19.rész

- JiNa szemszöge –

Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy Mira él, de valami még akkor sem hagyott nyugodni miután visszaértünk a kollégiumba. Csendben ültem a szoba egyik sarkában, s magam elé meredtem. Az én hülyeségem miatt Mira szenvedett. Miért kellett innom egyáltalán? Végig mellette lett volna a helyem!

Idegesen vágtam öklömet a földbe. Az ütés erejétől kicsit felhasadt, de ennyi bőven kijárt nekem azok után amiket Mira-nak kellett átélnie miattam.

- Nyugi. Már minden rendben. - helyezte puha kezét az enyémre Jungkook.

Rémülten pillantottam fel rá. Nem vettem észre, hogy mellettem van. Kook elvigyorodott látva ijedt tekintetemet, majd összekulcsolta kezünket.

- Mira jól van. Túlélte. – fúrta sötét íriszeit az enyémbe.

- Tudom - erőltettem mosolyt végül az arcomra.

Kook váratlanul megragadta a karomat, s állásba rántott.

- Mutatok neked valamit - megszorította a kezemet, s kihúzott a teremből.

Ismeretlen folyosókon vezetett. Még soha sem jártam az épületnek ezen a részén. Bár itt is minden olyan volt, mintha az ember épp egy kísértetházban járna, de valamiért mégis másnak tűnt. Jungkook síri csendben haladt mellettem. Végig egy szót sem szólt hozzám. Csak ment előre megállás nélkül, így kénytelen voltam követni.

A lemenő nap fénye vöröses színbe borított mindent. Az árnyékok megnyúltak, s a levegő is lehűlt. Szinte látni lehetett, ahogy a nap eltűnik a horizont alatt és már csak a halványan világítja be az eget. Meg akartam állni, hogy gyönyörködjek a látványában, de Kook nagyon sietett valahova, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot.

- Csukd be a szemedet és ne less! – állt meg végre Kook egy egyszerű faajtó előtt.

- Miért?

- Csak csináld! – nevetett.

Eleget tettem a kérésének. Lehunytam a pilláimat, s ki sem nyitottam addig, amíg nem szólt. A fiú (a nyikorgásból ítélve) kinyitotta az ajtót, majd óvatosan bevezetett rajta. Nagyot léptem, nehogy elessek a küszöbben. Kook mögém sétált, átölelte a derekamat, s a fejét a vállamra helyezte.

- Kinyithatod – suttogta a fülembe.

Azonnal tágra nyitottam szemeimet. Leírhatatlan látvány fogadott.

Egy kisebb osztályteremben álltunk. A padokat félretolták, egyedül egy maradt a szoba közepén, magányosan, elkülönülve a többitől. Tetején egy üvegváza ékeskedett, rózsákkal megpakolva. A földet körülötte ellepték a csokorból származó vörös szirmok. Apró mécsesek és gyertyák biztosították mindössze a fényt. Halvány lángjuk alig pislákolt valamennyire, ezzel egyfajta romantikus hangulatot kölcsönöztek a helynek.

Csak néztem. Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Álltam tétlenül, míg Kook elsétált mellőlem, s az ablakokhoz sietett. Ujjait a kilincsre csúsztatta, várt egy kicsit, majd hatalmasra tárta.

Hűs levegő áradt a szobába és vele együtt még valami más is. Leginkább egy halk zenére emlékeztetett. Kellemes érzést nyújtott a füleimnek. Lehunytam a szemeimet, s hagytam, hogy átjárjon a jól eső dallam.

Kook a csípőm köré fonta kezeit, közelebb húzott magához, s halkan dúdolni kezdett.

- Ez a kedvenc helyem az egész kollégiumban. Ha egyedül vagyok, vagy épp magányra vágyom, mindig idejövök. Leülök az egyik padra és hallgatom ezt a dalt - suttogta.

Beleborzongtam közelségébe. Hűvös, puha kezével megsimította arcomat, s mutatóujját a szám elé emelte.

- Nem beszélhetsz róla senkinek! Te vagy az első, akinek megmutattam.

Válaszképp csak bólintottam, de Kook-nak ez is bőven megfelelt. Megfogta a derekamat, kezemet felemelte, s lassan keringőzni kezdett. Legédesebb mosolyát öltötte az arcára. Szemével folyamatosan engem fürkészett. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy észreveszi, mennyire zavarban vagyok mellette. Jobbnak láttam inkább arra koncentrálni, nehogy rálépjek Kook lábára. Minden erőmmel koncentrálnom kellett, ezért némileg sikerül elterelnem a gondolataimat róla. Bár néha-néha még lopva felpillantottam a fiúra, puszta kíváncsiságból.

Csak ketten voltunk. Ő és én. Mindössze pár centi választott el tőle. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A fejemben már ezerszer eljátszottam a gondolattal, hogy Kook itt és most megcsókol. A karjaiba zár és együtt alszunk el. Másnap reggel egymás mellett ébredünk, s kimegyünk sétálni a harmatos fűbe. Boldogok leszünk és-

- Aú! – szakította félbe álmodozásomat Kook.

- Jaj, úristen! Nem akartam! Sajnálom! – ocsúdtam fel és azonnal leléptem Jungkook lábáról. Bocsánatkérőn pillantottam rá.

A jobb lábát fogva ugrált párat, közben jajgatott, majd nevetve átkarolt.

- Ugyan semmi baj – tarkómra helyezte gyöngéden kezét, majd magához húzta fejemet, s ajkait az enyémre helyezte. Leblokkoltam. Az agyam, minden egyéb érzékszervemmel együtt felmondta a szolgálatot. A szívverésem meghatszorozódott. A lepkék, akik eddig is hevesen csapkodtak apró szárnyaikkal a gyomromban, most hirtelen egyszerre akartak kiszabadulni. A szemeim lassan lecsukódtak, s átadtam magam Jungkook-nak. A fiú mindent nagyon óvatosan csinált. Nyelvével behatolta a számba, érzékszerveink egymást kényeztették, míg hűvös ujjaival végig cirógatta karomat. Eközben én puha hajába túrtam, simogattam rakoncátlan fürtjeit, s még közelebb akartam hozzá kerülni.

Kook hirtelen megmarkolta fenekemet, ijedtemben eltoltam magamtól és hátrébb tántorodtam.

- Sajnálom. – nézett rám bűnbánó tekintettel.

- Nincs semmi baj. Tényleg. Csak ez egy kicsit – tartottam egy apró szünetet – gyors nekem.–határozott akartam lenni, de mégsem sikerül.

Jungkook mit sem törődve azzal, amit mondtam nekinyomott a falnak, megtámaszkodott a fejem mellett, s közelhajolt hozzám egészen addig, míg ajkaink súrolták egymást.

- Eleget vártam rád. – pihegte – Szeretlek. – ajkaink ismét összeforrtak. Kook szavai örökre az emlékeimben ragadtak. Már nem érdekelt semmi. Csak ő. Nem törődtem a helyzettel, az idővel, semmivel sem. Boldog voltam. És ezt a boldogságot semmi sem ronthatja el.

A lábaimat átkulcsoltam Kook derekán, karjaimat a nyakába fontam, s ő a combjaimnál fogva felemelt a földről. A magányos asztal tetejéről egyetlen laza mozdulattal lesöpörte az üvegvázát, mely hangos csörömpöléssel, darabokban ért földet. Ráültetett az immáron üres padra, s légies könnyedséggel lekapta rólam a pólót. Forró csókokat lehelt a nyakamra, kezével lassan, óvatosan végigsimított csupasz mellkasomon, majd elkapta a kezét, s inkább megtámaszkodott vele az asztal szélében. Frusztrált a tudat, hogy egyedül rajtam nincsen póló, így minden bátorságomat összeszedve megpróbáltam Kook-ot is megszabadítani a felesleges ruhadarabtól. Elég nehézkesen ment, végig remegett a kezem és nem tudtam, hogy miért. Talány csak azért, mert életemben először voltam ilyen helyzetben.

