7.rész

Kipattantak pilláim. A napfénye a szemembe világított. Felpattantam, majd egyből az órámra pillantottam. Fél 12-t mutatott. El fogok késni! Azonnal futásnak eredtem volna, de a lábaimon ott díszelgett a tegnapi vaslánc és nem engedett három méternél tovább.

- Hova sietsz? – Jungkook közvetlen mögöttem állt. Megperdültem, hogy a szemébe nézhessek. – Csak nem a barátnődhöz? – kérdezte gúnyos hangon.

Furcsálltam is, hogy tegnap miért nem tűnt fel neki. Valahogy ki kell mentenem magam vagy lőttek az egész akciónak.

- Nem. Én csak – hirtelen megragadta a karomat, visszarángatott a matracig és leültetett.

- Hol van? – komoly tekintettel bámult.

- Nem tudom. J-Hope elrabolta. – füllentettem.

- Értem, akkor amint megérkeznek a többiek, visszalopjuk.

- Jungkook. – kezdetem halkan. Felvonta a szemöldökét. – Öm… szóval nekem most… vécéznem kell. – jelentettem ki, mire Kook elnevette magát.

- Tehát azért indultál. – még mindig röhögött – Nyugodtan szólhattál volna.

Leszedte rólam a láncokat és karomnál fogva kivezetett a szobából. Végig mentünk a folyosón, majd Kook megállt.

- Itt kint megvárlak. Siess! – mutatott egy korhadt ajtóra.

Beléptem rajta. Gyorsan bementem a mosdóba, de persze eszem ágában sem volt elintézni a dolgomat a vécén. Helyette inkább beálltam az ajtó mögé és vártam. Tíz perc elteltével Jungkook bekiáltott, de nem kapott választ ezért berontott. Egyenesen a fülkék felé rohant. Kaptam az alkalmon. Kibújtam az ajtó mögül és hang nélkül futásnak eredtem. Iszonyatosan sajogtak az alsóvégtagjaim. A sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen. Éreztem, hogy felszakadt a jobb lábamon lévő seb és a meleg vér eláztatja a rajta lévő kötést. De sikerült! Az ebédlő felé vettem az irányt.

Még hallottam, ahogy Kook szitkozódik, majd bevágja maga mögött az ajtót.

- Mira szemszöge –

Képen sütött a nap, mire azonnal kinyitottam a szemem. Körbenéztem. Suga és Jimin még nem tartózkodott a szobában. Megakadta szemem J-Hope-on. Mereven bámult rám.

- Nahát! – tettette a meglepettséget – Felkeltél?

Nem válaszoltam, csak felmordultam egy amolyan neked is jó reggelt stílusban. Rápillantottam a karórám digitális kijelzőjére. 11:50. El fogok késni! Száguldoztak a gondolatok a fejemben. Hogyan juthatnék ki a leggyorsabban? Nem maradt sok időm! Tíz perc! Gyorsan ki kellett találnom valamit. J-Hope-ról beszélünk. Nála csak egy dolog válik be. Hirtelen felindulásból megszólaltam.

- A múltkor említetted, azt a „kérsz még egy csókot” dolgot… - hangom elcsuklott, de J-Hope szeme felcsillant. Jó úton haladok. – Szóval én megfontoltam és…

Hope felpattant, közelhajolt az arcomhoz, majd elmosolyodott.

- És? – súgta a fülembe. Meg kell tennem! „Bármi áron!” Visszhangoztak JiNa szavai a fejemben.

Közelebb hajoltam Hope-hoz és megcsókoltam. Nem hagyhattam abba. Ez az egyetlen esélyem a szabadulásra. Rá kell valahogy vennem J-Hope-ot arra, hogy eloldozza a kezemet.

