23.rész

A szívverésem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam, és nem is akartam felfogni, hogy mit mondott Jimin az előbb. Egyszerűen nem jutott el a tudatomig az előbb elhangzott mondat.

- Szóljunk a többieknek! - Hope nem habozott, karon ragadott, végighúzott a folyosón és berontottunk a szobába, ahol a többiek már lefeküdni készültek.

- Van azon a kibaszott ajtón kilincs is! - háborodott fel Rap Monster és szúrós szemekkel méregette Hope-ot.

- Leszarom az ajtót! Van most fontosabb is annál! - vágott vissza a fiú – Ha érdekel, elárulom, hogy Suga-t elrabolták a kórházas kis barátnőjével együtt!

A teremben megfagyott a levegő, szinte érezhető volt a feszültség az apró helyiségben. Mindenki hatalmasra tágult szemekkel meredt ránk.

Rap Monster felállt és gyors léptekkel közeledett J-Hope felé, majd megragadta a fiú torkát és a falhoz szorította.

- Hova vitték?! És mégis kicsodák?! - szűrte a fogai közt – Nyögd ki, mielőtt eltöröm a nyakad!

Hoseok-nak még ideje sem volt felkészülni, kezével megpróbálta lefejteni Rap Mon ujjait a torkáról, kevés sikerrel, így inkább Jimin felé mutogatott. A szemüveges srác vette a lapot, elengedte az egyre jobban liluló fejű Hope-ot és Jimin-hez fordult.

- Nem tudom kik voltak azok, de követtem őket egészen a rejtekhelyükig! Megjegyeztem az odavezető utat! - előzte meg az újabb fojtogatást Jimin, amit ezúttal az ő torka bánt volna.

- Indulunk! Most! - iramodott meg Rap Monster a kijárat felé.

- Nem kéne valamilyen terv?! - pattant fel Jungkook, aki eddig némán hallgatta az eseményeket – Terv nélkül, csak úgy berontani oda, egyenlő lenne a tömeges öngyilkosság-

- Bemegyünk és kihozzuk! - szakította félbe a fiatal srácot.

- Jungkook-nak igaza van! - szóltam rá hirtelen felindulásból, az ajtón kilépni készülő Rap Monster-re, de amint kimondtam, már meg is bántam. Reszketve összeszorított fogakkal vártam, hogy az én torkomat is kezelésbe vegye.

- Jin! Találj ki gyorsan valami használható tervet! - a szemüveges fiú visszafordult és letelepedett az egyik matrac szélére.

Leesett állal figyeltem, ahogy Rap Mon Jin segítségével kidolgoz egy ésszerű és talán hatásos tervet. Mi történt vele? Normális esetben minimum leordította volna a fejemet. Most meg szó nélkül hagyta, amit mondtam neki, sőt, mi több még hallgatott is rám.

- Rendben. Ki marad itthon és ki az, aki jön? - áll fel a szemüveges vezető.

- Én maradok. - mosolyodott el Jin – Valakinek vigyáznia kell a kolira is.

Csendben néztem, Rap Mon-t és a többieket. Jó volt látni, hogy vészhelyzet esetén milyen jól össze tudnak dolgozni. Mindent előkészítettek az indulásra. Lő és szúrófegyverek, kötelek, walkytalky-k, és még a jól ismert bilincs is bele került a hatalmas, fekete sporttáskába.

Végül Jin és V döntöttek úgy, hogy maradnak és felügyelik az épületet. A többiek Jimin-nel az élükön – ő tudta egyedül merre kell menniük- elindultak az ajtó felé.

Ekkor döbbentem rá. Minket itt akarnak hagyni?! Nem! Azt nem hagyom!

- Hé! - ragadtam meg a hozzám legközelebb álló, J-Hope karját – Ugye nem gondoltátok, hogy ölbe tett kézzel fogok itt várni?! Veletek megyek!

- Ki van zárva kicsi szívem – nevetett fel Hope – Kislányoknak ez nem való.

Kislány?

- Lia a barátom. Muszáj segítenem neki! És amúgy sem bíznám rátok... - mértem végig őket.

- Miért nem? - vigyorodott el perverzen Hoseok, majd egy pillanat alatt elkomorult az arca – Viccet félretéve, nem jöhetsz és-

- Te is gyere akkor. De nem vállalok felelősséget érted! - szakította félbe Rap Monster J-Hope mondatát.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Nem tudom mi történt Rap Mon-nal, de nem is baj. Tetszik ez a változás.

- Várj...mi? Ez most komoly? - J-Hope teljesen meg volt döbbenve – Rap Mon! Ezt nem mondhatod komolyan!

- Miért ne mondhatnám? Jön és kész. Vita lezárva.

Hope vetett rám egy durcás pillantást majd követte Rap Monster-t.

Önelégült vigyorral hagytam el a szobát. Jó érzéssel töltött el, hogy végre valami nem úgy történt, mint ahogy az a lófejű, nagyképű alak akarta.

- Várjatok! - kiáltott egy ismerős hang a hátunk mögül.

- JiNa?! - pördült meg a tengelye körül Jungkook – Miért nem maradtál Jin-ékkel?!

- Veletek kell mennem!

J-Hope hangosan felnevetett, majd szó nélkül átbújt a kapu alatt és megállt a Tiltott Zóna határán kívül.

- Nem érünk rá veszekedni. Jöhetsz te is. - Rap Mon-t látszólag csak az érdekelte jelen helyzetben, hogy Suga-t megmentsük.

- Nem! Nem hagyom! - ragadta meg Kook barátnőm karját – Kérlek! Nem bírnám ki, ha neked bármi bajod esne...

- Ne félj – mosolyodott el JiNa – szívósabb vagyok, mint hinnéd.

- Biztosan ez az az épület? - nézett kérdőn Jimin-re Rap Mon.

Egy hatalmas régi gyárépület magasodott előttünk. Néhol az ablakokat betörtét, a szürkés fal szinte mindenhol omladozott, úgy tűnt bármelyik pillanatban összeomolhat. A kerítést már régen lebontották, még a figyelmeztető táblákat is elvitték. Nem tudom, hogy a sötét miatt, vagy csak a szimpla tudattól, hogy odabent bármire képes gyilkosok vannak, de féltem. Rosszelőérzetem támadt ettől a helytől.

- Ezer százalék. - húzta ki magát a fiú és intett, hogy kövessük.

Minden porcikám tiltakozott ellene, ám kénytelen voltam Jimin-ék után menni. Meg kell mentenünk Lia-ékat!

Egy kétszárnyú vasajtón keresztül vezetett az út, amit Jungkook J-Hope segítségével nehezen ugyan, de szétfeszítettek. Szépen, lassan, síri csendben haladtunk egyre beljebb a gyár kihalt folyosóin. A korom sötétben semmit sem láttunk. Tapogatóznunk kellett a falak mentén és igyekeznünk nem elesni semmiben. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint hittem. A lábaimat csigalassúsággal csúsztattam a földön, figyelve mindenre, amiben esetleg elbukhatnék. Sikeresen átléptem minden egyes utamba kerülő tárgyat. Elégedetten mosolyodtam el. Nem is olyan nehéz ez.

Hirtelen erős fájdalom hasított a homlokomba, valamit lefejeltem, ami jó hangosan visszhangzott a koszos gyárépületben, s az ütés erejétől elterültem a földön.

- Mira! - kiáltott Hope – Jól vagy?

Kezemmel egyből a fejemhez kaptam, egy kis sebből vér szivárgott, de nem volt annyira vészes, mint gondoltam.

- Semmi bajom, menjünk tovább! - tornáztam magam állásba. J-Hope azonnal megragadta a karomat és közelebb húzott magához.

- Maradj mellettem! - szorította meg a kezemet – És legközelebb figyelj jobban! - teremtett le.

Csendben sétáltam tovább Hope mellett. A fiú úgy fogta a kezemet, mintha attól félt volna, hogy ha elereszti, elszaladok. Ám ebben a helyzetben inkább a nyakába másztam volna, minthogy elfussak. Most nem gondoltam azokra a dolgokra, amiket tett velem. Egyszerűen élveztem a biztonságot nyújtó közelségét.

Egy bizonyos pontig minden út egy irányba vezetett, ám egy nagyobb oszlopos csarnoknál kétfelé ágazott a folyosó.

- Faszom... - motyogta Rap Monster – Muszáj kettéválnunk! Nem tudhatjuk melyik irányban vannak, és időnk sincs arra, hogy mindkettő szárnyat külön-külön átkutassuk...

- Két lány nem lesz egy csoportban az fix. - szólalt meg Jimin - Túlerőben lennének azok a nyomorékok.

- Nem szívesen mondok ilyet, de Jimin-nek igaza van. - röhögött fel, majd rám vigyorgott – Túl gyengék vagytok, ismerjük be...

