszott. Egy női hang. Egy ismerős hang. JiNa. Azonnal futottam volna a hang irányába, ám a kötél megakadályozott benne.

- Azonnal eressz el! – sikítottam. Ott termett mellettem és kezét a számra tapasztotta.

- Maradj kussban!

- Nem maradok! Meg kell mentenem! – vergődtem.

- Itt maradsz! És én is!

- Micsoda?! - Ha ott akarja hagyni JiNa-t én megölöm.

- Túl veszélyes most oda menni! Ha oda is érnék, nagy valószínűséggel későn. Csak a saját halálomba rohannék, és nem vagyok annyira hülye, hogy 20 évesen feldobjam a talpamat! – olyan gyűlöletet áradt a szeméből, hogy jobbnak láttam nem feszegetni tovább az idegeit. De akkor mi lesz JiNa-val?

4.rész

Szép lassan mindenki elaludt. Nekem valahogy nem jött álom a szememre. Forgolódtam, változtattam a pozíciómon, de sehogy se volt kényelmes. Ülve nem tudok aludni. Csak bámultam ki a fejemből. A mai nap eseményeit próbáltam feldolgozni. Elraboltak, megkötöztek, majdnem megöltek és mindennek a tetejébe – Megcsókoltak – sóhajtottam halkan.

- Akarsz még egyet? – az ismerős hang közvetlen a fülem mellől érkezett. Ijedtemben felugrottam, minek következményeképpen felhorzsoltam a hátamat.

- Azért ennyire nem kell lelkesedned szívem. – megint a gúnyos mosolyát öltötte az arcára.

- Én nem – kezdtem volna, de számra tapasztotta kezét.

- Csendesebben. Ugye nem akarod felkelteni a többieket? Suga iszonyat be tud gurulni ha, felébresztik. – nevette el magát J-Hope.

Elaludt, kócos hajjal és valódi mosollyal az arcán nem is tűnt olyan ijesztőnek, mint az előtt. Talán ha most próbálnék beszélni vele, meghallgatna? Egy próbát megér.

- J-Hope? – kezdtem el bizonytalanul.

- Na, mi az? Még is csak kell a csók? – hajolt a képembe.

- Nem! – fordítottam el a fejemet – Csak azt akartam kérdezni, hogy – haboztam – Mit kerestek ti itt?! Miért vagytok egy ilyen elhagyatott helyen?! Miért gyilkoltatok?! Mit akartok tőlünk?! Kik vagytok egyáltalán?! – hadartam el egy szuszra mindent, amit akartam.

J- Hope pár percig némán bámult rám, majd kajánul elmosolyodott.

- Neked ahhoz semmi közöd. – feltápászkodott mellőlem és visszafeküdt az ágyába – Aludj jól.

- Akkor csak egy valamire válaszolj! – próbálkoztam – Miért nem engedsz el?

Ekkor hirtelen felült az ágyában. A hold fényében tökéletesen látszott az arca. A szemei ragyogtak. Oldalra döntötte a fejét.

- Hogy miért? Mert én találtalak meg. Az enyém vagy. – ismét gonosz vigyor ült az arcára. Lehajtotta kobakját a párnára és csendben elnyomta az álom.

Fél órával később még mindig a szavai visszhangoztak a fejemben. „ Az enyém vagy. ’’ A hideg futkosott a hátamon. Nem vagyok én senkié! Miket hord ez összevissza? Nem akartam sokat töprengeni ezen. Felhúztam a térdemet, fejemet rádöntöttem és gondolataimmal együtt elaludtam.

Erős hasító fájdalmat éreztem az oldalamban. Azonnal kipattantak a szemeim. A koszos ablakon át a napfény, csak halványan szűrődött be a szobába, de így is jól lehetett látni az előttem karba tett kézzel álló, vigyorgós srácot. Aki az imént oldalba rúgott.

- Ébresztő, hasadra süt a nap! – J-Hope leguggolt, eloldozta a csuklómra erősített kötelet, majd egyetlen mozdulattal felrántott a földről – Van egy kis feladatunk a számotokra, de előtte egyél! – elém tartott egy fél szendvicset. Mivel tegnap óta nem ettem gondolkodás nélkül elfogadtam. Gyorsan befaltam az egészet, s miután végeztem Hope-ra pillantottam. Akkor tudatosult bennem, hogy mit is mondott az imént.

- Milyen feladat? – a hangom olyan halk volt, hogy még magam sem hallottam. A szoros értelmében rettegtem. Miféle feladat? Már megint mit akarnak?

- Majd meglátod. – a karomnál fogva az ajtó felé rángatott. Megtorpantam.

- JiNa hol van? –ész nélkül kapkodtam a fejem. A kis szobában rajtunk kívül senki sem tartózkodott.

- Ő már ott van. – ismét elvigyorodott.

Hol azaz ott? Tettem fel magamban a kérdést.

Végig mentünk egy hosszú folyosón, így világosban egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Lesétáltunk egy lépcsőn is, s közben Hope olyan erősen szorította a karomat, hogy úgy éreztem egy csepp vér sem maradt benne. A lépcső alján éles kanyart vett és jobbra fordult. A folyosó végén volt egy hatalmas kétszárnyas ajtó. Beléptünk rajta.

Azonnal megpillantottam JiNa-t és a két srácot. Barátnőm egy seprűvel a kezében meredt ránk, míg Jimin az egyik asztal tetején helyezte magát kényelembe. Suga pedig a lapátot forgatta a kezében.

- JiNa te meg – kezdtem volna.

