15.rész

Nem akartam elhinni, amit J-Hope mondott. „Nincs rád többé szükségem.” Folyamatosan a szavai visszhangoztak a fejemben. Könnyes szemmel néztem fel a fiúra. Komoly tekintettel meredt rám. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy esetleg az imént viccelt volna.

- Nem értetted, mit mondtam? Tűnj már el innen! - mutatott a kijárat felé.

Úgy éreztem magamat, mint egy hasznavehetetlen, régi tárgy.

- Te most süket vagy, vagy csak szimplán hülye? Takarodj már el! Hope az enyém. Soha nem is volt a tiéd. - bújt közelebb Hana a fiúhoz.

Igazat kellett adnom neki. Köztem és J-Hope között semmi se lett volna. Tényleg hülye vagyok, hogy erre nem jöttem rá hamarabb.

- Értem. Érezzétek jól magatokat együtt. Elmegyek. - hátat fordítottam nekik és elindultam a kijárathoz, ám J-Hope megragadta a karom.

Visszatekintettem a fiúra. Már nem bírtam megálljt parancsolni a feltörni készülő könnycseppeknek, így azok eláztatták az arcomat, s elárulták a fiúnak az érzéseimet. Egy halvány reményszikra gyúlt bennem, de Hope hamar eloltotta.

- Soha! Soha többé ne gyere ide vissza! - elengedte a csuklómat, majd kitárta nekem az ajtót. - Ég veled!

Apró darabokra törte a szívem.

Zokogva rohantam az iskola kietlen folyosóin a kijáratot keresve. Rengetegszer elestem, de nem törődtem a térdembe fúródó szilánkokkal. A seb, amit Hope ejtett a szívemen ezerszer jobban fájt mindennél. Még a halált is elviseltem volna.

Az ismerős helyek mellett elhaladva minden emlék az eszembe jutott; Az első nap, mikor betévedtünk ide JiNa-val. A szökési kísérletem, amiért Hope elég sajátos módszerrel büntetett meg. A fiú biztonságot nyújtó karjai a medencében és a gyönyörű nap, amit együtt töltöttünk a síneknél.

Végre sikerült kijutnom a kollégium sötét falai közül. Egy pillanatra megálltam és végignéztem a komor épületen. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen nehezemre fog esni, elhagyni ezt a helyet. Most meg itt állok kisírt szemekkel és azt kívánom bár ne kéne elmennem.

Sűrű felhőréteg takarta el az eget. A hold fénye halványan világított át rajta, így alig láttam valamit. Bizonytalanul indultam el az iskola előtt húzódó kitaposott ösvényen. Minden egyes lépéssel nőtt bennem a félelem. Egyes egyedül voltam az éjszaka kellős közepén. Az összes apró rezdülésre felkaptam a fejem. Szívem hevesen vert. Nem akartam tovább menni. Féltem. Hiányzott Hope ölelése és a biztonságot nyújtó közelsége.

Leguggoltam a nyirkos, hűvös talajra, s olyan kicsire húztam össze magam amennyire csak tudtam. Lehunytam szemeimet és kezemmel átöleltem lábaimat. Egy lépést sem bírtam megtenni.

Körülöttem síri csend honolt. Semmi sem mozdult. Mintha egy pillanatra megfagyott volna a világ. Csak a saját lélegzetvételeimet hallottam.

Hirtelen faágak recsegése ütötte meg a fülemet. Kipattantak pilláim, de hiába kapkodtam a fejemet, nem láttam meg a hang forrását. Óvatosan felálltam a földről, s ismét elindultam. Végtagjaim remegtek a félelemtől, de nem adhattam fel. Előreszegeztem a tekintetem és merev léptekkel haladtam tovább.

Ekkor valami bevágódott elém, majd hangos hörgések, morgások kíséretében csatlakozott hozzá még jó pár másik is. Felegyenesedtek, s gusztustalan szemeikkel engem pásztáztak. Ugyan olyan lények voltak, mint akik elraboltak, de most teljesen körbevettek. Sehol sem találtam kiutat, így kezeimet védekezőn magam elé emeltem és váram a csapást.

Be is következett. A zombik egyszerre vetődtek rám. Küzdöttem ellenük, de értelmetlen volt. Könnyedén leterítettek a földre. Hegyes fogaikat húsomba mélyesztették, éles karmaikkal erősen belém kapaszkodtak, s nem engedtek, hiába vergődtem. Éreztem, ahogy kiharaptak egy darabot a vállamból. Hangos sikoly hagyta el a torkom. A mély sebből gejzírként tört fel a forró vér, s a talajon egy hatalmas vörös tócsába folyt. Úgy éreztem, mintha leszakadt volna a vállam. Elnyomott minden más kínt. Már nem tudtam, mikor és, hol harapnak belém újra.

Feladtam a hiábavaló harcot. Némán tűrtem a gyötrelmet. A látásom elködösült, s a fájdalom olyan intenzíven marta egész testem, hogy nem bírtam tovább eszméletnél maradni.

A világ lassan elsötétült előttem.

- JiNa szemszöge –

Iszonyatosan sajgott a fejem. Nehézkesen ültem fel az ágyban, majd nyújtózkodtam egy nagyot. Karomat leengedtem magam mellé, de nem a puha matracra sikerült, hanem valami sokkal keményebbre. Rémülten kaptam oldalra a tekintetemet.

Jungkook mélyen aludt félmeztelenül az ágyon. Elrántottam kezemet a fiú fedetlen mellkasáról, s lehúztam magamról a takarót. Megállt bennem az ütő.

Egy fehér pólón kívül semmi sem volt rajtam, ráadásul ezt a pólót tegnap még Kook-on láttam. De akkor mégis, hogy került rám? És hova tűntek a ruháim? Mit keresünk Jungkook-al egy ágyban? Mi történt tegnap éjjel?

