Ott álltunk a
hatalmas elkerített terület előtt. A tavaszi szellő hűvösen fújt az éjszakában.
A fák ágait meg-megmozdította, melynek következtében néhány levél letáncolt a
földre. Az emberek úgy tartják, hogy ezt a helyet pontosan két éve zárta le a
hatóság, egy atomerőmű meghibásodása miatt. A sugárzás hatókörében minden ember
meghalt. Azóta senki sem járt itt. A környék teljesen lepusztult és rengeteg
kísértethistória terjed róla. Többek között egy fiúkollégiumot is bezártak a
robbanás miatt. A legtöbb diák belehalt a katasztrófába, azonban a túlélőket
áthelyezték az én iskolámba. Tőlük hallottam először erről a helyről.
- Komolyan be akarsz menni, Mira?- érdeklődött JiNa
- Természetesen! – feleltem határozottan. Persze én
sem voltam teljesen biztos a szándékaimban, de azért elindultunk. Óvatosan átbújtunk
a sárgaszalag alatt és egyre beljebb merészkedtünk. Még most sem értem miért
este kellett jönnünk. Az eget sötét felhők borították, aminek hála egyetlen
csillag sem látszódott. A hold fénye is elég gyéren világította át a sűrű
felhőréteget. Tehát vak sötétben tapogatóztunk a zseblámpáink segítségével.
JiNa végig szitkozódta az egész utat. Nem is csoda, hiszen csak miattam jött el
ide. Nem akarta, hogy egyedül menjek egy ilyen veszélyes helyre. Azt az egyet
nem értettem, hogy mi ilyen rohadt veszélyes ezen a sivár, elhagyatott
környéken. Nincs itt semmi csak omladozó házak és száraz növények.
Már egészen messzire eljöttünk, amikor valami zaj
csapta meg a fülünket. Egy emberként kaptuk hátra a fejünket. Látni ugyan nem
láttunk semmit, de a hangok nem szűntek meg. Sőt egyre közelebbről hallottuk
őket. Leginkább olyan volt mintha valakik nevetgélve beszélgetnének.
Megfagyott az ereimben a vér. Kicsúszott kezemből a
zseblámpám, s a koszos földre esett. A hangforrása halványan kirajzolódott a
holdfényében. Három fiú cipelt valamit. Valamit, amire nem voltunk kíváncsiak.
Erős hányinger fogott el a látványától. Egy embert vittek. Egy élettelen
embert, kinek testéből csorgott a vér.
Sajnos nem csak mi vettük észre őket. Megálltak és
egyenesen ránk néztek.
- Héj ti! – kiabált ránk az egyik a maszkja alól. Letették
a halottat a nyirkos földre, majd elindultak felénk.
A lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam elindulni.
Túlságosan sokkolt a látvány. Hiába próbáltam futásra bírni végtagjaimat nem
sikerült. Ekkor JiNa megragadta a karomat és esztelenül rohanni kezdtünk. Azt
nem tudtuk, hogy hova, de szaladtunk. A srácok is futásnak eredtek. Biztosak
voltunk benne, hogy előbb vagy utóbb utolérnek. Gyorsabbak voltak, ráadásul
hazai terepen. Nem maradt időnk sokat gondolkozni. Így az első adandó
alkalommal berohantunk egy épületbe.
A kinézetéből ítélve valószínűleg egy iskolában
kötöttünk ki. A falak már omladoztak, az ablakok nagy részét betörték.
Mindenütt üvegszilánkok és egyéb hulladékok fedték a padlót. A mennyezet
itt-ott beszakadt. Eldobált füzetek és tankönyvek hevertek szerteszét.
Egyszóval az égész úgy nézett ki mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna.
Ráadásul a sötétben ijesztő hatást keltett az ablakon át beszűrődő halvány
holdfény.
Nem tököltünk sokat, hisz a fiúk még mindig a
nyomunkban voltak. Csak rohantunk a koromsötétben. Jó párszor megbotlottam
valamiben és pofára estem, melynek következtében a gatyámmal együtt a térdem is
felszakadt. Iszonyatosan fájt, jó pár üvegszilánk benne maradhatott. A fiúk
hangját egyre messzebbről hallottuk, úgy néz ki sikerült meglógnunk.
JiNa felsegített és indultunk volna tovább, de
nekimentünk valakinek. Mindketten hátraestünk. Félve tekintettem fel. Előttünk
a folyósón négy fiú állt zseblámpával a kezükben. Ők mások voltak, mint az
előzők. Magasabbak, és ijesztőbbnek tűntek. A legelöl állónak feketehaja égnek
állt és szemét egy napszemüveg takarta el. Mellette egy fiatalabb srác fekete
hajjal, érdeklődve figyelt minket. Mögöttük két másik fiú állt, akikből csak
annyit láttam, hogy az egyiknek szőkés, míg a másiknak barnás haja van.
A napszemüveges srác elmosolyodott. Nem tetszett nekem ez a
mosoly.
Perfect címválasztás✔
VálaszTörlés