- Hogy az a-

- Most nincs időnk ezen veszekedni! - teremtett le minket Rap Monster – Mira, te velem jössz, hogy elkerüljük az e féle vitákat. J-Hope pedig a másik csapatban lesz JiNa-val. - intett a szemüveges srác barátnőmnek, aki kérdés nélkül engedelmeskedett neki – Kook? Jimin?

- Én vigyázok JiNa-ra! - ajánlkozott fel egyből Jungkook.

Rendben akkor ez el van döntve. - zárta le az ügyet Rap Mon – Induljunk! Tiétek a Nyugatiszárny, miénk a Keleti!

22.rész

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - megperdült a tengelye körül és ismét rátámadt az állát simogató férfira.

- Próbáld csak meg! - nevetett fel, majd állásba tornázta magát.

Suga egyenesen nekirontott. Ettől a férfi ismét hátra esett, majd fölé térdelt és ott ütötte ahol csak érte. Szájából vér szivárgott, s az arca kissé megduzzadt. Sajnálni akartam, de nem ment. Valami azt súgta, hogy megérdemelte azt, amit kapott.

- Basszátok meg! Segítsetek már! - üvöltött torka szakadtából társaira.

S azok, mint az engedelmes pincsikutyák, ugrottak a főnökük szavára. Megragadták Suga-t a karjainál fogva, lerángatták róla és nekivágták a falnak.

Segíteni akartam rajta, de a végtagjaim lefagytak. Meg sem bírtam mozdulni.

Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne kelljen látnom, de a hangokat sajnos nem tudtam kizárni. Suga fájdalmas üvöltése, a támadóim örömittas röhögése még több könnyet csalt a szemembe. Ez mind az én hibám. Suga-t miattam bántják.

- Jimin szemszöge –

Hangos kiáltás hallatszott valahonnan a távolból, majd a zacskó, amit Suga-ra bíztam a földön kötött ki. Konzervek és gyümölcsök gurultak szanaszét. Leesett állal figyeltem, ahogy egyre jobban távolodik tőlem Suga.

A rohadt életbe! Most mehetek utána!

Mire utolértem volna befordult egy sötét utcán. Miért kell neki most hirtelen hőst játszania?

A falhoz lapultam, s óvatosan közeledtem a hangforrása felé. Nem fogok olyan felelőtlenül berohanni, mint Suga. Nincs kedvem egy ismeretlenért az életemet áldozni.

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - üvöltötte teli torokból Suga.

Minden idegszálam megfeszült.

- Próbáld csak meg! - érkezett rá a válasz egy rekedtes, mély hangon.

Egy hajszál választott el attól, hogy berohanjak, de türtőztettem magam, s füleltem. Simán leszűrhető volt, hogy heves verekedésbe kezdtek.

- Basszátok meg! Segítsetek már! - kiáltott ismét a férfi.

A következő pillanatban pedig Suga szitkozódni és üvölteni kezdett majd hirtelen elhallgatott, s ellenfelei röhögésben törtek ki.

- Kellett neked a nagyok dolgába ütnöd az orrod. - puff - Legközelebb majd meggondolod, kibe kötsz bele. - puff - Kwan fogjátok meg! Elvisszük őket egy csendesebb helyre, ahol lerendezhetjük a dolgokat. Ennyivel nem ússza meg a kis pöcs!

Micsoda?! Azt nem hagyom! Bemegyek!

Még időben sikerült megkapaszkodnom a falban, így megakadályoztam, hogy egy hatalmas hibát kövessek el. Egyedül semmire sem megyek! Csak engem is kinyírnának.

Hirtelen remek ötletem támadt. Ha legyőzni nem, legalább követni tudom őket. Megjegyzem az utat és a helyet, majd leadom a drótot J-Hope-éknak. És velük együtt fél kézzel elbánunk ezekkel a puhapöcsű nyomorékokkal.

- Mira szemszöge –

- Hol vannak már Suga-ék?! – Rap Monster fel-alá járkált a szobában – Már vagy két órája elmentek. Általában félórán belül vissza szoktak érni.

- Nyugodj már le. Biztos benéztek egy kocsmába hazafele jövet. – ült le a földre J-Hope, majd azonnal csatlakozott hozzá kuncogva Hana is.

Teljesen megfeledkeztem a lányról az elmúlt hetekben. Egyszer sem jött be a kórházba meglátogatni. (Miért is tette volna.) Még a fiúk sem beszéltek róla. De sajnos vissza kell térnem a valóságba. Ő itt van. Ráadásul Hopa-al.

Megráztam a fejem. Nem érdekel, ha J-Hope-al van! Legyenek csak boldogok! Óvatosan vetettem egy pillantást a fiúra, ám azonnal feltűnt neki, s egy perverz mosolyt villantott rám. Gyorsan elkaptam a fejemet és kibámultam az ablakon.

A nap már rég lenyugodott, helyette a hold, s apró csillagok világították be az eget. Lelki szemeim előtt felvillant a kép, mikor J-Hope a kórteremben majdnem megerőszakolt. "Most pedig hagyd, hogy emlékeztesselek az irántam való érzelmeidre." A szavai most is ott visszhangoztak a fejemben. Vajon mit értett ez alatt? És miért velem-

- Mira! - szakított ki J-Hope a gondolataimból.

Feltekintettem a fiúra, aki immár előttem állt. Fekete kócos haja kuszán, összevissza meredt az ég felé. Sötét szemeivel engem pásztázott. Olyan volt, mintha csupán a pillantásával megpróbált volna levetkőztetni. Zavartan kaptam el a fejem, s nagy nehezen állásba tornáztam magam.

- Figyelj, Mira! Beszélnünk kell! - meg próbálta megragadni a karomat, de még időben elrántottam, s kisiettem a szobából.

Legyen csak a hőn szeretett barátnőjével, engem pedig hagyjon békén. Elegem van belőle!

Mérgesen, fújtatva vonultam a sötét folyosókon céltalanul. Egyedül akartam lenni. A szobában mindenki boldognak és felszabadultnak tűnt. Csak én érzem rosszul magam. Alig pár órája váltunk el Lia-tól, de valamiért mégis úgy tűnik mintha egy hete lett volna. Ráadásul ötcsillagos helyről nézhettem J-Hope és Hana romantikus pillanatait. Remek.

Nem tudom miért vagyok ezen még mindig fennakadva, hisz Hope világosan a tudtomra adta, hogy nincs rám szüksége és csak addig voltam jó, míg a szőke kígyó vissza nem tért.

Hirtelen valaki a vállaimnál fogva a falhoz szorított. Hideg ujjai bilincsként fonódtak a karom köré és nem engedtek mozdulni.

Pár percig némán így álltunk. Az illető alig hagyott köztünk távolságot, ezért tisztán hallottam lélegzetvételeit, s a hangos szívdobbanásait is.

- Mira, tényleg beszélnünk kell.

J-Hope.

- Nem akarok veled semmiről sem beszélni! – eszeveszetten rángattam a karomat, de nem sikerült megszabadítanom magamat a hűvös kezének szorításától – Eressz már el!

- Nem! Most nem! Végig fogsz hallgatni, mert valami nagyon fontosat akarok elmondani neked, amit már rég meg kellett volna tennem. – szeme elszántan csillogott a halványan beszűrődő holdfényében.

- Most az egyszer. – adtam be a derekam – De utoljára!

- Köszönöm – elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját, ám hangos léptek zaja csapta meg a fülünket.

A folyosó vége felől közeledett valaki, egyre gyorsabban rohanva. Megfagyott az ereimben a vér. Nem! Nem akarom, hogy megint egy zom-

- HOSEOK! – kiáltotta rekedt hangon a futó alak – Segítenetek kell! Suga-t és… – végre mellénk ért, megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, majd feltekintett ránk.

- Ne húzd az időt Jimin! Nyögd már ki mi van! – kiáltott rá Hoseok. (?) Jimin végül is így nevezte az előbb.

- Suga-t és Lia-t! Elrabolták!

21.rész

Patakokban folytak az arcomon a könnyek. A saját apám annyi év után visszajön csak azért, az életemnek véget vessen, habár az egész szánalmas is volt. Pár nappal ezelőtt még önként dalolva fogadtam volna el a sorsomat. De most, miután megismertem Suga-t, Mira-t és a többieket végre úgy érzem, hogy van értelme az életemnek. Nem akarok meghalni! Még nem!

Megvártam, míg édesapám és Park doktor elhagyják a folyosót, majd óvatosan kiosontam a szobámból. Az egész kórházban síri csend honolt. Tökéletes alkalom a szökésre. A falhoz lapultam, s hang nélkül a kijárat felé igyekeztem.

Az ügyeletes nővér a telefonja kijelzőjét bámulta. Mellette akár atombomba is robbanhatna, akkor sem nézne fel. Így könnyedén kijutottam a főkapun, vissza se néztem, csak futottam. Az utcákon alig mászkált pár ember, elvétve talán egy-kettő, de ők is igyekeztek haza a meleg, biztonságot nyújtó otthonukba. Az éjszakai világítás nem sokat javított a látási viszonyokon. Jóformán az orromig se láttam.

