6.rész

- JiNa szemszöge –

Mira-ék távozása után egyedül maradtam. Ültem és vártam Hope-ra. Előbb utóbb meg kell jönnie. Unalmamban Jungkook-ot kezdtem tanulmányozni. A fiú édesen aludt. Arca ellazult, így vonásait tisztán lehetett látni. Bármennyire is akartam tagadni, iszonyat helyes srác. Főleg miközben alszik. Kócos haja megcsiklandozta az orrát, mire a fiú felmordult és megdörzsölte. A takarót feljebb húzta magán, majd gombócba görnyedt. Úgy aludt akár egy kis macska.

Megráztam a fejemet. Nem! Ő egy kiszámíthatatlan utcagyerek. Aki ráadásul a mai nap folyamán meg is pofozott. Tartanom kell tőle! Ki tudja mi jár az aranyos fejében.

Az ajtó túl oldaláról hangokat hallottam. Megörültem, hogy végre megjött J-Hope. Nyikorogva kinyílt a bejárat. Hirtelen bevetődött valami a szobába. Utána kaptam a fejemet. Megállt bennem az ütő. Egy emberszerű lény állt Jungkook ágya felett. Az minden volt csak nem ember. Kopaszfején kidagadtak az erek akárcsak egész testén. Ruhája cafatokban lógott rajta. Szemének hiányzott az írisze. Bőrét különböző hegek fedték és olyan vadállatias testhelyzetben gubbasztott Kook felett. Kinyitotta száját és lecsapni készült a fiú torkára. Nem tudom miért tettem.

- Ne bántsd! – sikítottam a szörnynek. Azonnal felkapta a fejét és nekem rontott. Védekeztem volna, de nem volt mivel. Minden végtagomat kikötözték. Iszonyatos fájdalom hasított a vállamba. Beleharapott és nem eresztette azt. Torkom szakadtából üvöltöttem. Minden erőmet összeszedtem és megfejeltem a lény, aki ettől kicsit hátrébb tántorodott. A sebemből szivárgott a vér, óvatosan megszemléltem. Nem halálos. Feltekintettem a szörnyre, aki ismét nekem ugrott, ám most a lábamat vette célpontba. Hegyes fogait a vádlimba mélyesztette és marcangolni kezdte. Éreztem, ahogy a húsom leválik és gejzírszerűen feltörik belőle a sötétvörös meleg folyadék. Hiába küzdöttem nem tudtam ellene tenni. A látásom elködösült, éreztem, ahogy a lény a másik lábamat is kezelésbe veszi, de a fájdalom már olyan intenzíven mart a lábamba, hogy sikításon kívül másra nem voltam képes.

Ekkor a szörnyet valaki elrántotta és neki vágta a falnak. Nem láttam ki tette, mert pilláim elnehezültek és maguktól lecsukódtak. Még utoljára láttam, ahogy a megmentőm leszúrja a zombit egy késsel és felém rohan.

Éreztem, ahogy valaki lehúzta a pólóm nyakát bal oldalt. A hideg ujjainak érintésétől a hideg is kirázott. Ijedtemben felültem, de azonnal vissza is esetem, mert erős fájdalom hasított a vállamba.

- Nyugodj meg! Csak ellátom a sérüléseid! –súgta egy ismerős hang. Azzal leszakította a blúzom ujját, hogy szabaddá tegye a vállamat.

Hangosan felnyögtem a hirtelen rántástól.

- Sajnálom! Nem akartam. – lefertőtlenítette a sérült területet. Lefedte egy gézlappal, majd felültetett. Mindent nagyon óvatosan csinált, hogy véletlenül se fájjon. Fáslival körbetekerte a vállamat, majd visszafektetett az ágyra. Feltápászkodott és elkezdte kicsatolni az övét. Kihúzta az derékszíjat nadrágjából. Megrémültem. Mit akarhat tőlem? El akartam futni, de mikor megpróbáltam lábaim összecsuklottak alattam. Kook felsegített akaratom ellenére is. Ismét lerogytam a szivacsra a lábaim sajogtak. Szemügyre vettem sebesült végtagjaimat. Még mindig folyt belőlük a vér. Mély seb tátongott rajtuk. A bal lábam kevésbé lett széttépve, mint a másik. Nem is vérzett annyira. Ellentétben a jobbal. Patakokban csorgott lefelé a vörös folyadék róla. Jungkook hirtelen felemelte végtagomat majd a combomra erősen felkötötte övét. Megnyugodtam. Tehát nem jártak perverz gondolatok a fejében. Mikor már elég szorosra meghúzta letette lábamat az ágyra. Mind a kettőt fertőtlenítette és bekötözte. Betakart a takaróval, majd fel akart állni.

- Jungkook! – Megragadtam épp karommal a csuklóját. – Köszönöm!

Elmosolyodott és visszaült mellém a matracra.

- Nincs mit. Most pihenj, túl sok vért vesztettél. – feljebb húzta rajtam a pokrócot egészen a nyakamig. Belepirultam a hirtelen jött kedvességébe.

- Mi volt az? – szegeztem neki a kérdést.

- Én sem tudom pontosan. – tekintett ki az ablakon – Ismered az elzárt terület történetét?

- Igen. Hallottam ezt, azt.

- Akarod tudni a teljes igazságot? - fúrta sötét szemeit az enyémbe. Bólintottam. Vett egy mély levegőt, majd belekezdett.