Jungkook rásegített, magától kibújt a felsőjéből és a földre hajította azt. Ismét tanulmányozhattam a kezdetleges kockáit, ám nem tartott sokáig, mert Jungkook óvatosan a hűvös asztallapra nyomott, s fölém mászott. Lehajolt hozzám, majd egy hosszú édes csókkal jutalmazott. Kezét lassan végighúzta hasamon, majd megállt, s köröket írt le ujjával rajta. Halkan felkuncogtam, mert történetesen pont ott vagyok a legcsikisebb. Kook is elmosolyodott, majd apró puszikat lehelt a hasamra. Libabőrös lett az egész testem, nem bírtam tovább várni. Két karomat Kook nyaka köré fontam, s még közelebb húztam magamhoz a fiút.

Hirtelen egy alig hallható morgás csapta meg a fülem. Teljesen lefagytam.

18.rész

 - Mira szemszöge –

Besüppedt a fejem mellett a matrac, nyomás nehezedett a csípőmre, s valami hideg simított végig az arcomon. A hűvös ujjak tulajdonosa lassan cirógatni kezdte bőrömet a homlokomtól egészen a kulcscsontomig. Kirázott a hideg érintésétől. Halk nyögés hagyta el a számat, s mintha ez felbátorította volna a felettem térdelő személyt. Apró csókokat lehelt a nyakamra, majd érdes nyelvével megnyalta ajkaimat, s behatolt vele a számba. Érzékszerveink egyből heves csatába kezdtek egymással. Közben a kezével szüntelenül próbálta lehámozni rólam a hálóinget. Elfordítottam a fejem, ezzel megszakítva a csókunkat. Zihálva kapkodtam a levegő után.

Azt sem tudom ki ez egyáltalán! Nem fogom hagyni, hogy egy vadidegen vegye el a szüzességem! Erővel fordította vissza a fejemet maga felé, csuklóimat az egyik kezével összefogta, s az ágyhoz préselte.

- Na, mi az Mira? Még sem utálsz annyira? - ezt az arrogáns, gúnyos hangot bárhol felismertem volna. J-Hope.

- Te meg-

- Sss! Ne keltsd fel az egész kórházat. - tapasztotta tenyerét a számra, ezzel belém fojtva a feltörni készülő üvöltést - Most pedig hagyd, hogy emlékeztesselek az irántam való érzelmeidre.

Folytatta a dolgot ott ahol abbahagyta. Szabad kezével megragadta a ruhám szélét és felgyűrte egészen a hasamig. Szétfeszítette lábaimat, s közéjük térdelt, megakadályozva, hogy összezárjam őket. Forró csókokkal lepte el a combom belső oldalát pont, mint legutóbb. Ujjaival végig simított a szeméremdombomon. Akaratomon kívül egy jóleső sóhaj hagyta el a számat.

- Ejnye, Mira! - egyre intenzívebben dörzsölte nőiességemet.

- Hagyj békén! - a hirtelen felismeréstől vezényelve ficánkolni kezdtem, de Hope erősen szorított és nem engedett.

- Maradj csendben! Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Igen! - végre sikerült kirántanom a kezemet, így lelöktem magamról a fiút, s a kijárathoz rohantam.

Még egy lépést sem tehettem, mert Hope megragadta a csuklómat, visszarántott és maga alá tepert. Zsebéből előhúzta az ismerő bilincset, s kezeimet az ágyrúdjához erősítette. Tenyerét szorosan a számra tapasztotta, így hiába kiabáltam senki sem hallotta meg. A hálóingemmel most nem vacakolt egyszerűen kettészakította. Perverz vigyor kúszott az arcára.

- Azóta sem nőttek semmit. De nem baj. - megnyalta ajkait - Most beérem ennyivel.

Szabad kezével kikapcsolta a melltartómat, mivel pánt nélküli volt könnyedén levette rólam, s lehajította a földre. Szemeivel végig pásztázta, majd megmarkolta fedetlen melleimet.

A könnyek eláztatták az arcom. Nem csak a megaláztatottságtól, hanem magától a ténytől is, hogy éppen J-Hope műveli ezt velem. Az a J-Hope, aki kihasznált, elhitette velem, hogy érez irántam valamit, utána meg a szemem láttára csókolt meg valaki mást. Az a J-Hope, aki azt mondta nem akar többé látni és elküldött. Most pedig mindezek ellenére meg akar...erőszakolni.

A fiút még a zokogásom sem hatotta meg. Szüntelenül masszírozta melleimet, néha erősebben megmarkolta, majd minden jel nélkül elengedte őket, s érdes nyelvével ingerelte tovább a bimbóimat. Keze lentebbi tájakra vándorolt. Ujját lassan végighúzta nyílásomon, majd egyre többször, s intenzívebben ismételte meg ezt a mozdulatot. Közben szájával továbbra is a melleimre tapadt.

Hirtelen eltávolodott tőlem, de csak annyira, hogy a pólójától megszabadítsa magát, majd a ruha segítségével bekötözte a számat, s tovább folytatta ezúttal két kézzel az izgatásomat. Csókolgatta testemet ahol csak érte, tenyerével a melleimet markolta, meredező férfiasságát hozzám nyomta és odalent tovább munkálkodott. Szégyellem beismerni, de sikerült neki. Diadalittas vigyorral a képén emelte fel ujjait, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Csak nem felizgultál cica?

Próbáltam kiabálni, sikoltani, hogy eresszen el, de az anyagon keresztül, csak a halk nyöszörgésem jutott át.

- Tessék? - vonta fel a szemöldökét - Nem értettelek tisztán. Azt szeretnéd, hogy csináljam?

Eszeveszettül ráztam a fejemet, ám teljesen figyelmen kívül hagyta. Erős fájdalom hasított az alfelembe. Két ujjával tövig belém hatolt, s kíméletlenül mozgatta bennem őket. Zokogtam, könyörögtem, mind hiába.

Hirtelen kinyílt a kórterem ajtaja, s egy kerekesszéket toló alak lépett be rajta. Hope azonnal félbehagyott mindent, kikötözte a számat, felkapta magára a pólóját, betakart a takaróval, leült az ágyam mellé tolt székre, s úgy tett mintha mi sem történt volna.

- Lia szemszöge –

Suga végigtolt a kórház üres folyosóin, majd váratlanul megtorpant egy lépcső előtt, s furcsa arckifejezéssel nézett végig rajtam.

- Hogy vihetnélek fel? – kérdezte szerintem inkább csak saját magától.

Habozott egy darabig, végül a karjaiba vett és úgy indultunk fel. Fejemet izmos mellkasára hajtottam, hallottam szívverését, s éreztem bőrének melegségét. Bizsergés járta át az egész testemet. Arcomat egy pillanat alatt elöntötte a pír. Suga furcsa dolgokat vált ki belőlem. Nem elég, hogyha a közelemben van nincs egy értelmes gondolatom se, most már a puszta érintésétől elvörösödök.

Egyik kezével elengedett, de csak addig, míg kinyitotta az ajtót. Amint kilépett rajta megcsapott a hűs tavaszi szellő. Belekapott a hajamba, s meglengette hosszú sötét fürtjeimet. Az eget egyetlen felhő sem takarta, így a hold fénye bevilágította az egész éjszakai égboltot. A csillagok szinte ragyogtak. Gyönyörű látványt nyújtott.

Suga kisétált a tető szélére, óvatosan lerakott a földre, mellém ült, majd kezeit a derekamra helyezte, s az ölébe húzott. A lepkék azonnal táncra perdültek a gyomromban. A fiú a vállamra hajtotta a fejét, s karjait körém fonta. A szívverésem még gyorsabb fokozatra váltott. Azt hittem, ott helyben elájulok. Próbáltam másra terelni a gondolataimat, de nem sikerült. Folyamatosan Suga járt a fejemben. Élveztem minden egyes percet, amit vele eltöltöttem.

- Fázol? – suttogta a fülembe.

- Dehogy. – füllentettem, ám a következő pillanatban már szinte vacogtam.

- Látom – éreztem, ahogy mocorog alattam - , de azért ezt vedd fel magadra. – terítette a hátamra pulcsiját.

- Köszönöm. – motyogtam, mire Suga még szorosabban ölelt át.

- Megpróbálok minden nap bejönni hozzád. Azt szeretném, ha boldog lennél. Hisz ki tudja, hogy – elhallgatott, s tekintetét az égre szegezte.