A hűvös tavaszi szellő befújt a hálóingem alá, s meglengette hosszú, sötét fürtjeimet. Elmerültem a fantasztikus érzésben, mely valamiért a szabadságot jutatta eszembe.

- Hé! Te! - megdermedtem - Van egy kis tüzed, cica?

A lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam mit, vagy, hogy kéne, reagáljak. Próbáltam úgy tenni mintha nem hallottam volna semmit. Apránként sikerült mozgásra bírnom a lábaimat. Megszaporáztam a lépteimet és igyekeztem minél távolabb kerülni a mögöttem egyre hangosabban kiabáló férfiaktól. Lehettek vagy öten a hangzavarból ítélve.

- Hé, várj már! Ne szaladj el cicus, nem bántunk. - gúnyolódott az egyik.

- Sajnálom..., de...nincs...tüzem - minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt a pár szót ki tudjam nyögni.

- Tessék? Nem értettem tisztán. - röhögött - Gyere közelebb és suttogd a fülembe.

Hatalmasat nyeltem. Soha sem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülhetek. Lehet, hogy mégis csak a kórházban kellett volna maradnom. Akkor most talán nem lennék-

Nem! Nincs időm ilyeneken gondolkozni! Cselekednem kell, méghozzá most azonnal!

Mély lélegzetet vettem, majd - ahogy tőlem telt - futásnak eredtem. Hideg talajtól csonttá fagytak a lábujjaim, de most ez sem akadályozhatott meg semmiben.

- Ne hagyjátok megszökni! Kapjátok el a kis ribancot! - üvöltött az egyik férfi társaira.

A leggyorsabb tempómra kapcsoltam, s mint aki az életéért - tulajdonképpen azért - küzd rohantam egy főutat keresve. Olyan helyre kell jutnom ahol sok az ember, mert ott könnyedén elrejtőzhetek vagy segítséget kérhetek.

A főút messzebb volt, mint gondoltam. Mikor végre elértem hatalmas megkönnyebbülés fogott el. Megálltam egy pillanatra kifújni a levegőt, de amint meghallottam a mögöttem még mindig kitartóan futó férfiak hangját gyorsan befurakodtam az emberek közé. A viszonylag alacsony termetemnek köszönhetően egyszerűen elrejtőzhettem a tömegben. Egészen addig ott is maradtam, míg az üldözőim biztos távolságba nem kerültek tőlem.

Ezt most megúsztam. De ki tudja legközelebb mi lesz.

A lábaim iszonyatosan sajogtak, mintha száz apró tű szúródott volna beléjük egyszerre. Minden maradék erőmet össze kellett szednem, hogy ismét útnak tudjak indulni. Meg kell találnom Mira-ékat! Ők talán megértenek és befogadnak. Ha mégsem akkor legalább láthatom őket még egyszer utoljára.

Hirtelen erős kezek tapadtak a számra, s berántottak az egyik mellékutcába. Eszeveszettül kapálózni és rugdosódni kezdtem mindhiába, a támadóm erősebbnek bizonyult nálam.

- Meg vagy te kis vadmacska. - duruzsolta mély reszelős hangon a fülembe.

- Eressz el! - üvöltöttem, de a férfi számra tapasztott kezétől csak halk nyöszörgésnek tűnt.

- Szép volt, ember! - lépett elénk az egyik tagja az engem üldöző csoportnak - Gyertek fiúk Seung elkapta ezt a kis szukát. - belemarkolt a hajamba, s iszonyatos erővel hátrarántotta a fejemet - Jó éjszakának nézünk elébe. - nyalta végig ajkait.

- Neee! - sikerült megszabadítanom magam a támadóm kezétől, így hangosan kiabálni kezdtem - Eresszenek el! Kérem! Most azonnal! Vagy különben-

- Különben mi lesz? - megragadta a torkomat, s kissé elemelt a földtől. A karomat erősen tartó ember elengedett és hagyta, hogy - nagy valószínűséggel - a főnöke nyakamnál fogva a falhoz szorítson. A teljes súlyával rám nehezedett. Ajkaival a fülemet cirógatta. - Ha nem csinálsz semmi hülyeséget épp bőrrel megúszod ezt az egészet. Csupán csak annyi a dolgod, hogy csendben tűröd, míg mindenki - elhallgatott, majd végignézett a körülöttünk álló társain. Jól gondoltam tényleg öten vannak. A legtöbbjük kezében, de minimum az övükre csatolva különböző szúró- és lőfegyverek voltak felcsatolva. Körülbelül mindannyian a harmincas éveik elején járhattak. Arcukat, s karjaikat különböző méretű és mélységű sebek, hegek fedték. Biztosan rengeteg zűrös ügyben benne voltak.

- A lényeg csak annyi, hogy kussban tűrd, míg mindenki szépen sorban - végignyalta az arcomat - keményen megdug.

A szívem hevesen kalapált. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hogy keveredhettem ilyen helyzetbe? Minden nő retteg attól, hogy...megerőszakoljak. Hatalmasat nyeltem. Nem! Nem akarom!

- Én kezdek! - vakkantotta hátra társainak a még mindig torkomat szorító férfi, mintha egy teljesen hétköznapi dologról lenne szó. Belegondolni se mertem hány lánnyal tehették meg azt előttem.

A férfi kezét a nyakamról a lábaim közé csúsztatta, s egyetlen gyors mozdulattal kettészakította a - nem volt időm átöltözni a kórházban - hálóingemet az aljánál fogva.

- A kórházból jöttél szívem? - biccentett a csupasz alfelem felé. (Ugyanis a kórházban nem szokás fehérneműt - főleg bugyit - hordani.)

- Nem baj. - perverz vigyorra húzta ajkait - Annál kevesebb dolgom lesz.

Hirtelen minden jel nélkül belém tolta egyszerre mind két ujját. Iszonyatos fájdalom hasított az alfelembe. Leírhatatlan volt. Könnybe lábadtak a szemeim. Nem akarom! Valaki! Segítsen!

- Ahh. - kihúzta belőlem vastag ujját, s megszemlélte. Vér színezte vörösre. Az én vérem. - Szűzzel van dolgunk! Kész főnyeremény! - kiáltott hátra ismét a társainak.

Kihasználtam az alkalmat. Gyomorszájon rúgtam a férfit, majd megiramodtam, ám nem jutottam messzire, mert a társai megragadtak, s szorosan tartottak. Moccanni sem bírtam.

- Én szóltam. - fenyegetően indult el felém a vezetőjük - De te nem hallgattál rám. Ezért büntetés jár - szűrte a fogai közt, majd egy jól célzott ütéssel arcon talált. Ha nem tartottak volna meg állva, biztosan összeestem volna. Éreztem, hogy vér szivárog a keletkezett sebből. Ez kevésbé fájt, mint a tudat, hogy mit akarnak tenni velem.

- Most pedig - ismét belém vezette az ujjait, ám ezúttal még mélyebbre - Meg. Foglak. Dugni. - kíméletlenül mozgatni kezdte bennem - Keményen.

- Neeee!!! - sikoltottam torkom szakadtából.

- Kuss! - tapasztotta a számra kezét, s folytatta a gyötrésemet.

Patakokban folytak arcomon a könnyek.

- Suga szemszöge –

- Nem hiszem el, hogy annak a pöcs Hope-nak pont a Tiltott Zóna határánál jutott az eszébe, hogy nincs otthon semmi kaja! Hogy a tökömben volt képes elfelejteni?!- puffogott magában Jimin - Főleg úgy. hogy még bevásárló listát is írt!

Mióta visszafordultunk egyfolytában megállás nélkül káromkodott és szidta Hoseok-ot. Normál esetben én is kiakadtam volna. Sőt el se jöttem volna. De most valahogy semmi kedvem sem volt vitatkozni.

- Suga! - kiáltott rám Jimin.

- Mi az?

- Egész úton meg sem szólaltál. Mi a fene bajod van?

- Semmi…

Bár szinte olyan, mintha a tulajdon testvérem lenne, nem fogom az orrára kötni. Még nem. Hisz azt sem tudom, látom e még valaha Lia-t.

Ez első éjjelnappaliba, amibe botlottunk egyből bementünk. Hála égnek Hope volt olyan kedves és egy jó hosszú listát írt. A sárga légycsapótól kezdve volt ott minden, amire az égvilágon semmi szükségünk sincs. Legközelebb Jin-re bízzuk a lista megírását az biztos.

Sokkal gyorsabban végeztünk, mint gondoltam. Félórával később már óriási megpakolt zacskókkal léptünk ki az ajtón. Jimin megtorpant a küszöbön és a bevásárló listát szorongatta a kezében.

- A rózsaszín gumikesztyűt még megértem, de mégis mi a faszért kell Hoseok-nak egy gumikacsa?!

- Ne nyavalyogj már! Inkább menjünk! - kikerültem a magában fortyogó Jimin-t, s kisétáltam a főútra.