- A kedves kis barátnőd segít nekünk takarítani, ahogy te is. – a kezembe nyomott egy szivacsot – Hajrá! Drukkolunk! – azzal ő is társult Jimin-hez.

A terem kinézetéből ítélve egy ebédlőként funkcionálhatott a robbanás előtt.

- Én nem fogok takarítani! Ne is számíts rá! – akadtam ki – És JiNa se! Nem vagyunk a szolgáitok! Nem tehettek meg bármit velünk!

Amint az utolsó szó is elhagyta a számat, Hope arcáról eltűnt a mosoly. Lassan fenyegetően elindult felém. Futni akartam, de JiNa-t nem hagyhattam itt. Segítségkérően ránéztem barátnőmre. Most is gondolkozott. Mereven bámulta a földet, kezével görcsösen szorította a partvis nyelét. Soha nem tudom, mi jár a fejében. JiNa nem sűrűn beszél, de ha egyszer kinyitja a száját, akkor megered a nyelve. Óvoda óta a legjobb barátnőm és nem akarom elveszíteni.

- JiNa szemszöge -

Csak álltam egy helyben. Mozdulni sem tudtam. Láttam Mira arcán a rémületet, ahogy J-Hope egyre közelebb ér hozzá. Nem tehetünk semmit. Ők többen vannak ráadásul fiúk. Esélyünk sincs. Nem tudtam mit tegyek.

J-Hope odaért Mira-hoz. Barátnőm nekitántorodott az ajtónak, kezével a kilincs után matatott. Ez Hope-nak is feltűnt. Megragadta Mira csuklóit és a lány feje mellett nekivágta őket az ajtónak. Arcán gonosz vigyor jelent meg. Én meg csak álltam. Tudtam, hogy tennem kéne valamit. Már éppen indultam volna, azonban az ajtó túloldaláról hatalmas puffanás hallatszott.

A fiúk felkapták a fejüket. Egymásra néztek, majd bólintottak.

- Jimin te maradj itt és vigyázz nehogy meglépjenek! – indult a kijárat felé Suga.

J-Hope arrébb lökte Mira-t az útból, majd Suga társaságában elhagyta az ebédlőt. Mi meg csak álltunk és hallgattunk. Mira láthatólag megkönnyebbült Hope távozása után.

- Folytassátok! – vigyorgott ránk Jimin – Ja! A pultot is le kéne mosni. – odasétált a bútorhoz, majd végighúzta rajta ujját – Elég poros.

- Majd megcsinálom azt is. – ajánlottam fel.

- Nem! Hagyd csak. – barátnőm határozott léptekkel elsétált mellettem, majd olyan erősen kezdte sikálni a pultot mintha az élete múlna rajta.

- Mira szemszöge –

Legszívesebben sikítottam volna! Hogy lehet valaki ennyire erőszakos?! Ha azt akarja, hogy tisztaság legyen, akkor minek van itt?

Mérgesen súroltam a koszos bútor felületét, mikor hirtelen kivágódott az ajtó. Jimin felpattant, zsebéből előhúzott egy kést és védekező állásba helyezkedett.

- Tudtam, hogy itt lesztek. – az ismerős hang szinte áramként ért.

- Mit akartok itt Monster? – Jimin-t még nem láttam ilyen rémültnek.

- Ne félj, nem téged. – nevetet a mögötte belépő fiú. Most hallottam először beszélni a srácot. Fiatal volt. Talán nálam is fiatalabb. Körülbelül JiNa-val egyidős lehetett. Fekete kócos haja lazán oldalra volt fésülve. Gyönyörű fekete szemei csak úgy csillogtak. Ha nem lettem volna halálra rémülve azt mondanám egész helyes a srác. Lazán oda sétált Jimin-hez, megragadta a fiú karját, de Jimin ellenállt. Egyik lábával gyomorszájon rúgta a feketehajú srácot, aki az ütés erejétől neki esett a szekrénynek és bevágta a fejét. Azonnal felpattant, de egy kicsit megszédült. Ismét neki rontott Jimin-nek, de ezúttal Rap Mon is segített neki. Ketten együtt gyorsan elintézték a srácot.

- Jungkook hozd a másikat! – utasította Monster a fiút. Mire felfogtam, hogy mit mondott már késő volt. A szekrény fiókjából feltűnésmentesen elhalásztam egy kést. Ekkor Rap Monster egyik kezével megragadta a csípőmet és egyetlen mozdulattal felrántott a vállára. Nem haboztam, a kezemben szorongatott éles eszközt amilyen gyorsan csak tudtam a támadóm karjába mélyesztettem. A szorító kezek azonnal elengedtek és a földre estem. Felpattantam, majd JiNa felé indultam. Jungkook arcára őszinte döbbenet ült. Én magam is csodáltam, hogyhogy voltam képes ilyesmire. Markomban még mindig a kést tartottam melynek pengéjét Monster vére színezte vörösre. Megtorpantam. Hogy fogom legyőzni Jungkook-ot? Monster még hagyján, hisz ő nem számított a támadásomra, de Kook-al más a helyzet. Ő felkészülten vár.

- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – hirtelen egy erős kéz szorítását éreztem a fegyvert tartó csuklómon. Rap Monster egy szempillantás alatt kicsavarta kezemből a veszélyes tárgyat. A hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet és a kést a torkomhoz nyomta – Ne szórakozz velem!

Kirángatott a teremből, majd elindultunk egy hosszú folyósón. Kook mögöttünk gyalogolt JiNa-val a vállán.