- Meddig élek még. – fejeztem be helyette.

Egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcomon, s Suga karján ért földet. A fiú hüvelykujjával megtörölte könnyes szemeimet, felállt a földről, ismét a karjaiba vett, s adott egy forró csókot a homlokomra.

- Nem hagyom, hogy meghalj!. – a semmibe meredt, de tekintete elszánt volt.

- Én – nem tudtam mit felelni erre. Legszívesebben bőgtem volna örömömben és bánatomban is egyszerre. Sok-sok idő után ő az egyetlen, aki megdobogtatta a szívemet, s könnyeket csalt a szemembe.

- Nem mondj semmit! – mosolyodott el – Gyere, menjünk vissza a kórterembe mielőtt észreveszik, hogy eltűntél!

- Suga szemszöge –

Mikor fent ültünk a tetőn minden tökéletes volt. Lia, az elragadó mosolya és a ragyogó égbolt. Ott és akkor, nem sokon múlt, hogy meg ne csókoljam a lányt. Vissza kellett fognom magam, hisz alig ismerjük még egymást.

Bármennyire is akartam nem maradhattam vele tovább. A betegeknek alvásra van szüksége, ezért kénytelen voltam félbeszakítani ezt a gyönyörű éjszakát, és visszavinni az ágyába.

Lia egész úton szótlanul feküdt a karjaimban. Szemei a fáradtságtól le-lecsukódtak, ezért még jobban sietnem kellett.

A lépcső aljához érve áttettem Lia-t a tolószékbe, így gyorsabban haladtam. Hang nélkül nyitottam be a szoba ajtaján, s amint beléptem, megtorpantam.

J-Hope csapzottan és feszülten ült Mira ágya mellett, egyik keze a lányt teljesen befedő takaró alatt nyugodott. Érdekes arckifejezéssel nézett végig rajtam.

- Szia, Suga. Mi járatban? – nagyon gyanús angyali vigyorral fürkészett.

- Ezt én is kérdezhetném. Mit keresel te itt? Tudtommal épp nem vagy jóban Mira-val. – óvatosan, feltűnésmentesen közeledtem Hope felé. Kíváncsi voltam mi áll a különös viselkedése mögött.

- Suga – halk, rekedt hangon kiáltott mögülem Lia – Fáj! Hívd az orvost!

Megpördültem a tengelyemen és egyből rohantam a recepcióra. Már nem is érdekelt J-Hope. Lia egészsége fontosabb annál.

Az orvos ellátta Lia-t, majd hozzám fordult.

- Lia fulladásos rohamainak legtöbbször a hideg levegő az oka. Nem tudod véletlenül, hogy járt e kint a kisasszony? – felelősségre vonó hangjából, egyből rájöttem, hogy engem gyanúsít.

- Sajnálom uram, de nem tudok ilyesmiről. – füllentettem.

- Értem. Mindenesetre megkérném az urakat – nézett a még mindig Mira ágyánál üldögélő fiúra - , hogy hagyják el a kórtermet. Holnap ismét bejöhetnek látogatóba.

J-Hope feltápászkodott a székről és intett nekem is, hogy kövessem.

- Mira szemszöge –

A takaró alatt alig kaptam levegőt, főleg úgy, hogy Hope még rá is szorította tenyerét a számra. Suga hangját tisztán és érthetően hallottam. Mit keres ő itt ilyenkor? Nem érdekel. Minden hálám az övé. Ha ő nem nyit be ki tudja mi történt volna. Még belegondolni is rémes volt.

- Suga. Fáj! Hívd az orvost! – Lia hangjára vergődni kezdtem. Mit történt vele?

Nagy nehezen sikerült megszabadítanom magamat Hope kezétől és felülni, ám a fiú azonnal megragadt a hajamat, visszarántott magához, s a fülembe suttogott.

- Ha nem akarod, hogy a kicsi barátnődnek, netán Lia-nak baja essen – megnyalta az arcomat – nem beszélsz senkinek a kis kalandunkról.

Búcsúzóul még erőszakosan megcsókolt, nyelvével befurakodott a számba, érzékszervével simogatta, dörzsölte az enyémet, majd elvált tőlem, és mint aki jól végezte dolgát elterült a műanyag széken.

Leírhatatlanul utáltam. Ha mondjuk ezt, mielőtt elküldött, átvert és kihasznált teszi meg talán még élveztem is volna. De így? Undorodtam tőle. Jobban, mint eddig valaha. 

17.rész

- JiNa szemszöge -

J-Hope jó ideje elment, hogy megkeresse Mira-t, de még mindig nem ért vissza. Távozása után a szobában tartózkodók hallgatásba burkolóztak, s egyhelyben ültek maguk elé meredve. Egyedül V járkált (inkább táncolt) össze-vissza megállás nélkül. Követtem tekintetemmel a fiú minden egyes mozdulatát, a szemem már kezdett begolyózni, mikor Hope váratlanul benyitott az ajtón. Arcán valami furcsa bűntudatra emlékeztető dolog tükröződött.

Kihagyott egy ütemet a szívverésem. Nem! Mira nem halhatott meg! Azt nem!

- Sajnálom. Az én hibám. - suttogta alig hallhatóan.

- Tessék?! Azt akarod mondani, hogy-

- Igen! Meghalt! Azok a rohadt dögök felfalták! - vágott közbe.

Szívembe éktelen fájdalom hasított. Mintha kitéptek volna egy darabot belőle. Éreztem, ahogy megerednek a könnycseppek, s patakokban folynak le az arcomon. A látásom elhomályosult, mint minden más is, ami körülöttem zajlott. A srácok értetlenkedő kiabálása sem jutott el a tudatomig. Minden érzékszervem leállt. Egyedül a belül mardosó kínt éreztem, de azt túlságosan jól.

Az egész az én hibám volt. Ha nem iszok, és végig Mira mellett maradok, talán meg sem történik mind ez.

Kábulatomból Jungkook szoros ölelése ébresztett fel.

- Ne okold magad. Nyugodj meg. - mintha olvasott volna a gondolataimban.

Még jobban magához húzott. Kezével szüntelenül simogatta a hátamat, arcát a hajamba fúrta, s ott szuszogott. Óvatosan átkaroltam a fiú derekát és a pólójába temetkezve folytattam tovább a zokogást. Nem akartam feldolgozni a tényt, hogy Mira nincs többé. A csapat nagy része elfogadta Mira halálát, egyedül Hope és én tartózkodtunk tőle. Az a lány, akit ismerek, kemény, kitartó és nem hal meg holmi mászkáló hullák miatt.

Az idő hihetetlen lassúsággal telt. A percek óráknak tűntek, s az órák napoknak. Felálltam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de abban a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja és egy szemüveges, égnek meredő, fekete hajú fiú lépett be rajta.

Rap Monster. Nagyon régen láttam utoljára. Azt sem tudtam hova ment el aznap, mikor megmentettek minket. Azóta egy szót se hallottam felőle.

Most sietős léptekkel haladt J-Hope felé, megtorpant a fiútól mindössze egy lépésnyire, majd meglendítette öklét és telibe találta Hope képét.

- Te teljesen hülye vagy?! Hogy lehet valaki egy akkora pöcs, mint te?! - üvöltötte a tőle megszokott mély hangján.

Először nem értettem mire céloz, ám viszonylag hamar rájöttem, Mira-ra gondolt. De ő mégis honnan tud róla? Nem volt itt, mikor J-Hope elmondta a szörnyű hírt.

- Igen. Igazad van. - sütötte le a szemét Hope a földről feltápászkodva, mert az ütés erejétől hátraesett.

- Ennyi?! Itt itatjátok az egereket?! Másra nem vagytok képesek?!

- Mit kéne még tennünk? Meghalt. - Jimin félénken válaszolt Rap Mon-nak, hisz azért még mindig tartott a sráctól.

- Meghalt? - kacagott fel hangosan a szemüveges fiú - Ha rajtatok múlt volna, akkor biztos.

- Ezt hogy érted? - kerekedett el a szemem.

- Ott fekszik a városszéli kórházban, már stabil az állapota, de nem sokon múlt az élete. - vetett egy megvető pillantást J-Hope-ra, majd a szekrényhez sétált és kivett belőle pár szendvicset. - Most megyek vissza hozzá - felemelte a kezében tartott zsemlét - kajával, mert éhes.