Meglepően sok ember mászkált céltalanul kisebb nagyobb csoportokba verődve. Csak lézengtek az utcákon, mintha semmi dolguk nem lett volna. Szerelmes párok kézen fogva, nevetgélve vonultak, míg az öregebbek csak komótosan a megszokott életritmusukat követve siettek haza a meleg otthonukba a családjaikhoz.

Család. Milyen régen hallottam ezt a szót. Talán hat évvel ezelőtt. Akkor még egy 15 éves kis pöcs voltam. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra. A szüleim folytonos veszekedéseire. Az éjszakákba nyúló üvöltözésre. Mindenre. Egészen addig a napig míg-

-  Neee!

Az alig hallható kiáltásra felkaptam a fejemet és elhessegettem gondolataimból a szomorú múltam emlékeit.

Valaki - minden bizonnyal egy lány - bajban van. Muszáj segítenem neki, bárki is legyen az.

Elhajítottam a zacskókat, s futásnak eredtem. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy be tudjam mérni a hang forrásának helyét. Sajnos ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. A rengeteg sötét utca közül bármelyik lehetett az. Segítség reményében a körülöttem sétáló emberekre tekintettem. Nem lehetnek annyira süketek, biztosan ők is hallották a sikoltást.

- Elnézést, hölgyem nem tud- próbálkoztam egy járókelő leszólításával, de ő csak felhúzta az orrát és félbeszakított.

- Hagyj békén! Mit képzelsz te magadról?! Csavargó létedre egy hozzám hasonlótól akarsz pénzt kicsalni?! Takarodj innen! - egy pillanat alatt elviharzott mellettem. Felfogni sem volt időm rendesen.

Na ezért utálom az ilyen vén picsákat.

- Neeee!!!!- most az előbbinél hangosabban sikoltott a lány. Kellett egy kis idő mire felocsúdtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam megiramodtam a hang irányába.

Jó pár ember felfigyelt rá, de úgy tettek mintha semmi sem történt volna. Csak sétáltak tovább. Undorító.

- Lia szemszöge –

- Nem kell sírni. - törölgette a könnyeimet - Ha jó kislány leszel, gyengéden csinálom. - kezét még mindig szorosan a számra tapasztotta. Ujjaival cirógatni kezdte a bőrömet. Az érintése szinte égetett.

Lenyúlt, lassan kigombolta a nadrágját, majd lenyomott a földre. Előtte térdeltem, reszketve a földön. Teljesen kiszolgáltatva.

- Most pedig-

- Most pedig kinyírlak te undorító, kanos pöcs! - hirtelen a semmiből valaki képen vágta a támadómat, aki az ütés erejétől elterült a földön.

- Legközelebb a saját súlycsoportoddal kezdj ki! - a megmentőm diadalittas vigyorral az arcán sétált mellém - Jól va-

Elakadt a lélegzetem. A fiú kócos barna haja csapzottan lógott ki a sapkája alól. Arca kipirult, s verejtéktől csillogott. De a szeme ragyogott. Bárhol, bármikor felismerném. Suga állt előttem, s látszólag ő is ugyan úgy megdöbbent, mint én. Szája mosolyról vicsorba torzult.

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - megperdült a tengelye körül és ismét rátámadt az állát simogató férfira.

20.rész

- Te is hallottad? – eltoltam magamtól, s feszülten ültem fel a padon.

- Micsodát? – a fiút nem igazán izgatta a dolog, tovább simogatta, s puszilgatta a vállamat.

- Jungkook! Én komolyan kérdeztem! – megragadtam a kezét és kissé elhúzódtam tőle.

A srác felpillantott rám, majd halványan elmosolyodott.

- Ugyan már. Nincs itt semmi, ne aggó- elharapta a végét és hangosan felüvöltött – Úristen, JiNa! Vigyázz!

Minden nagyon gyorsan történt. Nem tudtam követni. Kook hirtelen lelökött az asztalról, így egyenesen a törött váza üvegszilánkjaira estem, majd valami nekirontott. A fiú előrántotta zsebéből a pisztolyát, s egyetlen jól irányzott lövéssel végzett a szobába beszabaduló zombival. Az egész másodpercek alatt zajlott le. Ha Kook egy percig is habozott volna, a szörny átharapja a torkát.

- JiNa! Jól vagy?! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Én igen. – óvatosan feltápászkodtam a földről, majd a hátamba nyilalló fájdalom miatt azonnal vissza is estem.

- Nekem nem úgy tűnik. – megragadott a vállaimnál fogva, s megfordított, hogy jobban szemügyre vehesse a sérülésem – Jézusom! JiNa, neked-

- Semmi bajom! – vágtam közbe és ellöktem a fiú kezét.

- Nem fogom hagyni, hogy szilánkokkal a hátadban mászkálj! – állásba rántott, ismét felültetett a padra, majd az egészet az ablakon át beszűrődő fény felé fordította. Így tökéletesen láthatóvá vált számára a hátamon éktelenkedő sérülés. Nekilátott egyesével kiszedegetni belőle az üvegdarabokat. Jó mélyen belefúródhattak a bőrömbe, mert minden egyes szilánk eltávolítása iszonyatos fájdalommal járt.

Jungkook végig egy szót sem szólt hozzám. Kezdtem kicsit aggódni érte. Hosszas gondolkodás után végül kinyitottam a szám.

- Kook…Mi a baj?

A fiú nem válaszolt, csak tovább folytatta a sérülésem kitisztítását. Megelégeltem a srác némaságát. Szembefordultam vele, megragadtam az arcát, homlokomat az övének támasztottam és mélyen a szemébe néztem.

- Kérlek, mondd el mi bánt!

- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan – Az én hibám volt. Miattam te sérültél meg. Holott-

- Nem! – szakítottam félbe – Ha te nem lettél volna velem, ki tudja mit tett volna az a szörnyeteg. Hála neked megúsztam pár karcolással az egészet – egy apró puszit leheltem az arcára – Köszönöm.

A fiú hatalmas szemekkel bámult rám. Látszott rajta, hogy még nem dolgozta fel, amit mondtam neki. Végül halványan elmosolyodott, az államnál fogva megemelte a fejemet, s szájon csókolt. Ez más volt, mint az előző. Kevesebb szenvedélyt, viszont annál több érzelmet tett bele. Mintha egy pillanatra összeért volna a szívünk.

- Menjünk vissza és mondjuk el Rap Mon-nak, hogy ismét bejutott egy. – szakította félbe Jungkook a csókunkat.

- Mira szemszöge -

Az éjjel egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Végig J-Hope járt a fejemben. Még most se hiszem el, hogy majdnem megtette. A hideg futkosott hátamon a puszta gondolatától is.

Felültem az ágyamban, s a mellettem édesen szunyókáló Lia-t figyeltem. Arcán hatalmas mosoly terült el. Sejtelmem sincs mi történt vele tegnap éjjel, de látszólag nagy hatással volt a lányra.

- Jó reggelt álomszuszék! – hirtelen kicsapódott a kórterem ajtaja és J-Hope vigyorgós képével találtam szembe magam.

- Te meg-

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat. Levágódott mellém egy székre, s a táskájából előkotort egy műanyagdobozt.

- Hoztam neked banánt! Megpucoltam és fel is szeleteltem, neked már csak meg kell enned.

- Hope! Neked meg mi bajod-

- Egyél csak! – tömte a számba a gyümölcsöt egy kis villa segítségével.

Nem győztem rágni, annyit pakolt egyszerre a számba. Szinte már az orromon keresztül is banán jött.

- Ugye milyen finom? Direkt korán felkeltem, hogy el tudjam készíteni neked. – nevetett.

Teljes sokk alatt álltam. Mintha teljesen kicserélték volna.

Tovább tömte belém a banánt, már levegőt is alig kaptam tőle. Idegesen felpattantam az ágyból, ezzel kiborítva a fiú öléből a gyümölcsös tálat.

- Mi a franc ütött beléd?! Te teljesen hülye vagy?! – üvöltöttem teljesen kikelve magamból.

J-Hope arca elkomorult. Lassan felállt és vészjóslóan megindult felém. Hátrálni próbáltam, de az ágyam megakadályozott benne. Hope megragadta a csuklómat, s magához rántott. Éreztem hideg leheletét az arcomon.

- Már azzal is gondod van, ha kedves próbálok lenni veled? – szűrte a fogai közt.

- A tegnapiak után elvárod, hogy jópofát vágjak hozzád?!

- Valld be magadnak, hogy te is élvezted a tegnap estét. Ha Suga nem szakít félbe talán-

- Ne is emlékeztess rá! – fojtottam a fiúba mondata végét.

- Miért ne? – hajolt hirtelen még közelebb az arcomhoz.

- Szia Mira! – hallottam meg barátnőm hangját az ajtóból, s ezzel egy időben Hope visszalökött az ágyba és felszedte a földre esett banán maradékát.

- J-Hope? Te meg mi a faszt keresel itt? – lépett be JiNa mögött Rap Mon is a kórterembe.

- Neked ahhoz semmi közöd. – vigyorodott el a fiú.

