4.rész

Szép lassan mindenki elaludt. Nekem valahogy nem jött álom a szememre. Forgolódtam, változtattam a pozíciómon, de sehogy se volt kényelmes. Ülve nem tudok aludni. Csak bámultam ki a fejemből. A mai nap eseményeit próbáltam feldolgozni. Elraboltak, megkötöztek, majdnem megöltek és mindennek a tetejébe – Megcsókoltak – sóhajtottam halkan.

- Akarsz még egyet? – az ismerős hang közvetlen a fülem mellől érkezett. Ijedtemben felugrottam, minek következményeképpen felhorzsoltam a hátamat.

- Azért ennyire nem kell lelkesedned szívem. – megint a gúnyos mosolyát öltötte az arcára.

- Én nem – kezdtem volna, de számra tapasztotta kezét.

- Csendesebben. Ugye nem akarod felkelteni a többieket? Suga iszonyat be tud gurulni ha, felébresztik. – nevette el magát J-Hope.

Elaludt, kócos hajjal és valódi mosollyal az arcán nem is tűnt olyan ijesztőnek, mint az előtt. Talán ha most próbálnék beszélni vele, meghallgatna? Egy próbát megér.

- J-Hope? – kezdtem el bizonytalanul.

- Na, mi az? Még is csak kell a csók? – hajolt a képembe.

- Nem! – fordítottam el a fejemet – Csak azt akartam kérdezni, hogy – haboztam – Mit kerestek ti itt?! Miért vagytok egy ilyen elhagyatott helyen?! Miért gyilkoltatok?! Mit akartok tőlünk?! Kik vagytok egyáltalán?! – hadartam el egy szuszra mindent, amit akartam.

J- Hope pár percig némán bámult rám, majd kajánul elmosolyodott.

- Neked ahhoz semmi közöd. – feltápászkodott mellőlem és visszafeküdt az ágyába – Aludj jól.

- Akkor csak egy valamire válaszolj! – próbálkoztam – Miért nem engedsz el?

Ekkor hirtelen felült az ágyában. A hold fényében tökéletesen látszott az arca. A szemei ragyogtak. Oldalra döntötte a fejét.

- Hogy miért? Mert én találtalak meg. Az enyém vagy. – ismét gonosz vigyor ült az arcára. Lehajtotta kobakját a párnára és csendben elnyomta az álom.

Fél órával később még mindig a szavai visszhangoztak a fejemben. „ Az enyém vagy. ’’ A hideg futkosott a hátamon. Nem vagyok én senkié! Miket hord ez összevissza? Nem akartam sokat töprengeni ezen. Felhúztam a térdemet, fejemet rádöntöttem és gondolataimmal együtt elaludtam.

Erős hasító fájdalmat éreztem az oldalamban. Azonnal kipattantak a szemeim. A koszos ablakon át a napfény, csak halványan szűrődött be a szobába, de így is jól lehetett látni az előttem karba tett kézzel álló, vigyorgós srácot. Aki az imént oldalba rúgott.

- Ébresztő, hasadra süt a nap! – J-Hope leguggolt, eloldozta a csuklómra erősített kötelet, majd egyetlen mozdulattal felrántott a földről – Van egy kis feladatunk a számotokra, de előtte egyél! – elém tartott egy fél szendvicset. Mivel tegnap óta nem ettem gondolkodás nélkül elfogadtam. Gyorsan befaltam az egészet, s miután végeztem Hope-ra pillantottam. Akkor tudatosult bennem, hogy mit is mondott az imént.

- Milyen feladat? – a hangom olyan halk volt, hogy még magam sem hallottam. A szoros értelmében rettegtem. Miféle feladat? Már megint mit akarnak?

- Majd meglátod. – a karomnál fogva az ajtó felé rángatott. Megtorpantam.

- JiNa hol van? –ész nélkül kapkodtam a fejem. A kis szobában rajtunk kívül senki sem tartózkodott.

- Ő már ott van. – ismét elvigyorodott.

Hol azaz ott? Tettem fel magamban a kérdést.

Végig mentünk egy hosszú folyosón, így világosban egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Lesétáltunk egy lépcsőn is, s közben Hope olyan erősen szorította a karomat, hogy úgy éreztem egy csepp vér sem maradt benne. A lépcső alján éles kanyart vett és jobbra fordult. A folyosó végén volt egy hatalmas kétszárnyas ajtó. Beléptünk rajta.

Azonnal megpillantottam JiNa-t és a két srácot. Barátnőm egy seprűvel a kezében meredt ránk, míg Jimin az egyik asztal tetején helyezte magát kényelembe. Suga pedig a lapátot forgatta a kezében.

- JiNa te meg – kezdtem volna.

- A kedves kis barátnőd segít nekünk takarítani, ahogy te is. – a kezembe nyomott egy szivacsot – Hajrá! Drukkolunk! – azzal ő is társult Jimin-hez.

A terem kinézetéből ítélve egy ebédlőként funkcionálhatott a robbanás előtt.

- Én nem fogok takarítani! Ne is számíts rá! – akadtam ki – És JiNa se! Nem vagyunk a szolgáitok! Nem tehettek meg bármit velünk!