Mindenki lefagyott. Kellett egy kis idő mire eljutott a tudatunkig, amit mondott. A fiúk velem együtt futásnak eredtek, nekem fogalmam se volt róla merre kell mennem, így csak követtem őket. Hope leg elől futott, hihetetlen gyorsasággal.

Fülig ért a szám. Nem tudtam leplezni a boldogságom, de nem is akartam. Csak rohantam Mira-hoz.

- Mira szemszöge –

- Miért kellet a szívbajt hoznom rád? Te küldtél el! Emlékszel?! Azt mondtad nincs rám szükséged! Nem értelek! - vettem egy mély lélegzetet - Most akkor mégis mi van?! - kigördültek azok az átkozott könnycseppek.

- Én - nem tudta befejezni, mert időközben a többiek is megjöttek a kórterembe.

JiNa azonnal a nyakamba borult és sírásban tört fel.

- Azt hittem megha-haltál. - szipogta.

Átöleltem a vállát. Nagyon jól esett, hogy aggódott értem, de a tegnap esti túlzásba vitt ivása miatt még mindig haragszom rá. Sorban ültek le az ágyam mellé a fiúk is. Furcsa volt, hogy mind eljöttek csak miattam. Pedig néhány napja még kikötözve tartottak fogva minket a kollégiumban.

J-Hope arrébb araszolt, egészen addig, míg neki ment Hana-nak. A lány felkuncogott, s átkarolta volna a fiút, ha ő el nem húzódik.

- Lia szemszöge –

A mellettem fekvő lányhoz sorjában jöttek a látogatók. Nagyon boldognak tűnt. Végül is ki ne örülne annak, ha a barátai bejönnének hozzá, s a hogylétéről érdeklődnének. Számomra teljesen idegen ez a dolog. A szociális kapcsolataim sosem voltak valami fényesek és azzal, hogy kórházba kerültem megszakadt még az a kevés is.

Édesanyám belehalt a szülésbe, így apámmal éltem, aki mindig elfoglalt volt a munkája miatt, ám rám mindig szakított egy kis időt. De mióta diagnosztizálták a betegségem és kórházba kerültem, csak két hónaponta jár be hozzám mindössze egy-két órára.

Így ez a tömeg, ami összegyűlt a kicsi kórteremben nagyon rendkívüli a számomra. Örültem, mert végre nem kellett egyedül tengetnem a napjaimat, ám valamiért mégis kirekesztetnek éreztem magam.

- Te ki vagy? - a hang közvetlen mellőlem érkezett.

Ijedtemben felugrottam, majd óvatosan az illető felé fordultam, mikor megláttam a szemeim

elkerekedtek. Barna kócos haja kikandikált a sapkája alól, mosolygós sötét tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. Egy szó sem hagyta el a torkom.

- Milyen vörös lett valaki - nevetett fel.

Majd' elsüllyedtem szégyenemben. A takarót két szélénél fogva magamra rántottam. Nem akartam, hogy a fiú lássa a zavaromat.

- Hagyd már békén Lia-t, Suga! - kiabálta Mira a szomszédos ágyból.

- Á! Szóval Lia - tartott egy hosszú szünetet. Azt hittem nem fogja tovább folytatni a mondandóját, így kibújtam a paplan alól.

- Szép név - kacsintott rám.

Azzal a lendülettel húztam vissza magamra.

Délutánra mindenki elhagyta a kórtermünket és Mira is elaludt. Ismerős csend vette át a jókedvű nevetések helyét. Hallottam a saját légvételeimet is. Lehunytam a szemem, s a délelőtti srác arca jelent meg előttem. A nevetése, a pajkos mosolya és a lelkig hatoló mély tekintete. Még az emlékébe is beleborzongtam. Csak Suga járt a fejemben. Sejtelmem sincs, miért van rám ilyen hatással, hisz még csak egyszer láttam és akkor is kigúnyolt.

Váratlanul az ajtó nyikorogva kitárult, s egy alacsony fiú lépett be rajta. Valamit tartott a jobb kezében, de a szobánkban uralkodó sötétség miatt alig láttam, hogy mi az. Mira ágyához sétált és azt a bizonyos tárgyat a lány éjjeliszekrényére helyezte. Már épp elindult volna kifelé, mikor megtorpant mellettem. Először rám, majd a szekrényem tetején éktelenkedő elhervadt virágokkal teli vázára tekintett. Elvigyorodott. Nagyon ismerős volt.

Nem telt bele öt percbe, s az idegen ismét egy ugyanolyan dologgal tért vissza, mint amilyennel az előbb is, ám most nem Mira-hoz ment, hanem egyenes hozzám.

A szívverésem a háromszorosára gyorsult. A lemenő nap fénye megvilágította a fiú arcát, s tisztán láthatóvá váltak tőle a tökéletes vonásai.

- Gondoltam hozok neked újat. - nevetett és a hervadt helyére egy gyönyörű, friss és élénk színekkel tarkított csokrot tett.

Egy műanyag széket húzott az ágyam mellé, leült rá és rám mosolygott. Apró pillangók röpködtek a gyomromban. A fiú figyelmessége melegséggel töltött el. A saját apám sem képes nekem virágot hozni, még a születésnapom alkalmából se. Erre ez a vadidegen, kedves srác beállít eggyel, pedig senki nem kérte rá.

Bámultam hatalmasra nyílt szemekkel és egy "köszönöm"-öt sem tudtam kinyögni.

- Nem vagy valami beszédes – biggyesztette le az ajkait.

- De! Én szoktam beszélni…elég sokat – próbáltam felülni, de elég nehezen ment. Suga hirtelen benyúlt a hátam alá és felsegített – Csak hát…most egy kicsit furcsa nekem ez a helyzet.

- Milyen helyzet? – Suga szemöldöke felszaladt a homlokáig.

- Régen volt társaságom.

- Hogy-hogy? – elhallgatott, majd szemeit mélyen az enyémbe fúrta – Miért vagy kórházban?

Mira-nak simán mertem mesélni az életemről, ám ez a fiú valamiért más. Előtte minden egyes szavamat meg kell fontolnom.

Végig gondoltam a mondandómat, majd belekezdtem. Suga szótlanul próbálta befogadni a rengeteg új információt. Néha bólogatott, jelezvén érti, amit mondok.

Mikor a történetem végére értem Suga felpattant és kirohant a kórteremből.

Pár perc múlva egy kerekesszékkel tért vissza. Az ágy végéhez tolta, meg sem várva a reakciómat kitakart, kezeit alám csúsztatta, felemelt a matracról és óvatosan a tolószékbe helyezett.

- Kirándulunk egyet. 

16.rész

- Mira szemszöge –

- Rendbe fog jönni? – egy ismerős hang szólalt meg közvetlen mellettem.

- Ha minden jól megy, akkor valószínűleg pár héten belül felépül.

Az hang tulajdonosa megszorította kezemet, s végigsimított az arcomon. Az érintése nyomán iszonyatosan sajgott a bőröm.

- Ne félj. Az orvos is megmondta, hogy hamarosan jobban leszel.

Rap Monster. A hirtelen felismeréstől vezényelve résnyire nyitottam a szemeimet. Valóban igazam volt. A napszemüveges fiú egy széken ült az ágyam mellett, s lehajtott fejjel meredt maga elé. Rég láttam őt utoljára. Talán aznap, mikor...megcsókolt.

Elfordítottam tekintetemet Rap Mon-ról és körülnéztem a szobában. Nem olyan nagy, de így is ketten osztoztunk rajta. Közvetlen mellettem feküdt valaki más is. Sötétbarna haja teljesen eltakarta az arcát, ám azt meg tudtam állapítani, hogy az illető egy lány. A falakat hófehérre festették, s a makulátlan világos padló szinte világított. Egy tipikus kórteremben voltam.

Óvatosan felültem, megböktem Monster vállát és egy mosolyt erőltettem az arcomra, de minden egyes mozdulat elviselhetetlen fájdalommal járt.

- Mira, te... - őszinte döbbenet ült a fiú arcán.