- Na, idefigyelj, te pöcs! Ha rajtad múlt volna Mira már rég-

- Fiúk! Elég! – vágott Mon szavába barátnőm, majd kirántotta J-Hope alól a széket, így a srác pofára esett és helyet foglalt.

Én is alig bírtam ki nevetés nélkül, de Rap Mon szinte sírt a röhögéstől. A jókedvünket a szomszédos ágy hangos nyikorgása törte meg.

- Suga, te meg mi a frászt művelsz? – komolyodott el a napszemüveges srác.

Mindenki az ágyat toló fiúra nézett. Suga az egészet Lia-val együtt az enyém mellé csúsztatta kín keserves munka árán.

- Mit bámultok? Őt sem hagyhatjuk egyedül. Elég nagy köcsögség lenne tőlünk, hogy míg mi jól elszórakozunk, ő csak unatkozzon magában. – húzta fel az orrát Suga.

- Te meg mióta vagy ilyen jótét lélek? – röhögött Jimin a saját viccén.

Suga a kedves beszólást csak egy gyors fintorral díjazta, majd leült Lia ágyának a szélére.

Ez a nap nagyon gyorsan eltelt, mint az utána elkövetkezendő három is. A fiúk JiNa-val együtt mindig bejöttek hozzánk, hol felváltva, hol mindannyian egyszerre. Lia végre feloldódott és élvezte a társaságunkat. Hozzászólt a dolgokhoz és velünk együtt nevetett.

Ám hamar eljött a kórházból való távozásom napja. Mindenki sorban elköszönt Lia-tól, s csendben, elszomorodva hagyták el a kórtermet. A kijáratban még egyszer visszafordultam és könnyes szemekkel pásztáztam végig a komor épületen. Valamiért nagyon emlékeztetett az elhagyatott iskolára. Megtöröltem az arcomat, s követtem JiNa-ékat. 

A tudat, hogy akkor láttam Lia-t talán utoljára méregként marta a szívem, s valószínűleg nem csak az enyém. A mellettem komótosan, lehajtott fejjel sétáló Suga-ra pillantottam. Bár a kórteremben ígéretet tett Lia-nak, miszerint minden nap bejön meglátogatni, valószínűleg őt viselte meg legjobban a dolog.

- Lia szemszöge –

Csak ültem a szobában. Ismét egyedül. A fiúk, de főleg Suga távozása hatalmas űrt hagyott a szívemben. Igaz megígérte, hogy minden nap meglátogat, de az édesapám is pontosan ezt tette mielőtt magamra hagyott.

Az ajtó nyikorgására felkaptam a fejem.

- Jó estét Lia kisasszony!- lépte át Park doktor a küszöböt, majd azonnal meg is torpant látva elnyúzott ábrázatomat – Mi történt?! Valamije fáj?!

- Nem dehogy!- erőltettem mosolyt az arcomra.

- Szerintem pihenjen le egy kicsit. - odasétált az ágyamhoz, s óvatosan betakart- Holnap is bejönnek önhöz a kis barátai?

- Remélem. - motyogtam halkan.

Az ősz hajú 60-as éveiben járó orvos elmosolyodott a bajusza alatt.

- Akkor, majd miután távoztak ismét eljövök és, ha akkor már jobban lesz, elvégezzük a rutinvizsgálatokat, rendben?

- Rendben – alig tudtam nyitva tartani a szemem. A pilláim le-lecsukódtak, s végül elnyomott az álom. A képzeletemben már messze jártam. Távol a kórháztól, Mira-ékkal együtt valami elhagyatott, sötét helyen, ahol minden nyirkos és hideg. Ám mind ezek ellenére boldog voltam.

Késő este halk nesz csapta meg a fülem. Alig hallható beszédfoszlányok jutottak csak el hozzám. Park doktor volt az. Az ő hangját bárhol, bármikor felismerem, de a másik emberé is ismerősnek tűnt. Mintha valahol már hallottam volna.

- Akkor holnap reggel? - kérdezte a doktor úr kétségbeesetten.

- Nincs elég pénzem, hogy fizessem a kórházat, így kénytelenek leszünk végleg elaltatni. - az ismeretlen férfi rezzenéstelenül beszélt.

- Biztos nincs más megoldás? Hiszen Lia még olyan fiatal.

A nevem hallatán összeszorult a szívem. Elaltatni? Végleg?! Miről beszélnek ezek?

Kipattantam az ágyból és az ajtóhoz siettem. Onnan már tisztán hallottam a kintről beszűrődő hangokat.

- Nincs. És nem akarok erről vitát nyitni. - felismertem a hangját. Az apámé volt.

- Be akar menni hozzá még egyszer utoljára?

- Nem érzem szükségét. – jelentette ki a zord, mély hangján.

19.rész

- JiNa szemszöge –

Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy Mira él, de valami még akkor sem hagyott nyugodni miután visszaértünk a kollégiumba. Csendben ültem a szoba egyik sarkában, s magam elé meredtem. Az én hülyeségem miatt Mira szenvedett. Miért kellett innom egyáltalán? Végig mellette lett volna a helyem!

Idegesen vágtam öklömet a földbe. Az ütés erejétől kicsit felhasadt, de ennyi bőven kijárt nekem azok után amiket Mira-nak kellett átélnie miattam.

- Nyugi. Már minden rendben. - helyezte puha kezét az enyémre Jungkook.

Rémülten pillantottam fel rá. Nem vettem észre, hogy mellettem van. Kook elvigyorodott látva ijedt tekintetemet, majd összekulcsolta kezünket.

- Mira jól van. Túlélte. – fúrta sötét íriszeit az enyémbe.

- Tudom - erőltettem mosolyt végül az arcomra.

Kook váratlanul megragadta a karomat, s állásba rántott.

- Mutatok neked valamit - megszorította a kezemet, s kihúzott a teremből.

Ismeretlen folyosókon vezetett. Még soha sem jártam az épületnek ezen a részén. Bár itt is minden olyan volt, mintha az ember épp egy kísértetházban járna, de valamiért mégis másnak tűnt. Jungkook síri csendben haladt mellettem. Végig egy szót sem szólt hozzám. Csak ment előre megállás nélkül, így kénytelen voltam követni.

A lemenő nap fénye vöröses színbe borított mindent. Az árnyékok megnyúltak, s a levegő is lehűlt. Szinte látni lehetett, ahogy a nap eltűnik a horizont alatt és már csak a halványan világítja be az eget. Meg akartam állni, hogy gyönyörködjek a látványában, de Kook nagyon sietett valahova, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot.

- Csukd be a szemedet és ne less! – állt meg végre Kook egy egyszerű faajtó előtt.

- Miért?

- Csak csináld! – nevetett.

Eleget tettem a kérésének. Lehunytam a pilláimat, s ki sem nyitottam addig, amíg nem szólt. A fiú (a nyikorgásból ítélve) kinyitotta az ajtót, majd óvatosan bevezetett rajta. Nagyot léptem, nehogy elessek a küszöbben. Kook mögém sétált, átölelte a derekamat, s a fejét a vállamra helyezte.

- Kinyithatod – suttogta a fülembe.

Azonnal tágra nyitottam szemeimet. Leírhatatlan látvány fogadott.

Egy kisebb osztályteremben álltunk. A padokat félretolták, egyedül egy maradt a szoba közepén, magányosan, elkülönülve a többitől. Tetején egy üvegváza ékeskedett, rózsákkal megpakolva. A földet körülötte ellepték a csokorból származó vörös szirmok. Apró mécsesek és gyertyák biztosították mindössze a fényt. Halvány lángjuk alig pislákolt valamennyire, ezzel egyfajta romantikus hangulatot kölcsönöztek a helynek.

Csak néztem. Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Álltam tétlenül, míg Kook elsétált mellőlem, s az ablakokhoz sietett. Ujjait a kilincsre csúsztatta, várt egy kicsit, majd hatalmasra tárta.

Hűs levegő áradt a szobába és vele együtt még valami más is. Leginkább egy halk zenére emlékeztetett. Kellemes érzést nyújtott a füleimnek. Lehunytam a szemeimet, s hagytam, hogy átjárjon a jól eső dallam.

Kook a csípőm köré fonta kezeit, közelebb húzott magához, s halkan dúdolni kezdett.

- Ez a kedvenc helyem az egész kollégiumban. Ha egyedül vagyok, vagy épp magányra vágyom, mindig idejövök. Leülök az egyik padra és hallgatom ezt a dalt - suttogta.

Beleborzongtam közelségébe. Hűvös, puha kezével megsimította arcomat, s mutatóujját a szám elé emelte.

- Nem beszélhetsz róla senkinek! Te vagy az első, akinek megmutattam.

Válaszképp csak bólintottam, de Kook-nak ez is bőven megfelelt. Megfogta a derekamat, kezemet felemelte, s lassan keringőzni kezdett. Legédesebb mosolyát öltötte az arcára. Szemével folyamatosan engem fürkészett. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy észreveszi, mennyire zavarban vagyok mellette. Jobbnak láttam inkább arra koncentrálni, nehogy rálépjek Kook lábára. Minden erőmmel koncentrálnom kellett, ezért némileg sikerül elterelnem a gondolataimat róla. Bár néha-néha még lopva felpillantottam a fiúra, puszta kíváncsiságból.