- Pontosan két évvel ezelőtt hatalmas atomrobbanás rázta meg a környéket. A sugárzás miatt rengeteg ember vesztette életet. Az iskolánkat bezárták, mert a tanulók több mint 70%-a meghalt. A környéket végérvényesen elzárták a külvilágtól, a további problémák elkerülése végett. Azonban Rap Monster-éknek nem volt hova menniük, hisz kollégistakén jártak be a suliba. A szüleik pedig már vagy elhunytak, vagy csak hallani sem akartak saját fiukról. Az utóbbi Mon esetében igaz. Ezért úgy döntöttek, hogy maradnak a veszély ellenére is. Én csatlakoztam legkésőbb hozzájuk.

Már említettem, hogy az iskolában szinte mindenki elhunyt. - itt rövid szünetet tartott - El tudod képzelni milyen érzés, ha a legjobb barátaid a szemed láttára halnak meg és te nem tudsz rajtuk segíteni? - könnyes szemmel tekintett rám - De nem ez volt a legrosszabb. Nem sokkal a baleset után hazarohantam. Látni akartam szüleimet a sok borzalom után. Túlélték a robbanást. Nem sokkal az érkezésem után, egy furcsa zaj csapta meg a fülem. Fent ültem a szobámban, mikor hallottam a földszintről a hörgő hangot. Amit hangos szívbemarkoló sikítás váltott fel. Azonnal lerohantam, de már - patakokban folytak Jungkook arcáról a könnyek - késő volt. Egy ugyan olyan lény, mint ami téged is megtámadott, végzett velük és… - elharapta a mondat végét, majd hallgatásba burkolózott.

- Mi történt utána? - törtem meg a csendet. Hihetetlenül sajnáltam Kook-ot. Teljesen őszintén elmondott mindent és sírt. Zokogott. Nem tudom elviselni, ha valaki előttem elkezd könnyezni, mert nekem is akaratlanul kicsordulnak a sós cseppek szememből. Már én is sírtam. Nyugtatásként vállára helyeztem a kezemet. Megtörölte szemét és rám pillantott.

- Elfutottam és ott hagytam őket. Eszembe jutottak Monster-ék. Gondoltam, ha máshol nem ott új otthonra találok. És így is lett. Azonban nem sokkal később megjelentek J-Hope-ék is. Már az iskolában is rosszban voltunk velük. De ebben a helyzetben csak még jobban romlott a viszonyunk velük. – folytatta.

- Ebben a helyzetben? – vontam fel a szemöldököm.

- J-Hope-éknak volt egy negyedik tagjuk is. – sütötte le a szemét. Mit ért azon, hogy „volt”? Ha csak volt az azt jelenti, hogy. Döbbenet ült ki az arcomra. Nem. Az nem lehet. – Igen. Jól gondolod. – mintha olvasott volna a gondolataimban – Meghalt. Még hozzá a mi kezünk által.

- Hogy micsoda?! – kiáltottam, de a szám elé kaptam a kezem – Ti öltétek meg?

- Igen. De az egész a véletlen műve volt. – védekezett.

- Hogy lehet véletlen eltenni valakit láb alól?

- A katasztrófa után nem történt semmi. Békésen éltünk a koleszban. J-Hope-ékkal nem is kommunikáltunk. Azonban nagyjából pár hét elteltével ismét megjelentek azok a furcsa lények. Bemerészkedtek az iskolába.

Elindultunk, hogy végezzünk velük. Minden idegszálunk megfeszült. Hallottuk a lépteik zaját egyre közelebbről. Ekkor Rap Mon agya elborult és egyedül nekik rontott. Akkoriban is késsel harcoltunk, hisz fegyverünk nincs. – elgondolkodott – Pedig néha tényleg jól jönne egy két stukker. Mindegy a lényegen nem változtat. Szóval Monster nekik rontott. Csak az egyiket sikerült leszúrnia a négyből. Jó párszor megforgatta a lényben a pengét, hogy biztosan meghaljon. Végre mi is beértük. A zseblámpámmal megvilágítottam a holttestet, mely fölött Rap Mon térdelt. Lefagytam. Ez a test nem olyan volt, mint ami megölte a szüleimet. Lámpámmal tovább pásztáztam a teret. A fény három emberre világított, kiknek arcán mérhetetlen gyűlölet tükröződött. Ekkor értettem meg a helyzetet. Nem a zombikat kaptuk el, hanem J-Hope-ékat. Ott akkor megöltünk egy embert és erre nincs mentségünk. – zavartan pillantott rám. A reakcióm érdekelte.

Nem tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz. Valószínűleg feltűnt neki, mert folytatta a történetet.

- Azóta halálos ellenségüknek tekintenek minket. Nem csodálom. Megérdemeljük. De azt mi sem tudjuk elfelejteni, hogy ezt követően hányszor ártottak nekünk! Ők sem különböznek tőlünk sokban! – ököllel rávágott a földre. Ijedtemben arrébb csúsztam tőle.

- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Most már aludj. – ismét betakart – És azt a pofont. Sajnálom. – finom puszit lehelt a homlokomra. Teljes testemben beleremegtem gyöngéd érintésébe.

Lecsuktam pilláimat. Megváltozott a véleményem Kook-ról. Talán mégsem olyan, mint amilyennek hittem. Boldogan aludtam el.