- Mi történt? - huppantam vissza a párnák közé, mert nem bírtam magam megtartani.

- Pihenj! Ha jobban leszel, elmondok mindent! - a nyakamig felhúzta rajtam a takarót.

- De én most akarom tudni!

Furcsálltam Rap Mon viselkedését, ám abban a pillanatban nem értem rá ilyenekkel foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt az, hogy hogyan éltem túl a zombi támadást. Ott és akkor, azt hittem meghalok. Feladtam mindent. Csak vártam a halált. Most pedig itt fekszem egy kórházban, Rap Monster társaságában és fogalmam sincs róla, mi lett velem.

- Semmi különös nem történt. Megláttam, ahogy azok a dögök rád támadnak és egyszerűen nem hagyhattalak ott egyedül. - egy apró szünetet tartott, s rám pillantott – De miattad kárba ment a szarvas, amit lőttem. Becsüld meg magad! - nevetett fel.

- Köszönöm. – bár este még az életemről is lemondtam, mégis örülök, hogy Rap Mon éppen akkor arra járt. Nélküle biztos felfaltak volna zombik.

- És mondd csak... - levette magáról a napszemüvegét, majd sötét tekintetével engem pásztázott – Te mit kerestél ott olyan későn? Ráadásul egyedül?

Minden felelevenedett lelki szemeim előtt. Ismét a sírás határán álltam, ám Monster előtt nem bőghettem el magam. Elfordultam a sráctól és megpróbáltam másra terelni a szót.

- Nincs itt véletlenül valami kaja? Borzasztóan éhes vagyok.

- Mindjárt hozok, de még nem válaszoltál a kérdésemre. - megragadta az államat, s a sajátja felé fordította a fejemet.

Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem a történetbe, és ahogy az tőlem elvárható már a legelején elsírtam magam.

Rap Monster arca elkomorult.

- Tudtam, hogy egy pöcs az a gyerek. Na, de, hogy ennyire? - felpattant mellőlem - Várj meg itt! - Azzal már el is hagyta a szobát.

Ezt úgy mondta, mintha tehettem volna mást is azon kívül, hogy egyhelyben ülök.

- Jó reggelt. - szólalt meg halkan a mellettem fekvő lány néhány perc elteltével.

- Öm...szia. - feleltem bizonytalanul, mert nem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél.

Válaszom hallatán elmosolyodott. Gyönyörű volt. Nem az a fajta szépség, mint akiket a címlapfotókon látni. Hosszú egyenes haja a derekáig ért. Szemei szinte ragyogtak, de alattuk sötét karikák éktelenkedtek. Világos bőre tökéletesen illett a szoba hangulatához. Még a hálóingjében is csodásan festett.

Váratlanul kinyílt a kórterem ajtaja, s egy fehérköpenyes férfi lépett be rajta.

- Lia, - odasétált a lány ágya mellé egy nővér kíséretében - megkezdhetjük a rutin vizsgálatot?

- Nincs más választásom. - vonta meg a vállát.

Az orvos rám pillantott, majd egyetlen mozdulattal elhúzta a függönyt előttem, így semmit sem láttam (mint kiderült) Lia "vizsgálatából".Csigalassúsággal telt az idő. Közben a túloldalról néha-néha fájdalmas nyögések szűrődtek át. A férfi csak fél óra elteltével hagyta el a szobát, s távozása után egyből Lia-hoz fordultam.

- Te miért vagy kórházban?

- Az egy nagyon hosszú történet. - biggyesztette le ajkait.

- Nem sietek sehova. - mosolyogtam rá biztatóan.

Kifújta az összes levegőt tüdejéből, majd vett egy mély lélegzetet és belekezdett.

- Körülbelül hat éves lehettem, mikor diagnosztizáltak nálam egy gyógyíthatatlan betegséget. Eleinte azt sem tudtam miről van szó. Ám ahogy az évek teltek és én egyre idősebb lettem, úgy nőttek velem együtt a tünetek is. Már képes voltam felfogni, nekem nincs jövőm. Az orvosok pár évet jósoltak, de megcáfoltam őket, mert még most is élek. - egy hatalmas könnycsepp gördült végig porcelán arcán - Csak azt nem tudom meddig. Az édesapám már rég lemondott rólam. Bár még fizet a kórháznak azért, hogy ellássanak, de ki tudja meddig. Hisz ezek a gépek tartanak életben. - erősen beleütött az említett tárgyba, majd szaporán törölgetni kezdte szemeit - És veled mi a helyzet? Miért vagy itt?

A szívem belesajdult szegény lány sorsába. Hozzá képest, amit J-Hope művelt velem, az semmi. Úgy segítettem volna rajta, de ötletem sem volt, hogy hogyan.

- Hahó! Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan.

- Persze, csak elgondolkoztam.

- Értem. - valószínűleg rájött arra, hogy rá gondoltam, mert gyorsan témát váltott - Szóval, veled mi történt?

Némán hallgattam. Nem mesélhetek neki a zombikról. Úgy sem hinné el.

- Elestem biciklivel. - füllentettem.

Ebben a pillanatban kivágódott a kórterem ajtaja, s egy dühös, villogó szempárral találtam szembe magam. Egyenesen az ágyamhoz rohant.

- Miért?! Miért kellett a szívbajt hoznod rám?! Azt hittem meghaltál! - J-Hope arcán pattanásig feszültek az idegek.

15.rész

Nem akartam elhinni, amit J-Hope mondott. „Nincs rád többé szükségem.” Folyamatosan a szavai visszhangoztak a fejemben. Könnyes szemmel néztem fel a fiúra. Komoly tekintettel meredt rám. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy esetleg az imént viccelt volna.

- Nem értetted, mit mondtam? Tűnj már el innen! - mutatott a kijárat felé.

Úgy éreztem magamat, mint egy hasznavehetetlen, régi tárgy.

- Te most süket vagy, vagy csak szimplán hülye? Takarodj már el! Hope az enyém. Soha nem is volt a tiéd. - bújt közelebb Hana a fiúhoz.

Igazat kellett adnom neki. Köztem és J-Hope között semmi se lett volna. Tényleg hülye vagyok, hogy erre nem jöttem rá hamarabb.

- Értem. Érezzétek jól magatokat együtt. Elmegyek. - hátat fordítottam nekik és elindultam a kijárathoz, ám J-Hope megragadta a karom.

Visszatekintettem a fiúra. Már nem bírtam megálljt parancsolni a feltörni készülő könnycseppeknek, így azok eláztatták az arcomat, s elárulták a fiúnak az érzéseimet. Egy halvány reményszikra gyúlt bennem, de Hope hamar eloltotta.

- Soha! Soha többé ne gyere ide vissza! - elengedte a csuklómat, majd kitárta nekem az ajtót. - Ég veled!

Apró darabokra törte a szívem.

Zokogva rohantam az iskola kietlen folyosóin a kijáratot keresve. Rengetegszer elestem, de nem törődtem a térdembe fúródó szilánkokkal. A seb, amit Hope ejtett a szívemen ezerszer jobban fájt mindennél. Még a halált is elviseltem volna.

Az ismerős helyek mellett elhaladva minden emlék az eszembe jutott; Az első nap, mikor betévedtünk ide JiNa-val. A szökési kísérletem, amiért Hope elég sajátos módszerrel büntetett meg. A fiú biztonságot nyújtó karjai a medencében és a gyönyörű nap, amit együtt töltöttünk a síneknél.

Végre sikerült kijutnom a kollégium sötét falai közül. Egy pillanatra megálltam és végignéztem a komor épületen. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen nehezemre fog esni, elhagyni ezt a helyet. Most meg itt állok kisírt szemekkel és azt kívánom bár ne kéne elmennem.

Sűrű felhőréteg takarta el az eget. A hold fénye halványan világított át rajta, így alig láttam valamit. Bizonytalanul indultam el az iskola előtt húzódó kitaposott ösvényen. Minden egyes lépéssel nőtt bennem a félelem. Egyes egyedül voltam az éjszaka kellős közepén. Az összes apró rezdülésre felkaptam a fejem. Szívem hevesen vert. Nem akartam tovább menni. Féltem. Hiányzott Hope ölelése és a biztonságot nyújtó közelsége.