Amint az utolsó szó is elhagyta a számat, Hope arcáról eltűnt a mosoly. Lassan fenyegetően elindult felém. Futni akartam, de JiNa-t nem hagyhattam itt. Segítségkérően ránéztem barátnőmre. Most is gondolkozott. Mereven bámulta a földet, kezével görcsösen szorította a partvis nyelét. Soha nem tudom, mi jár a fejében. JiNa nem sűrűn beszél, de ha egyszer kinyitja a száját, akkor megered a nyelve. Óvoda óta a legjobb barátnőm és nem akarom elveszíteni.

- JiNa szemszöge -

Csak álltam egy helyben. Mozdulni sem tudtam. Láttam Mira arcán a rémületet, ahogy J-Hope egyre közelebb ér hozzá. Nem tehetünk semmit. Ők többen vannak ráadásul fiúk. Esélyünk sincs. Nem tudtam mit tegyek.

J-Hope odaért Mira-hoz. Barátnőm nekitántorodott az ajtónak, kezével a kilincs után matatott. Ez Hope-nak is feltűnt. Megragadta Mira csuklóit és a lány feje mellett nekivágta őket az ajtónak. Arcán gonosz vigyor jelent meg. Én meg csak álltam. Tudtam, hogy tennem kéne valamit. Már éppen indultam volna, azonban az ajtó túloldaláról hatalmas puffanás hallatszott.

A fiúk felkapták a fejüket. Egymásra néztek, majd bólintottak.

- Jimin te maradj itt és vigyázz nehogy meglépjenek! – indult a kijárat felé Suga.

J-Hope arrébb lökte Mira-t az útból, majd Suga társaságában elhagyta az ebédlőt. Mi meg csak álltunk és hallgattunk. Mira láthatólag megkönnyebbült Hope távozása után.

- Folytassátok! – vigyorgott ránk Jimin – Ja! A pultot is le kéne mosni. – odasétált a bútorhoz, majd végighúzta rajta ujját – Elég poros.

- Majd megcsinálom azt is. – ajánlottam fel.

- Nem! Hagyd csak. – barátnőm határozott léptekkel elsétált mellettem, majd olyan erősen kezdte sikálni a pultot mintha az élete múlna rajta.

- Mira szemszöge –

Legszívesebben sikítottam volna! Hogy lehet valaki ennyire erőszakos?! Ha azt akarja, hogy tisztaság legyen, akkor minek van itt?

Mérgesen súroltam a koszos bútor felületét, mikor hirtelen kivágódott az ajtó. Jimin felpattant, zsebéből előhúzott egy kést és védekező állásba helyezkedett.

- Tudtam, hogy itt lesztek. – az ismerős hang szinte áramként ért.

- Mit akartok itt Monster? – Jimin-t még nem láttam ilyen rémültnek.

- Ne félj, nem téged. – nevetet a mögötte belépő fiú. Most hallottam először beszélni a srácot. Fiatal volt. Talán nálam is fiatalabb. Körülbelül JiNa-val egyidős lehetett. Fekete kócos haja lazán oldalra volt fésülve. Gyönyörű fekete szemei csak úgy csillogtak. Ha nem lettem volna halálra rémülve azt mondanám egész helyes a srác. Lazán oda sétált Jimin-hez, megragadta a fiú karját, de Jimin ellenállt. Egyik lábával gyomorszájon rúgta a feketehajú srácot, aki az ütés erejétől neki esett a szekrénynek és bevágta a fejét. Azonnal felpattant, de egy kicsit megszédült. Ismét neki rontott Jimin-nek, de ezúttal Rap Mon is segített neki. Ketten együtt gyorsan elintézték a srácot.

- Jungkook hozd a másikat! – utasította Monster a fiút. Mire felfogtam, hogy mit mondott már késő volt. A szekrény fiókjából feltűnésmentesen elhalásztam egy kést. Ekkor Rap Monster egyik kezével megragadta a csípőmet és egyetlen mozdulattal felrántott a vállára. Nem haboztam, a kezemben szorongatott éles eszközt amilyen gyorsan csak tudtam a támadóm karjába mélyesztettem. A szorító kezek azonnal elengedtek és a földre estem. Felpattantam, majd JiNa felé indultam. Jungkook arcára őszinte döbbenet ült. Én magam is csodáltam, hogyhogy voltam képes ilyesmire. Markomban még mindig a kést tartottam melynek pengéjét Monster vére színezte vörösre. Megtorpantam. Hogy fogom legyőzni Jungkook-ot? Monster még hagyján, hisz ő nem számított a támadásomra, de Kook-al más a helyzet. Ő felkészülten vár.

- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – hirtelen egy erős kéz szorítását éreztem a fegyvert tartó csuklómon. Rap Monster egy szempillantás alatt kicsavarta kezemből a veszélyes tárgyat. A hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet és a kést a torkomhoz nyomta – Ne szórakozz velem!

Kirángatott a teremből, majd elindultunk egy hosszú folyósón. Kook mögöttünk gyalogolt JiNa-val a vállán.