Visszacsókolt. Két kezével megfogta az arcomat, majd nyelvét átdugta a számba. Hatalmas köröket írt le benne, bejárta az egészet. Kihúzta göcsörtös érzékszervét és az ajkamat kezdte nyaldosni. Egyszerűen undorító volt. A srác egyre jobban felbátorodott, már nem csak nyalogatta, hanem harapdálta is a szám szélét. Elengedte az arcom, majd a pulóveremtől kezdett megszabadítani. Egy laza mozdulattal eloldozott, hogy le tudja húzni teljesen a kardigánom, ami alatt csak egy trikó volt rajtam. Vékony, hideg ujjaival végig cirógatta csupasz vállimat. Kirázott a hideg. Már közel járok a célhoz. Ha most elfutnék, valószínűleg simán elkapná a lábamat. Hirtelen remek ötletem támadt.

Megragadtam J-Hope pólójának alját arra kényszerítve a srácot, hogy felálljon. Lerántottam róla a feleslegessé vált ruhadarabot, majd ledöntöttem Hope-ot az ágyra. Kockás hasát fürkésztem. Pár percig haboztam. Várakozón rám pillantott. Még nem elég! Tennem kell valamit, hogy ne tudjon utánam futni.

Megfogtam a kezemről eltávolított kötelet és ráültem J-Hope csípőjére. Ujjai a derekamra vándoroltak. Megint hányingerem támadt. Nem hiszem el, hogy ilyet tettem. Óvatosan végig simítottam Hope kockás pocakján, majd izmos karjain és mikor végre elértem a csuklójához jó erősen hozzákötöttem az emeletes ágy vasrúdjához. Elmosolyodott. Úgy néz ki bevette. Kezeimet még utoljára végighúztam felsőtestén, majd eljutottam a kényes ponthoz. Gonosz vigyort ejtettem felé. Egyik kezemmel elkezdtem kigombolni nadrágját. J-Hope teljesen elhitte. Itt az alkalom! Lepattantam Hope-ról és a kijárat felé futottam. Még hallottam a döbbent hangját.

- Most mi van?

Mire felfogta a helyzetet már messze jártam.

Hamar az ebédlőhöz értem, ahol JiNa már várt rám.

- Na, végre Mira! Mi tartott ennyi ideig? – megragadta karomat, s kifelé kezdett húzni.

- Hát, elaludtam és utána nehezen tudtam elszabadulni. – ismét eszembe jutott J-Hope és az, amit tettem. Megborzongtam. Gyorsan kizártam fejemből még, csak a gondolatát is.

Nappal a jobb látási viszonyoknak köszönhetően, hamar kiértünk az épületből. Innen már csak a kivezető utat kellett megtalálnunk, a sárga szalagot mely alatt bejöttünk erre a rémes helyre.

Idő közben besötétedett, de a kiutat még mindig nem leltük. Jó messzire elfuthattunk aznap este. Az eget most is sötét felhők takarták. Jóformán az orrunk hegyéig sem láttunk el. A pulóverem nélkül ráadásul még fáztam is. A kopaszfák (Kora tavasszal, csak rügyeztek.) ágaiba a szél bele-bele kapott, vészjóslóan megmozgatva azokat. Ijesztő dejavu érzésem támadt. JiNa merev léptekkel haladt előttem, ezért igyekeztem felzárkózni gyors tempójához.

Lábam megakadt valamiben, s elestem. Feltápászkodtam, majd megszemléltem mi került az utamba. A holdfényben alig láttam, de ki tudtam venni, hogy egy kábelben botlottam meg.

- JiNa? – barátnőm megállt és hátrapillantott. – Mit keres itt egy vezeték? – emeltem fel.

- Honnan tudjam, de hol vagyunk? - kapkodta fejét JiNa. Valamiért nagyon félt. Én is rettegtem elég rendesen. Na, de ennyire. A legrosszabb, ami történhet velünk az, hogy a fiúk ránk találnak, ám abba nem halnánk bele. Talán.