Csak ketten voltunk. Ő és én. Mindössze pár centi választott el tőle. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A fejemben már ezerszer eljátszottam a gondolattal, hogy Kook itt és most megcsókol. A karjaiba zár és együtt alszunk el. Másnap reggel egymás mellett ébredünk, s kimegyünk sétálni a harmatos fűbe. Boldogok leszünk és-

- Aú! – szakította félbe álmodozásomat Kook.

- Jaj, úristen! Nem akartam! Sajnálom! – ocsúdtam fel és azonnal leléptem Jungkook lábáról. Bocsánatkérőn pillantottam rá.

A jobb lábát fogva ugrált párat, közben jajgatott, majd nevetve átkarolt.

- Ugyan semmi baj – tarkómra helyezte gyöngéden kezét, majd magához húzta fejemet, s ajkait az enyémre helyezte. Leblokkoltam. Az agyam, minden egyéb érzékszervemmel együtt felmondta a szolgálatot. A szívverésem meghatszorozódott. A lepkék, akik eddig is hevesen csapkodtak apró szárnyaikkal a gyomromban, most hirtelen egyszerre akartak kiszabadulni. A szemeim lassan lecsukódtak, s átadtam magam Jungkook-nak. A fiú mindent nagyon óvatosan csinált. Nyelvével behatolta a számba, érzékszerveink egymást kényeztették, míg hűvös ujjaival végig cirógatta karomat. Eközben én puha hajába túrtam, simogattam rakoncátlan fürtjeit, s még közelebb akartam hozzá kerülni.

Kook hirtelen megmarkolta fenekemet, ijedtemben eltoltam magamtól és hátrébb tántorodtam.

- Sajnálom. – nézett rám bűnbánó tekintettel.

- Nincs semmi baj. Tényleg. Csak ez egy kicsit – tartottam egy apró szünetet – gyors nekem.–határozott akartam lenni, de mégsem sikerül.

Jungkook mit sem törődve azzal, amit mondtam nekinyomott a falnak, megtámaszkodott a fejem mellett, s közelhajolt hozzám egészen addig, míg ajkaink súrolták egymást.

- Eleget vártam rád. – pihegte – Szeretlek. – ajkaink ismét összeforrtak. Kook szavai örökre az emlékeimben ragadtak. Már nem érdekelt semmi. Csak ő. Nem törődtem a helyzettel, az idővel, semmivel sem. Boldog voltam. És ezt a boldogságot semmi sem ronthatja el.

A lábaimat átkulcsoltam Kook derekán, karjaimat a nyakába fontam, s ő a combjaimnál fogva felemelt a földről. A magányos asztal tetejéről egyetlen laza mozdulattal lesöpörte az üvegvázát, mely hangos csörömpöléssel, darabokban ért földet. Ráültetett az immáron üres padra, s légies könnyedséggel lekapta rólam a pólót. Forró csókokat lehelt a nyakamra, kezével lassan, óvatosan végigsimított csupasz mellkasomon, majd elkapta a kezét, s inkább megtámaszkodott vele az asztal szélében. Frusztrált a tudat, hogy egyedül rajtam nincsen póló, így minden bátorságomat összeszedve megpróbáltam Kook-ot is megszabadítani a felesleges ruhadarabtól. Elég nehézkesen ment, végig remegett a kezem és nem tudtam, hogy miért. Talány csak azért, mert életemben először voltam ilyen helyzetben.

Jungkook rásegített, magától kibújt a felsőjéből és a földre hajította azt. Ismét tanulmányozhattam a kezdetleges kockáit, ám nem tartott sokáig, mert Jungkook óvatosan a hűvös asztallapra nyomott, s fölém mászott. Lehajolt hozzám, majd egy hosszú édes csókkal jutalmazott. Kezét lassan végighúzta hasamon, majd megállt, s köröket írt le ujjával rajta. Halkan felkuncogtam, mert történetesen pont ott vagyok a legcsikisebb. Kook is elmosolyodott, majd apró puszikat lehelt a hasamra. Libabőrös lett az egész testem, nem bírtam tovább várni. Két karomat Kook nyaka köré fontam, s még közelebb húztam magamhoz a fiút.

Hirtelen egy alig hallható morgás csapta meg a fülem. Teljesen lefagytam.

18.rész

 - Mira szemszöge –

Besüppedt a fejem mellett a matrac, nyomás nehezedett a csípőmre, s valami hideg simított végig az arcomon. A hűvös ujjak tulajdonosa lassan cirógatni kezdte bőrömet a homlokomtól egészen a kulcscsontomig. Kirázott a hideg érintésétől. Halk nyögés hagyta el a számat, s mintha ez felbátorította volna a felettem térdelő személyt. Apró csókokat lehelt a nyakamra, majd érdes nyelvével megnyalta ajkaimat, s behatolt vele a számba. Érzékszerveink egyből heves csatába kezdtek egymással. Közben a kezével szüntelenül próbálta lehámozni rólam a hálóinget. Elfordítottam a fejem, ezzel megszakítva a csókunkat. Zihálva kapkodtam a levegő után.

Azt sem tudom ki ez egyáltalán! Nem fogom hagyni, hogy egy vadidegen vegye el a szüzességem! Erővel fordította vissza a fejemet maga felé, csuklóimat az egyik kezével összefogta, s az ágyhoz préselte.

- Na, mi az Mira? Még sem utálsz annyira? - ezt az arrogáns, gúnyos hangot bárhol felismertem volna. J-Hope.

- Te meg-

- Sss! Ne keltsd fel az egész kórházat. - tapasztotta tenyerét a számra, ezzel belém fojtva a feltörni készülő üvöltést - Most pedig hagyd, hogy emlékeztesselek az irántam való érzelmeidre.

Folytatta a dolgot ott ahol abbahagyta. Szabad kezével megragadta a ruhám szélét és felgyűrte egészen a hasamig. Szétfeszítette lábaimat, s közéjük térdelt, megakadályozva, hogy összezárjam őket. Forró csókokkal lepte el a combom belső oldalát pont, mint legutóbb. Ujjaival végig simított a szeméremdombomon. Akaratomon kívül egy jóleső sóhaj hagyta el a számat.

- Ejnye, Mira! - egyre intenzívebben dörzsölte nőiességemet.

- Hagyj békén! - a hirtelen felismeréstől vezényelve ficánkolni kezdtem, de Hope erősen szorított és nem engedett.

- Maradj csendben! Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Igen! - végre sikerült kirántanom a kezemet, így lelöktem magamról a fiút, s a kijárathoz rohantam.

Még egy lépést sem tehettem, mert Hope megragadta a csuklómat, visszarántott és maga alá tepert. Zsebéből előhúzta az ismerő bilincset, s kezeimet az ágyrúdjához erősítette. Tenyerét szorosan a számra tapasztotta, így hiába kiabáltam senki sem hallotta meg. A hálóingemmel most nem vacakolt egyszerűen kettészakította. Perverz vigyor kúszott az arcára.

- Azóta sem nőttek semmit. De nem baj. - megnyalta ajkait - Most beérem ennyivel.

Szabad kezével kikapcsolta a melltartómat, mivel pánt nélküli volt könnyedén levette rólam, s lehajította a földre. Szemeivel végig pásztázta, majd megmarkolta fedetlen melleimet.

A könnyek eláztatták az arcom. Nem csak a megaláztatottságtól, hanem magától a ténytől is, hogy éppen J-Hope műveli ezt velem. Az a J-Hope, aki kihasznált, elhitette velem, hogy érez irántam valamit, utána meg a szemem láttára csókolt meg valaki mást. Az a J-Hope, aki azt mondta nem akar többé látni és elküldött. Most pedig mindezek ellenére meg akar...erőszakolni.

A fiút még a zokogásom sem hatotta meg. Szüntelenül masszírozta melleimet, néha erősebben megmarkolta, majd minden jel nélkül elengedte őket, s érdes nyelvével ingerelte tovább a bimbóimat. Keze lentebbi tájakra vándorolt. Ujját lassan végighúzta nyílásomon, majd egyre többször, s intenzívebben ismételte meg ezt a mozdulatot. Közben szájával továbbra is a melleimre tapadt.

Hirtelen eltávolodott tőlem, de csak annyira, hogy a pólójától megszabadítsa magát, majd a ruha segítségével bekötözte a számat, s tovább folytatta ezúttal két kézzel az izgatásomat. Csókolgatta testemet ahol csak érte, tenyerével a melleimet markolta, meredező férfiasságát hozzám nyomta és odalent tovább munkálkodott. Szégyellem beismerni, de sikerült neki. Diadalittas vigyorral a képén emelte fel ujjait, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Csak nem felizgultál cica?