Egyre rémesebb dolgokra gondoltam. Lehetséges lenne, hogy Kook és én…lefeküdtünk? Nem! Mérgesen megráztam a fejemet. Jungkook nem tenne olyat, feltéve, ha szót fogad Jimin-nek és messzire elkerüli a piát. És, ha mégis?

- Jó reggelt, ivóbajnok! – a mellettem hirtelen felülő fiú kizökkentett a gondolataimból.

Felpattantam a matracról és a nevető srácra pillantottam.

Fekete, kócos haja majdhogynem teljesen eltakarta fáradtnak tűnő szemeit, melyek alatt vastag karikák húzódtak. A takaró félig eltakarta testét, de a hasa tökéletesen látszott. A kezdetleges kockák mágnesként vonzották a tekintetemet. A fejem fokozatosan vált egyre vörösebbé.

- Jungkook! Mi történt tegnap este? – ez a kérdés már akkor kikívánkozott belőlem, mikor reggel felkeltem.

Leesett állal hallgattam végig Kook „élmény” beszámolóját. Nem voltam képes feldolgozni a tetteimet. Magamban elhatároztam, hogy soha többé nem iszom egy kortyot sem.

- Gyere. – ölelte át a vállamat – Menjünk vissza, mert még a végén hülyeségekről fognak fantáziálni a többiek.

- És akkor nem fognak, ha te beállítasz félmeztelenül, én pedig egy szál pólóban? Ami nem mellesleg a tiéd. – tettem hozzá.

Jungkook megtorpant és érdekes fejjel nézett végig magán, majd szó nélkül egy szekrényhez sétált. Kitárta, de a polcokon egyetlen ruha sem volt.

- A rohadt életbe! Suga-ék elvitték az összeset. – kétségbeesetten nyitogatta a szobában található bútorokat ki meg be. – Most mit csináljunk? Így nem mehetünk vissza. Te magad mondtad.

- Nincs más választásunk. – vontam meg a vállam.

- J-Hope szemszöge –

Annak ellenére, hogy tegnap egy kortyot sem ittam, szörnyen rosszul éreztem magam. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Még most sem vagyok képes feldolgozni a tényt, hogy elküldtem Mira-t. Látszott rajta, mennyire fájtak neki a szavaim, de muszáj volt megtennem, az ő érdekében. Ha megint miattam sérülne meg, azt nem tudnám elviselni.

Mostanra, már biztos kiért az elzárt területről és hazafelé tart a régi megszokott életébe.

Remélem.

- Kook! Hol jártatok tegnap éjjel? - pattant fel V.

Majd mindenki követte a példáját, mikor Jungkook JiNa-val együtt belépett a szobába.

- Mi a szar? - röhögött Jimin.

- Csak nem történt valami az este folyamán, amiről lemaradtunk? - perverz vigyor kúszott Suga arcára a félmeztelen párost figyelve.

- Tudtam, hogy ez lesz. - ütögette meg JiNa Jungkook karját - Magyarázd el nekik is a dolgokat, én addig beszélek Mira-val.

A lány neve hallatán hatalmasat dobbant a szívem.

Tegnap bele se gondoltam, mit fog szólni JiNa, ha megtudja, hogy elküldtem a legjobb barátnőjét.

Hatalmasat nyeltem, megpróbáltam megszólalni, elmondani neki mindent, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Mira! Merre vagy? - szólongatta.

Összeszorult a szívem.

- Őt hiába keresed. - szólalt meg Jin, aki eddig szó nélkül ült a falnak dőlve. - J-Hope elküldte. - biccentett felém.

JiNa kétségbeesett pillantása, csak még jobban erősítette bennem a bűntudatot. Mira-ért tettem! Hogy megvédjem! Tudatni akartam ezt JiNa-val, ám megelőzött.

- Elküldted? - a lány szeme megtelt könnyekkel - Miért?

Szólásra nyitottam a számat, de ismét közbe vágott.

- Azt kérdeztem, miért?! - már zokogott - Bele se gondoltál mi történhet vele?! Mi van, ha megtámadták?! Egyedül nem ér semmit, ha többen támadnak rá! - a szavai, mintha kést forgattak volna a szívemben, úgy fájtak. - Az is lehet, hogy már-

- Nem! - csattantam fel - Nem halt meg!

Ellöktem mindenkit az útból, s az ajtóhoz iramodtam. Meg sem álltam a kijáratig. Szívem hevesen vert. Ha Mira-val bármi is történik, én abba belehalok. Nem veszíthetem el. Szükségem van rá.

Az iskola előtt húzódó ösvényen indultam tovább. Ez, azaz út, amin át befutottak a kollégiumba, még aznap este, mikor a szörnyet cipeltük Jimin-ékkel a tóhoz.

Meg kell találnom!

Eszeveszettül rohantam, már minden reményt elvesztettem, de hirtelen megtorpantam, mert előttem az úton néhány zombi evett valamit. Közelebb merészkedtem hozzájuk. Borzasztó bűz csapta meg az orrom. Hátrébb tántorodtam, s egy faág hangos reccsenéssel tört el lábaim alatt.

A szörnyek egyszerre kapták fel a fejüket. Szájukból csöpögött a friss vér és kezükben annak a valaminek a húsát tartották, amit felboncoltak.

A testből alig látszott valami, ám egy apró anyag darab szúrta a szemem, mert ugyanolyan színű volt, mint amilyen pólót viselt Mira tegnap éjjel.

Nem tudtam és nem is akartam felfogni, amit láttam. Azok a gusztustalan dögök épp annak a lánynak a húsát majszolták, akit mindennél jobban meg akartam óvni, és akit mindennél jobban szerettem.