Leguggoltam a nyirkos, hűvös talajra, s olyan kicsire húztam össze magam amennyire csak tudtam. Lehunytam szemeimet és kezemmel átöleltem lábaimat. Egy lépést sem bírtam megtenni.

Körülöttem síri csend honolt. Semmi sem mozdult. Mintha egy pillanatra megfagyott volna a világ. Csak a saját lélegzetvételeimet hallottam.

Hirtelen faágak recsegése ütötte meg a fülemet. Kipattantak pilláim, de hiába kapkodtam a fejemet, nem láttam meg a hang forrását. Óvatosan felálltam a földről, s ismét elindultam. Végtagjaim remegtek a félelemtől, de nem adhattam fel. Előreszegeztem a tekintetem és merev léptekkel haladtam tovább.

Ekkor valami bevágódott elém, majd hangos hörgések, morgások kíséretében csatlakozott hozzá még jó pár másik is. Felegyenesedtek, s gusztustalan szemeikkel engem pásztáztak. Ugyan olyan lények voltak, mint akik elraboltak, de most teljesen körbevettek. Sehol sem találtam kiutat, így kezeimet védekezőn magam elé emeltem és váram a csapást.

Be is következett. A zombik egyszerre vetődtek rám. Küzdöttem ellenük, de értelmetlen volt. Könnyedén leterítettek a földre. Hegyes fogaikat húsomba mélyesztették, éles karmaikkal erősen belém kapaszkodtak, s nem engedtek, hiába vergődtem. Éreztem, ahogy kiharaptak egy darabot a vállamból. Hangos sikoly hagyta el a torkom. A mély sebből gejzírként tört fel a forró vér, s a talajon egy hatalmas vörös tócsába folyt. Úgy éreztem, mintha leszakadt volna a vállam. Elnyomott minden más kínt. Már nem tudtam, mikor és, hol harapnak belém újra.

Feladtam a hiábavaló harcot. Némán tűrtem a gyötrelmet. A látásom elködösült, s a fájdalom olyan intenzíven marta egész testem, hogy nem bírtam tovább eszméletnél maradni.

A világ lassan elsötétült előttem.

- JiNa szemszöge –

Iszonyatosan sajgott a fejem. Nehézkesen ültem fel az ágyban, majd nyújtózkodtam egy nagyot. Karomat leengedtem magam mellé, de nem a puha matracra sikerült, hanem valami sokkal keményebbre. Rémülten kaptam oldalra a tekintetemet.

Jungkook mélyen aludt félmeztelenül az ágyon. Elrántottam kezemet a fiú fedetlen mellkasáról, s lehúztam magamról a takarót. Megállt bennem az ütő.

Egy fehér pólón kívül semmi sem volt rajtam, ráadásul ezt a pólót tegnap még Kook-on láttam. De akkor mégis, hogy került rám? És hova tűntek a ruháim? Mit keresünk Jungkook-al egy ágyban? Mi történt tegnap éjjel?

Egyre rémesebb dolgokra gondoltam. Lehetséges lenne, hogy Kook és én…lefeküdtünk? Nem! Mérgesen megráztam a fejemet. Jungkook nem tenne olyat, feltéve, ha szót fogad Jimin-nek és messzire elkerüli a piát. És, ha mégis?

- Jó reggelt, ivóbajnok! – a mellettem hirtelen felülő fiú kizökkentett a gondolataimból.

Felpattantam a matracról és a nevető srácra pillantottam.

Fekete, kócos haja majdhogynem teljesen eltakarta fáradtnak tűnő szemeit, melyek alatt vastag karikák húzódtak. A takaró félig eltakarta testét, de a hasa tökéletesen látszott. A kezdetleges kockák mágnesként vonzották a tekintetemet. A fejem fokozatosan vált egyre vörösebbé.

- Jungkook! Mi történt tegnap este? – ez a kérdés már akkor kikívánkozott belőlem, mikor reggel felkeltem.

Leesett állal hallgattam végig Kook „élmény” beszámolóját. Nem voltam képes feldolgozni a tetteimet. Magamban elhatároztam, hogy soha többé nem iszom egy kortyot sem.

- Gyere. – ölelte át a vállamat – Menjünk vissza, mert még a végén hülyeségekről fognak fantáziálni a többiek.

- És akkor nem fognak, ha te beállítasz félmeztelenül, én pedig egy szál pólóban? Ami nem mellesleg a tiéd. – tettem hozzá.

Jungkook megtorpant és érdekes fejjel nézett végig magán, majd szó nélkül egy szekrényhez sétált. Kitárta, de a polcokon egyetlen ruha sem volt.

- A rohadt életbe! Suga-ék elvitték az összeset. – kétségbeesetten nyitogatta a szobában található bútorokat ki meg be. – Most mit csináljunk? Így nem mehetünk vissza. Te magad mondtad.

- Nincs más választásunk. – vontam meg a vállam.

- J-Hope szemszöge –

Annak ellenére, hogy tegnap egy kortyot sem ittam, szörnyen rosszul éreztem magam. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Még most sem vagyok képes feldolgozni a tényt, hogy elküldtem Mira-t. Látszott rajta, mennyire fájtak neki a szavaim, de muszáj volt megtennem, az ő érdekében. Ha megint miattam sérülne meg, azt nem tudnám elviselni.

Mostanra, már biztos kiért az elzárt területről és hazafelé tart a régi megszokott életébe.

Remélem.

- Kook! Hol jártatok tegnap éjjel? - pattant fel V.

Majd mindenki követte a példáját, mikor Jungkook JiNa-val együtt belépett a szobába.

- Mi a szar? - röhögött Jimin.

- Csak nem történt valami az este folyamán, amiről lemaradtunk? - perverz vigyor kúszott Suga arcára a félmeztelen párost figyelve.

- Tudtam, hogy ez lesz. - ütögette meg JiNa Jungkook karját - Magyarázd el nekik is a dolgokat, én addig beszélek Mira-val.

A lány neve hallatán hatalmasat dobbant a szívem.

Tegnap bele se gondoltam, mit fog szólni JiNa, ha megtudja, hogy elküldtem a legjobb barátnőjét.

Hatalmasat nyeltem, megpróbáltam megszólalni, elmondani neki mindent, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Mira! Merre vagy? - szólongatta.

Összeszorult a szívem.

- Őt hiába keresed. - szólalt meg Jin, aki eddig szó nélkül ült a falnak dőlve. - J-Hope elküldte. - biccentett felém.

JiNa kétségbeesett pillantása, csak még jobban erősítette bennem a bűntudatot. Mira-ért tettem! Hogy megvédjem! Tudatni akartam ezt JiNa-val, ám megelőzött.

- Elküldted? - a lány szeme megtelt könnyekkel - Miért?

Szólásra nyitottam a számat, de ismét közbe vágott.

- Azt kérdeztem, miért?! - már zokogott - Bele se gondoltál mi történhet vele?! Mi van, ha megtámadták?! Egyedül nem ér semmit, ha többen támadnak rá! - a szavai, mintha kést forgattak volna a szívemben, úgy fájtak. - Az is lehet, hogy már-

- Nem! - csattantam fel - Nem halt meg!

Ellöktem mindenkit az útból, s az ajtóhoz iramodtam. Meg sem álltam a kijáratig. Szívem hevesen vert. Ha Mira-val bármi is történik, én abba belehalok. Nem veszíthetem el. Szükségem van rá.

Az iskola előtt húzódó ösvényen indultam tovább. Ez, azaz út, amin át befutottak a kollégiumba, még aznap este, mikor a szörnyet cipeltük Jimin-ékkel a tóhoz.

Meg kell találnom!

Eszeveszettül rohantam, már minden reményt elvesztettem, de hirtelen megtorpantam, mert előttem az úton néhány zombi evett valamit. Közelebb merészkedtem hozzájuk. Borzasztó bűz csapta meg az orrom. Hátrébb tántorodtam, s egy faág hangos reccsenéssel tört el lábaim alatt.

A szörnyek egyszerre kapták fel a fejüket. Szájukból csöpögött a friss vér és kezükben annak a valaminek a húsát tartották, amit felboncoltak.

A testből alig látszott valami, ám egy apró anyag darab szúrta a szemem, mert ugyanolyan színű volt, mint amilyen pólót viselt Mira tegnap éjjel.