Jobbnak láttuk, ha tovább megyünk. A földön egyre több huzal kígyózott, az ég kezdett kitisztulni. Melynek köszönhetően egész jól láttunk. Körülöttünk színes, lepusztult dodzsemek parkoltak, melyből arra következtettem, hogy egy vidámparkba tévedtünk.

Halk nesz csapta meg a fülemet. Oda kaptam a fejemet. Semmi.

- Biztos, csak a szél. – mondtam JiNa-nak, de inkább magamat akartam meggyőzni vele.

Ismét recsegést hallottam, ezúttal közelebbről. Ha a srácok megtalálnak nekünk végünk.

- Mira. El kell tűnnünk innen! – suttogta JiNa.

- Én is tudom, ha a fiúk

- Nem! Ez annál sokkal rosszabb! – vágott a szavamba – Bújj el az egyik dodzsemben! Most!

Nem kérdeztem semmit. Engedelmeskedtem az utasításának.

Alig fértem a járműbe, de sikerült magamat beletuszkolnom. Éreztem a szívem egyre hangosodó dobbanásait. Valaki ráhelyezte kezét a búvóhelyemre, majd megjelent az egész arca is. Hangosan felsikoltottam mire az a valami megragadta a karomat és kiráncigált a dodzsemből. A fejem nekivágódott a nyirkos talajnak. Ijedten nézetem körbe. Nem csak egy furcsa lény állt ott. Legalább hatan voltak, s JiNa-t is elkapták.

Gusztustalanul néztek ki. Kopaszbőrükön kidagadtak az erek, s olyan vékony volt a felső hámrétegük, hogy szinte látni lehetett hajszálerekkel gazdagon beszőtt izomzatukat.

A zombi hajamnál fogva vonszolni kezdett maga után. Iszonyatos fájdalommal járt. Éles kavicsok, faágak szúródtak belém szinte mindenhol, ezzel felszakítva bőrömet. Éreztem, ahogy az oldalamat is felhasítja valami és kicsordul meleg vérem. Próbáltam kiszabadítani hajamat a szörny szorításából, de hiába. Erősen tartott. Nem tudom mennyi idő telt el indulásunk óta. Talán tízperc, vagy egy fél óra? Nekem egy örökké valóságnak tűnt, míg végre megálltunk. Elengedett. Mindenem sajgott, ám erőt vettem magamon és felnéztem.

Egy barlangban ültünk. Néhány fáklya világította be az egészet. Rajtunk és a lényeken kívül semmi sem volt a helyen. Egyetlen ágy vagy egyéb bútor sem. Teljesen üresen állt.

Odacibáltak az egyik kőoszlophoz és egy kötéllel kikötöztek minket. Azt hittem meg akarnak ölni, majd felfalni holttestünket. Erre most kikötöznek? Nem fogom megvárni míg élve megesznek!

Eszeveszettül cibálni kezdtem a kezeimet, hátha attól meglazul a kötél. Csalódnom kellett. JiNa-ra néztem. Ekkor feltűnt valami. Barátnőm lábait és vállát kötések borították.

- JiNa. – suttogtam nehogy a zombik felfigyeljenek – Mi történt veled?

- Hosszú történet. – maga elé bámult és egy szót sem szólt.

- Most van elég időnk. – bíztatóan mosolyogtam rá.

- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá. – adta be a derekát.

Befejezte mondandóját és rám pillantott. Kellet egy kis idő mire feldolgoztam a dolgokat. JiNa-t ugyan ilyen zombik támadták meg tegnap este. Rap Mon ölte meg J-Hope-ék negyedik tagját? Nincs hova menniük és ezért tartózkodnak az iskolájukban. JiNa pozitív véleménnyel van Kook-ról? A rengeteg új információtól megfájdult a fejem.

Mármint, ezt hittem. Elködösült a tekintetem, a fejem majd széthasadt, s a környezet zajai nem jutottak el hozzám. Lassan elvesztettem az eszméletemet. Túl sok vért vesztettem.