Próbáltam kiabálni, sikoltani, hogy eresszen el, de az anyagon keresztül, csak a halk nyöszörgésem jutott át.

- Tessék? - vonta fel a szemöldökét - Nem értettelek tisztán. Azt szeretnéd, hogy csináljam?

Eszeveszettül ráztam a fejemet, ám teljesen figyelmen kívül hagyta. Erős fájdalom hasított az alfelembe. Két ujjával tövig belém hatolt, s kíméletlenül mozgatta bennem őket. Zokogtam, könyörögtem, mind hiába.

Hirtelen kinyílt a kórterem ajtaja, s egy kerekesszéket toló alak lépett be rajta. Hope azonnal félbehagyott mindent, kikötözte a számat, felkapta magára a pólóját, betakart a takaróval, leült az ágyam mellé tolt székre, s úgy tett mintha mi sem történt volna.

- Lia szemszöge –

Suga végigtolt a kórház üres folyosóin, majd váratlanul megtorpant egy lépcső előtt, s furcsa arckifejezéssel nézett végig rajtam.

- Hogy vihetnélek fel? – kérdezte szerintem inkább csak saját magától.

Habozott egy darabig, végül a karjaiba vett és úgy indultunk fel. Fejemet izmos mellkasára hajtottam, hallottam szívverését, s éreztem bőrének melegségét. Bizsergés járta át az egész testemet. Arcomat egy pillanat alatt elöntötte a pír. Suga furcsa dolgokat vált ki belőlem. Nem elég, hogyha a közelemben van nincs egy értelmes gondolatom se, most már a puszta érintésétől elvörösödök.

Egyik kezével elengedett, de csak addig, míg kinyitotta az ajtót. Amint kilépett rajta megcsapott a hűs tavaszi szellő. Belekapott a hajamba, s meglengette hosszú sötét fürtjeimet. Az eget egyetlen felhő sem takarta, így a hold fénye bevilágította az egész éjszakai égboltot. A csillagok szinte ragyogtak. Gyönyörű látványt nyújtott.

Suga kisétált a tető szélére, óvatosan lerakott a földre, mellém ült, majd kezeit a derekamra helyezte, s az ölébe húzott. A lepkék azonnal táncra perdültek a gyomromban. A fiú a vállamra hajtotta a fejét, s karjait körém fonta. A szívverésem még gyorsabb fokozatra váltott. Azt hittem, ott helyben elájulok. Próbáltam másra terelni a gondolataimat, de nem sikerült. Folyamatosan Suga járt a fejemben. Élveztem minden egyes percet, amit vele eltöltöttem.

- Fázol? – suttogta a fülembe.

- Dehogy. – füllentettem, ám a következő pillanatban már szinte vacogtam.

- Látom – éreztem, ahogy mocorog alattam - , de azért ezt vedd fel magadra. – terítette a hátamra pulcsiját.

- Köszönöm. – motyogtam, mire Suga még szorosabban ölelt át.

- Megpróbálok minden nap bejönni hozzád. Azt szeretném, ha boldog lennél. Hisz ki tudja, hogy – elhallgatott, s tekintetét az égre szegezte.

- Meddig élek még. – fejeztem be helyette.

Egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcomon, s Suga karján ért földet. A fiú hüvelykujjával megtörölte könnyes szemeimet, felállt a földről, ismét a karjaiba vett, s adott egy forró csókot a homlokomra.

- Nem hagyom, hogy meghalj!. – a semmibe meredt, de tekintete elszánt volt.

- Én – nem tudtam mit felelni erre. Legszívesebben bőgtem volna örömömben és bánatomban is egyszerre. Sok-sok idő után ő az egyetlen, aki megdobogtatta a szívemet, s könnyeket csalt a szemembe.

- Nem mondj semmit! – mosolyodott el – Gyere, menjünk vissza a kórterembe mielőtt észreveszik, hogy eltűntél!

- Suga szemszöge –

Mikor fent ültünk a tetőn minden tökéletes volt. Lia, az elragadó mosolya és a ragyogó égbolt. Ott és akkor, nem sokon múlt, hogy meg ne csókoljam a lányt. Vissza kellett fognom magam, hisz alig ismerjük még egymást.

Bármennyire is akartam nem maradhattam vele tovább. A betegeknek alvásra van szüksége, ezért kénytelen voltam félbeszakítani ezt a gyönyörű éjszakát, és visszavinni az ágyába.

Lia egész úton szótlanul feküdt a karjaimban. Szemei a fáradtságtól le-lecsukódtak, ezért még jobban sietnem kellett.

A lépcső aljához érve áttettem Lia-t a tolószékbe, így gyorsabban haladtam. Hang nélkül nyitottam be a szoba ajtaján, s amint beléptem, megtorpantam.

J-Hope csapzottan és feszülten ült Mira ágya mellett, egyik keze a lányt teljesen befedő takaró alatt nyugodott. Érdekes arckifejezéssel nézett végig rajtam.

- Szia, Suga. Mi járatban? – nagyon gyanús angyali vigyorral fürkészett.

- Ezt én is kérdezhetném. Mit keresel te itt? Tudtommal épp nem vagy jóban Mira-val. – óvatosan, feltűnésmentesen közeledtem Hope felé. Kíváncsi voltam mi áll a különös viselkedése mögött.

- Suga – halk, rekedt hangon kiáltott mögülem Lia – Fáj! Hívd az orvost!

Megpördültem a tengelyemen és egyből rohantam a recepcióra. Már nem is érdekelt J-Hope. Lia egészsége fontosabb annál.

Az orvos ellátta Lia-t, majd hozzám fordult.

- Lia fulladásos rohamainak legtöbbször a hideg levegő az oka. Nem tudod véletlenül, hogy járt e kint a kisasszony? – felelősségre vonó hangjából, egyből rájöttem, hogy engem gyanúsít.

- Sajnálom uram, de nem tudok ilyesmiről. – füllentettem.

- Értem. Mindenesetre megkérném az urakat – nézett a még mindig Mira ágyánál üldögélő fiúra - , hogy hagyják el a kórtermet. Holnap ismét bejöhetnek látogatóba.

J-Hope feltápászkodott a székről és intett nekem is, hogy kövessem.

- Mira szemszöge –

A takaró alatt alig kaptam levegőt, főleg úgy, hogy Hope még rá is szorította tenyerét a számra. Suga hangját tisztán és érthetően hallottam. Mit keres ő itt ilyenkor? Nem érdekel. Minden hálám az övé. Ha ő nem nyit be ki tudja mi történt volna. Még belegondolni is rémes volt.

- Suga. Fáj! Hívd az orvost! – Lia hangjára vergődni kezdtem. Mit történt vele?

Nagy nehezen sikerült megszabadítanom magamat Hope kezétől és felülni, ám a fiú azonnal megragadt a hajamat, visszarántott magához, s a fülembe suttogott.

- Ha nem akarod, hogy a kicsi barátnődnek, netán Lia-nak baja essen – megnyalta az arcomat – nem beszélsz senkinek a kis kalandunkról.

Búcsúzóul még erőszakosan megcsókolt, nyelvével befurakodott a számba, érzékszervével simogatta, dörzsölte az enyémet, majd elvált tőlem, és mint aki jól végezte dolgát elterült a műanyag széken.

Leírhatatlanul utáltam. Ha mondjuk ezt, mielőtt elküldött, átvert és kihasznált teszi meg talán még élveztem is volna. De így? Undorodtam tőle. Jobban, mint eddig valaha. 

17.rész

- JiNa szemszöge -

J-Hope jó ideje elment, hogy megkeresse Mira-t, de még mindig nem ért vissza. Távozása után a szobában tartózkodók hallgatásba burkolóztak, s egyhelyben ültek maguk elé meredve. Egyedül V járkált (inkább táncolt) össze-vissza megállás nélkül. Követtem tekintetemmel a fiú minden egyes mozdulatát, a szemem már kezdett begolyózni, mikor Hope váratlanul benyitott az ajtón. Arcán valami furcsa bűntudatra emlékeztető dolog tükröződött.

Kihagyott egy ütemet a szívverésem. Nem! Mira nem halhatott meg! Azt nem!

- Sajnálom. Az én hibám. - suttogta alig hallhatóan.

- Tessék?! Azt akarod mondani, hogy-

- Igen! Meghalt! Azok a rohadt dögök felfalták! - vágott közbe.

Szívembe éktelen fájdalom hasított. Mintha kitéptek volna egy darabot belőle. Éreztem, ahogy megerednek a könnycseppek, s patakokban folynak le az arcomon. A látásom elhomályosult, mint minden más is, ami körülöttem zajlott. A srácok értetlenkedő kiabálása sem jutott el a tudatomig. Minden érzékszervem leállt. Egyedül a belül mardosó kínt éreztem, de azt túlságosan jól.

Az egész az én hibám volt. Ha nem iszok, és végig Mira mellett maradok, talán meg sem történik mind ez.

Kábulatomból Jungkook szoros ölelése ébresztett fel.