Nem tudtam és nem is akartam felfogni, amit láttam. Azok a gusztustalan dögök épp annak a lánynak a húsát majszolták, akit mindennél jobban meg akartam óvni, és akit mindennél jobban szerettem.

14.rész

- Jungkook szemszöge –

Feszülten néztem JiNa minden mozdulatát. A pia teljesen kiütötte. Látszott rajta, hogy azt se tudja hol van. Kicsit aggódtam érte.

Odatámolygott Jin-hez, s a vállába kapaszkodva próbálta levenni magáról a pólóját. Ezt már nem tűrhettem tétlenül. Felpattantam, elrángattam Jin-től és kihúztam a szobából. Nem hagyhattam, hogy ostobaságot tegyen, amit holnap, mikor kijózanodik, megbánna.

A régi területünk felé vettem az irányt, ám JiNa kirántotta karját a kezemből és megtorpant. Arcán furcsa fintor jelent meg, majd a következő pillanatban lerókázta magát. Felfordult a gyomrom a látványától. Nem sokon múlott, hogy ne kövessem a példáját.

JiNa, csak nevetett egy jót magán, majd mosolyogva hozzám sétált és széttárta karjait.

- Kérsz egy ölelést? – még időben sikerült elugranom előle.

Megragadtam a vállánál fogva, s tolni kezdtem magam előtt. A koleszban még mindig működnek a zuhanyzók, ott talán lemoshatom JiNa-ról a hányást. Nincs kedvem egész éjjel az elviselhetetlen bűzt szagolni.

Benyitottam a korhadt faajtón. A fürdőt gyakran használjuk, így viszonylag tisztaság uralkodott bent. A zuhanyfülkéket eltakaró függönyöket már ellopták. A vízkő vastagon lerakódott a csempékre, s közöttük ott virított a penész. Senkinek sem volt gyomra kitakarítani a helyet, ám a múlt hónapban sikerült Jin-t rávennünk. Felmosott és letisztította a tükröket, de ezen kívül semmi különöset sem tett.

Betoltam JiNa-t a zuhanyzóba, megnyitottam a csapot, melyből azonnal folyni kezdett a jéghideg víz. A lány arrébb ugrott, mikor bőréhez értek a hűvös cseppek.

- Nyugi! Mindjárt felmelegszik. – simítottam végig nyirkos hátán.

Visszatotyogott a csap alá, s megtámaszkodott a falban. Még most sem volt teljesen tisztában azzal, hogy mi történik vele. Mintha valahol máshol járt volna az agya.

Vízzel sehogy sem sikerült kitisztítanom a ruháját. Ahhoz, hogy lejöjjön róla a hányás ki kéne sikálni, de én nem tehetem meg míg JiNa-n van.

- Öm, JiNa – éreztem, hogy elvörösödök – Le tudnád venni a…ruháidat? – nem mertem a lány szemébe nézni.

JiNa felkuncogott és mit sem törődve a jelenlétemmel elkezdett levetkőzni. Ijedtemben elkaptam a tekintetem. Bármennyire is akartam látni volt bennem annyi tolerancia, hogy nem néztem vissza.

- Kész vagyok. – adta a kezembe ruháit.

- Vegyél fel valamit magadra! – takartam el szemeimet.

- Mégis mit? Nálad vannak a cuccaim.

- Itt van a pólóm. – azonnal lekaptam magamról, s JiNa-nak nyújtottam.

Kilestem az ujjaim közül.

A lány vöröses haja a nedvességtől bőrére tapadt. A fehér pólómon, amit magára vett átlátszott a vizes fekete melltartója. Arcom még vörösebb lett. Tekintetem akaratlanul fedetlen combjaira tévedt.

Megráztam a fejemet, majd a mosdóhoz igyekeztem a koszos ruhákkal. JiNa követett, leült a sarokban lévő székre és onnan figyelt.

Neki láttam a mosásnak. Mivel eleve vizesek voltak hamar végeztem. JiNa-ra néztem.

A lány már békésen szunyókált mellettem. Legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna, de nem éltem vissza a helyzettel.

A ruhákat az ölébe helyeztem, felemeltem a lányt, majd elindultam vele a régi szobánkba. A pólóján át éreztem, ahogy vizes melltartója hozzám nyomódik. Felállt a szőr a hátamon. Perverzebbnél, perverzebb gondolatok jártak a fejemben. Végül is alszik. Nem venné észre, ha…

Jó erősen arcon vágtam magam, hogy észhez térjek. Visszagondolni is rémes volt, hogy majdnem letapiztam JiNa-t!

A szobánkba érve azonnal az ágyhoz siettem. Óvatosan letettem az alvó JiNa-t, betakartam, majd leültem mellé a szivacsra. Kezemmel végigcirógattam selymes arcán. Ismét elfogott a vágy, hogy megcsókoljam. Közelhajoltam a lány ajkaihoz, ám nem tudtam megtenni. Helyette homlokon pusziltam és felálltam.

- Ne menj el! – nyöszörögte mögöttem JiNa – Félek…a zombiktól… - ha részeg, még akkor is fél tőlük. Megsajnáltam. Magamra emlékeztetett.

Sarkon fordultam, s visszasiettem az ágyon ülő lányhoz. Átöleltem.

- Nem kell félned. Itt vagyok. – JiNa belefúrta arcát a mellkasomba. Szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem meghallja. – De most már aludj! – toltam el magamtól.

JiNa lehajtotta fejét a párnára és rám pillantott.

- Te nem alszol velem? – paskolta meg maga mellett a szivacsot.

- Öm…én… - zavaromban a tarkómat kezdtem vakargatni. Nem tudtam, hogy mit szokás ilyenkor tenni.

Végül lefeküdtem mellé. Kezemet a csípőjére helyeztem, s közelebb húztam magamhoz. Nem ellenkezett, így egy forró csókot leheltem a tarkójára. Ekkor hirtelen szembefordult velem. Pilláit lecsukta, majd ajkaival gyorsan közeledett felém. Ujjaimat a szája elé emeltem.

- Az első csókunknál józan leszel. – suttogtam a fülébe és visszafordítottam, így ismét háttal lett nekem – Aludjunk. – öleltem át újra.

Még hallottam, ahogy horkolva alszik, majd engem is elnyomott az álom.

- Mira szemszöge –

Miután megtudtam, hogy JiNa holt részegre itta magát, csak leültem a szoba egyik sarkába és onnan figyeltem az eseményeket. Pontosabban J-Hope-ot.

Végig Hana-val nevetgélt. Néha-néha átölelte a lányt. Láthatólag nagyon jól érezte magát. Eleinte teljesen hidegen hagyott a dolog, ám mikor Hope már Hana nyakát puszilgatta kezdtem kicsit begurulni. Nem bírtam egy helyben ülni és tűrni, hogy a fiú tulajdonképpen épp „megcsal”.

Felpattantam és odatrappoltam hozzájuk.

- J-Hope! – a neve hallatán felpillantott rám – Te most szórakozol velem?!

- Mire célzol? – felállt, így majdnem egy fejjel magasabb lett, mint én.

- Mondjuk arra, hogy ma egész nap úgy viselkedtél, mintha lenne köztünk valami…Valami komolyabb! Most meg itt hetyegsz ezzel a Hana-val! – a kelleténél kicsit hangosabb voltam, mint terveztem, ezért mindenki ránk figyelt.

J-Hope az érzelmi kirobbanásomat egy hangos röhögéssel díjazta.

- Valami komolyabb? – nevetett – Te csak azért kellettél, hogy valakivel elüthessem az időt. De most Hana ismét itt van velem. – felsegítette a szőkeséget a földről, magához húzta, s hosszan megcsókolta. Pont az orrom előtt vívtak nyelvcsatát. Hope elvált Hana-tól és mélyen a szemembe nézett. Mintha a lelkemig akart volna hatolni pillantásával. Azt hiszem sikerült neki. – Már nincs rád többé szükségem cica. – minden szót külön hangsúlyozott – Tűnj el! Sicc! – gúnyolódott.

Ott és akkor valami összetört bennem.

13.rész

 - Gyere. Menjünk vissza mi is bulizni.

 Kéz a kézben sétáltunk néma csendben a folyosókon. J-Hope-ot mintha kicserélték volna. Bár néha még mindig voltak perverz, bunkó beszólásai, de attól eltekintve megváltozott. Pozitív irányba. Ha mellette vagyok, már nem akarok elfutni és ez furcsa. Egy nappal ezelőtt még a pokolba kívántam. Most meg itt vagyunk kettesben, kézen fogva az éjszaka kellős közepén.

 Nyikorgás csapta meg a fülem. Elhitettem magammal, hogy csak az agyam szüleménye. Biztos fáradt vagyok. Ám a következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott közvetlen mögülünk.

 Hátra kaptam a fejem. Teljes sötétségben semmit sem láttam. Olyan közel bújtam Hope-hoz amennyire csak tudtam. Bármi is okozta a hangot, még itt van valahol és nem akarom megtudni, hogy mi az.

 J-Hope védekezőn elém állt, s előhúzott egy zsebkést. Tekintetével a kietlen folyosót figyelte. Síri csendben várakoztunk. Valamiért rossz érzés fogott el. Egy zombinak semmi oka nem lenne rá, hogy pont most támadjon, kivéve, ha valaki…nem sikított.

 - J-Hope – suttogtam – ez egy szörny lesz. Túl hangos voltam. Sajnálom. – már a sírás határán álltam.

 - Nyugodj meg. Lehet, hogy már rég elment. – fordult felém.

 A fiút hirtelen valami berántotta a sötétségbe, s a bilincs miatt engem is magával húzott. Ismerős hörgés csapta meg a fülemet, majd Hope hangos üvöltésben tört ki. A hold fénye alig jutott a koszos ablakon át, de a fiú lábát marcangoló zombit ki tudtam venni a félhomályból. Eszeveszetten tapogattam a földet hátha ráakadok egy éles eszközre, amivel megölhetem. Közben Hope egyre jobban üvöltött. Megpróbálta magáról lerúgni a szörnyet, de az erősen kapaszkodott.

 Ekkor fémes kattanást hallottam, s a következő pillanatban a bilincs leesett csuklómról.

 - Fuss! – J-Hope kétségbeesett pillantásától meghasadt a szívem.

 Nem hagyhatom itt! Tovább folytattam a keresést.

 - Nem hallottad, amit mondtam?! Fuss már! – figyelmen kívül hagytam. Muszáj találnom valamit! Meg kell mentenem! Folyamatosan ez járt a fejemben.

 A földet tapogattam reményt vesztve, ám hirtelen erős fájdalom hasított a tenyerembe. Felszisszentem, felkaptam kezemet a padlóról, hogy megszemlélhessem mi okozta a sérülést. Egy jókora üvegszilánk állt ki a mély sebből, melyből patakokban folyt a vér. A hányinger kerülgetett, s az ájulás határán álltam. Erőt vettem magamon, majd kirántottam a hegyes szilánkot.

 A másik kezemet is felvágta, de nem annyira vészesen. Megmarkoltam az üvegszilánkot, s Hope megmentésére siettem.

 A fiú még mindig a zombival hadakozott, de látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban feladhatja a küzdelmet. Nem haboztam. Rávetődtem a szörnyre, magam alá gyűrtem, s addig döfködtem testébe a szilánkot, míg egy halk hörgés kíséretében meghalt.

 Fellélegeztem. Sikerült.

 - Te teljesen hülye vagy?! – J-Hope olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem eltörik a gerincem – Miért nem futottál el? Meg is halhattál volna.

 Megmukkanni sem tudtam annyira váratlanul ért Hope viselkedése. Eltolt magától, s felemelte kezeimet. Mind a kettőt mély vágások tarkították.

J-Hope rám tekintett. Érzelemmentes arcáról semmit sem tudtam leolvasni.

 - Menjünk. – óvatosan felsegített a földről – Ellátjuk a sebeinket és bulizunk egy jót.

 - Neked ezek után még van kedved bulizni? – kerekedett el a szemem.

 - Hana megint velünk van. – mosolygott – Ezt meg kell ünnepelnünk. Nem hagyom, hogy egy retkes zombi tönkretegye.

 Hana. Megint az a lány.

 Hamar visszaértünk a szobába. A buli már javában folyt. Szememmel egyből JiNa-t kerestem, de sehol sem láttam.

 - Végre megjöttetek! – lépett hozzánk nevetve Suga. – Mi tartott ennyi ideig? Csak nem huncutkodtatok? – alkoholtól bűzlött a szája.

 - Hopi! – vetődött ismét egy lány Hope nyakába.

 Remek megjött Hana.

 - Szia, szépség. – ölelte át a lányt J-Hope.

Hogy mi van?!

 Legszívesebben ott helyben kinyírtam volna a csajt.

 - Gyere, töltök neked is egy kis bort. – kéjes hangjától felállt a szőr a hátamon.

 Meg akartam fogni J-Hope kezét és visszatartani, de a fiú már rég elment Hana-val, mire felocsúdtam.

 - Te nem akarsz inni egy kicsit? – lengette meg az orrom előtt a piás palackot Suga.

 - Kihagyom. JiNa hol van?

 A lány neve hallatán Suga-ból kitört a röhögés.

 - Holt részegre itta magát! Kook elvitte aludni! – a fiú szinte fulladozott a nevetéstől – Látnod kellett volna. Majdnem nyomott nekünk egy sztriptízt így estére.

 Ha eddig nem voltam elég ideges Hana miatt, most már az lettem.

  - JiNa szemszöge –

  Figyeltem, ahogy J-Hope Mira társaságában elhagyja a szobát. Aranyosak együtt.

Fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon mi történt közöttük a mai nap folyamán, amitől így megváltozott a viszonyuk.

 Közben Suga a terem közepére tett jó pár gyertyát, melyek szépen bevilágították a teret. Mindenki elhelyezkedett a fény körül, s neki láttak az ivásnak. Nevetgéltek és sztorizgattak Hana-val. A lány meg élvezte, hogy ő van a középpontban.

 Egyedül Kook és Jimin vitáztak egymással.

 - Még csak egy taknyos 17 éves vagy! Maradj a málnaszörpnél! – Jmin kivette a fiatalabb kezéből a pálinkát és a kifogásokkal mit sem törődve elsétált, ám megtorpant mellettem.

 - Ne hagyd, hogy igyon! – komoly tekintettel nézett rám.

 Azonnal vigyázzállásba vágtam magam, s kezemet a homlokomhoz emeltem.

 - Igenis uram! – vigyorogtam.

 - Tessék. – adta át a Kook-tól elcsórt piát és már tovább is állt. 

 Óvatosan meglötyögtettem a pohár tartalmát, majd egy húzásra megittam az egészet.

 Forróság árasztotta el a torkom és egy kicsit megszédültem, de ezeket leszámítva kimondottan ízlett, így elvettem egy egész üveggel.

 Nem igazán tudtam, hogy mit, de ittam. És nem is keveset. Mire észbe kaptam, már egy üres palackot szorongattam. Az agyam kómás állapotba került a rengeteg alkoholtól. Verejtékezett a homlokom és iszonyatosan melegem lett. Meg akartam szabadulni minden ruhámtól, ám elég nehezen ment, mivel fogalmam sem volt róla, hogy merre van az előre, meg a hátra.

 Odatámolyogtam a fal mellett ácsorgó Jin-hez és a vállába kapaszkodva próbáltam levetkőzni, hátha úgy jobban megy. 

 Azt sem tudtam mit csinálok, hol vagyok, vagy, hogy ki vagyok. A környezet zajai nem jutottak el az agyamig. Eltompultak az érzékszerveim.

 Már épp sikerült volna levennem magamról a pólót, ám egy ismerős, erős kar kirángatott a meleg szobából a hűvös folyosókra. Meg sem állt, csak húzott tovább. Alig tudtam tartani a tempót.

 Majd széthasadt a fejem, a hasam görcsbe szorult. Kirántottam csuklómat Kook kezéből és megálltam pihenni. Arra számítottam, hogy attól majd elmúlik ez a kínzó hányinger, de nem.

 Éreztem, ahogy a gyomortartalmam a felszínre tör.