- Ne okold magad. Nyugodj meg. - mintha olvasott volna a gondolataimban.

Még jobban magához húzott. Kezével szüntelenül simogatta a hátamat, arcát a hajamba fúrta, s ott szuszogott. Óvatosan átkaroltam a fiú derekát és a pólójába temetkezve folytattam tovább a zokogást. Nem akartam feldolgozni a tényt, hogy Mira nincs többé. A csapat nagy része elfogadta Mira halálát, egyedül Hope és én tartózkodtunk tőle. Az a lány, akit ismerek, kemény, kitartó és nem hal meg holmi mászkáló hullák miatt.

Az idő hihetetlen lassúsággal telt. A percek óráknak tűntek, s az órák napoknak. Felálltam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de abban a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja és egy szemüveges, égnek meredő, fekete hajú fiú lépett be rajta.

Rap Monster. Nagyon régen láttam utoljára. Azt sem tudtam hova ment el aznap, mikor megmentettek minket. Azóta egy szót se hallottam felőle.

Most sietős léptekkel haladt J-Hope felé, megtorpant a fiútól mindössze egy lépésnyire, majd meglendítette öklét és telibe találta Hope képét.

- Te teljesen hülye vagy?! Hogy lehet valaki egy akkora pöcs, mint te?! - üvöltötte a tőle megszokott mély hangján.

Először nem értettem mire céloz, ám viszonylag hamar rájöttem, Mira-ra gondolt. De ő mégis honnan tud róla? Nem volt itt, mikor J-Hope elmondta a szörnyű hírt.

- Igen. Igazad van. - sütötte le a szemét Hope a földről feltápászkodva, mert az ütés erejétől hátraesett.

- Ennyi?! Itt itatjátok az egereket?! Másra nem vagytok képesek?!

- Mit kéne még tennünk? Meghalt. - Jimin félénken válaszolt Rap Mon-nak, hisz azért még mindig tartott a sráctól.

- Meghalt? - kacagott fel hangosan a szemüveges fiú - Ha rajtatok múlt volna, akkor biztos.

- Ezt hogy érted? - kerekedett el a szemem.

- Ott fekszik a városszéli kórházban, már stabil az állapota, de nem sokon múlt az élete. - vetett egy megvető pillantást J-Hope-ra, majd a szekrényhez sétált és kivett belőle pár szendvicset. - Most megyek vissza hozzá - felemelte a kezében tartott zsemlét - kajával, mert éhes.

Mindenki lefagyott. Kellett egy kis idő mire eljutott a tudatunkig, amit mondott. A fiúk velem együtt futásnak eredtek, nekem fogalmam se volt róla merre kell mennem, így csak követtem őket. Hope leg elől futott, hihetetlen gyorsasággal.

Fülig ért a szám. Nem tudtam leplezni a boldogságom, de nem is akartam. Csak rohantam Mira-hoz.

- Mira szemszöge –

- Miért kellet a szívbajt hoznom rád? Te küldtél el! Emlékszel?! Azt mondtad nincs rám szükséged! Nem értelek! - vettem egy mély lélegzetet - Most akkor mégis mi van?! - kigördültek azok az átkozott könnycseppek.

- Én - nem tudta befejezni, mert időközben a többiek is megjöttek a kórterembe.

JiNa azonnal a nyakamba borult és sírásban tört fel.

- Azt hittem megha-haltál. - szipogta.

Átöleltem a vállát. Nagyon jól esett, hogy aggódott értem, de a tegnap esti túlzásba vitt ivása miatt még mindig haragszom rá. Sorban ültek le az ágyam mellé a fiúk is. Furcsa volt, hogy mind eljöttek csak miattam. Pedig néhány napja még kikötözve tartottak fogva minket a kollégiumban.

J-Hope arrébb araszolt, egészen addig, míg neki ment Hana-nak. A lány felkuncogott, s átkarolta volna a fiút, ha ő el nem húzódik.

- Lia szemszöge –

A mellettem fekvő lányhoz sorjában jöttek a látogatók. Nagyon boldognak tűnt. Végül is ki ne örülne annak, ha a barátai bejönnének hozzá, s a hogylétéről érdeklődnének. Számomra teljesen idegen ez a dolog. A szociális kapcsolataim sosem voltak valami fényesek és azzal, hogy kórházba kerültem megszakadt még az a kevés is.

Édesanyám belehalt a szülésbe, így apámmal éltem, aki mindig elfoglalt volt a munkája miatt, ám rám mindig szakított egy kis időt. De mióta diagnosztizálták a betegségem és kórházba kerültem, csak két hónaponta jár be hozzám mindössze egy-két órára.

Így ez a tömeg, ami összegyűlt a kicsi kórteremben nagyon rendkívüli a számomra. Örültem, mert végre nem kellett egyedül tengetnem a napjaimat, ám valamiért mégis kirekesztetnek éreztem magam.

- Te ki vagy? - a hang közvetlen mellőlem érkezett.

Ijedtemben felugrottam, majd óvatosan az illető felé fordultam, mikor megláttam a szemeim

elkerekedtek. Barna kócos haja kikandikált a sapkája alól, mosolygós sötét tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. Egy szó sem hagyta el a torkom.

- Milyen vörös lett valaki - nevetett fel.

Majd' elsüllyedtem szégyenemben. A takarót két szélénél fogva magamra rántottam. Nem akartam, hogy a fiú lássa a zavaromat.

- Hagyd már békén Lia-t, Suga! - kiabálta Mira a szomszédos ágyból.

- Á! Szóval Lia - tartott egy hosszú szünetet. Azt hittem nem fogja tovább folytatni a mondandóját, így kibújtam a paplan alól.

- Szép név - kacsintott rám.

Azzal a lendülettel húztam vissza magamra.

Délutánra mindenki elhagyta a kórtermünket és Mira is elaludt. Ismerős csend vette át a jókedvű nevetések helyét. Hallottam a saját légvételeimet is. Lehunytam a szemem, s a délelőtti srác arca jelent meg előttem. A nevetése, a pajkos mosolya és a lelkig hatoló mély tekintete. Még az emlékébe is beleborzongtam. Csak Suga járt a fejemben. Sejtelmem sincs, miért van rám ilyen hatással, hisz még csak egyszer láttam és akkor is kigúnyolt.

Váratlanul az ajtó nyikorogva kitárult, s egy alacsony fiú lépett be rajta. Valamit tartott a jobb kezében, de a szobánkban uralkodó sötétség miatt alig láttam, hogy mi az. Mira ágyához sétált és azt a bizonyos tárgyat a lány éjjeliszekrényére helyezte. Már épp elindult volna kifelé, mikor megtorpant mellettem. Először rám, majd a szekrényem tetején éktelenkedő elhervadt virágokkal teli vázára tekintett. Elvigyorodott. Nagyon ismerős volt.

Nem telt bele öt percbe, s az idegen ismét egy ugyanolyan dologgal tért vissza, mint amilyennel az előbb is, ám most nem Mira-hoz ment, hanem egyenes hozzám.

A szívverésem a háromszorosára gyorsult. A lemenő nap fénye megvilágította a fiú arcát, s tisztán láthatóvá váltak tőle a tökéletes vonásai.

- Gondoltam hozok neked újat. - nevetett és a hervadt helyére egy gyönyörű, friss és élénk színekkel tarkított csokrot tett.

Egy műanyag széket húzott az ágyam mellé, leült rá és rám mosolygott. Apró pillangók röpködtek a gyomromban. A fiú figyelmessége melegséggel töltött el. A saját apám sem képes nekem virágot hozni, még a születésnapom alkalmából se. Erre ez a vadidegen, kedves srác beállít eggyel, pedig senki nem kérte rá.

Bámultam hatalmasra nyílt szemekkel és egy "köszönöm"-öt sem tudtam kinyögni.

- Nem vagy valami beszédes – biggyesztette le az ajkait.

- De! Én szoktam beszélni…elég sokat – próbáltam felülni, de elég nehezen ment. Suga hirtelen benyúlt a hátam alá és felsegített – Csak hát…most egy kicsit furcsa nekem ez a helyzet.

- Milyen helyzet? – Suga szemöldöke felszaladt a homlokáig.

- Régen volt társaságom.

- Hogy-hogy? – elhallgatott, majd szemeit mélyen az enyémbe fúrta – Miért vagy kórházban?

Mira-nak simán mertem mesélni az életemről, ám ez a fiú valamiért más. Előtte minden egyes szavamat meg kell fontolnom.

Végig gondoltam a mondandómat, majd belekezdtem. Suga szótlanul próbálta befogadni a rengeteg új információt. Néha bólogatott, jelezvén érti, amit mondok.

Mikor a történetem végére értem Suga felpattant és kirohant a kórteremből.

Pár perc múlva egy kerekesszékkel tért vissza. Az ágy végéhez tolta, meg sem várva a reakciómat kitakart, kezeit alám csúsztatta, felemelt a matracról és óvatosan a tolószékbe helyezett.

- Kirándulunk egyet.